„– Szörnyű dolog gyereknek lenni – mondta –, mások kényének-kedvének kiszolgáltatva.”
A Cleve család nagy élvezettel idézi fel múltjának csaknem minden részletét, de egy végzetes anyák napja eseményeit nem hozzák szóba soha. Azon a napon a kilencéves Robin Cleve-et felakasztva találták egy fán az előkertben. Tizenegy évvel később a rejtély – és a bűncselekményre utaló talányos nyomok – megoldása még mindig ugyanolyan kilátástalannak tűnik, mint aznap, amikor megtörtént az eset.
A tizenkét éves Harrietet Houdini és Robert Louis Stevenson példája ösztönzi, amikor egyetlen barátjával nekilát, hogy megkeresse bátyja gyilkosát… és megbüntesse őt. De ami gyerekes játéknak indul, abból hamarosan sötét, veszélyes utazás lesz egy mississippi kisváros fenyegető alvilágában.
Donna Tartt A kis barát (2019 – The Little Friend, 2002) című regényének részletét Kada Júlia fordításában a Park Könyvkiadó engedélyével közöljük.
Donna Tartt
A kis barát
(részlet)
A macska halála
Tizenkét évvel Robin halála után se tudott többet senki arról, hogyan végezhette egy fára felakasztva a saját udvarukon, mint aznap, amikor a dolog történt.
A városban még mindig beszéltek a haláláról. Rendszerint úgy emlegették, „a baleset”, bár a tények (melyek a bridzsebédeken, a borbélynál, a horgásztanyákon, az orvosi várószobákban meg a Country Club éttermében szóba kerültek) másra utaltak. Kétségtelenül nehéz volt elképzelni, hogy egy kilencéves képes lenne balszerencse vagy szerencsétlen véletlen folytán felakasztani magát. Mindenki ismert minden részletet, és gyakran tanakodtak meg vitatkoztak róluk. Robint valami (nem közönséges) üvegszálas kábelre akasztották fel, amilyet a villanyszerelők használnak néha, de fogalma sem volt senkinek, honnan származott vagy hogyan jutott hozzá Robin. Vastag volt, nehezen kezelhető, és a memphisi nyomozó azt mondta a városi seriffnek (aki azóta nyugdíjba vonult), hogy véleménye szerint azokat a csomókat képtelen lett volna megkötni egy olyan kisfiú, mint Robin. A kábelt ügyetlenül, hevenyészetten erősítették a fához, de hogy a gyilkos tapasztalatlan volt vagy nagyon sietett, azt nem tudta senki. És a sérülések a testen (mondta Robin gyermekorvosa, aki beszélt az állami halottkémmel, aki pedig látta a megyei halottkém jelentését) arra utaltak, hogy a halál oka nem nyaktörés, hanem fojtogatás volt. Egyesek úgy vélték, ott fojtották meg, ahol felakasztották; mások szerint a földön fojtották meg, és csak utólag akasztották fel.
A város és a család szerint kétség sem fért hozzá, hogy Robin bűncselekmény áldozata lett. Hogy pontosan mi volt az és ki követte el, arról fogalmuk sem volt. 1920 óta kétszer fordult elő, hogy neves családok asszonyát megölte féltékeny férjük, ezek azonban régi esetek voltak, és már régen meghalt minden érintett fél. Alexandriában néha előkerült egy fekete férfi holtteste, de (sietett rámutatni a legtöbb fehér) ezeket a gyilkosságokat rendszerint más négerek követték el, csak a négerekre tartozó ügyekben. Egy halott gyerek azonban egész más volt, ez megrémített mindenkit, gazdagot és szegényt, fehéret és feketét, és el sem tudta képzelni senki, ki tehetett ilyet és miért.
A környéken híre járt egy Rejtélyes Csavargónak, és az emberek még évekkel Robin halála után is emlegették, hogy látták. A leírások abban megegyeztek, hogy hatalmas termetű férfi, de minden más tekintetben eltértek. Néha feketének mondták, néha fehérnek, néha emlegettek valami különös ismertetőjegyet, például egy hiányzó ujjat, dongalábat, kékes sebhelyet az arcán. Mondták elvetemült béresnek, aki megfojtotta egy texasi szenátor gyermekét, és megetette a disznókkal; hajdani rodeóbohócnak, aki látványos lasszómutatványokkal csalja halálba a gyerekeket; tizenegy államban üldözött pszichopata féleszűnek, aki a whitfieldi elmegyógyintézetből szökött meg. Az alexandriai szülők óva intették tőle gyerekeiket, és bár hatalmas termetét időről időre megpillantották, ahogy a George Street környékén sántikál halloween idején, a Csavargó rejtély maradt. A kis Cleve fiú halála után száz mérföldes körzetben minden csavargót, vándort és kukkolót bevittek kihallgatásra, de a nyomozás nem hozott eredményt. Senki sem gondolt szívesen arra, hogy egy gyilkos szabadon járkál, a félelem mégsem ült el. Főleg attól rettegtek, hogy még mindig ott ólálkodik a környéken: a játszó gyerekeket figyeli valami félreeső helyen parkoló szedánból.
De ilyesmiről csak a városiak beszéltek. Robin családja soha.
A családja Robinról beszélt. Történeteket idéztek fel abból az időből, amikor csecsemő volt, meg óvodás meg a kölyökcsapat tagja, minden aranyos, vicces semmiséget, amit valaha mondott vagy tett, ahány csak eszükbe jutott. Öreg nénikéi rengeteg apróságra emlékeztek: milyen játékokkal játszott, milyen ruhákat viselt, melyik tanárát szerette vagy utálta, milyen sportokban vett részt, milyen álmait mesélte el, mit szeretett, mire vágyott és miért rajongott. Néha jól emlékeztek, néha nem; sok minden volt, amit senki sem tudhatott, de ha a Cleve-ek egyszer megállapodtak valamiben, az (automatikusan és visszavonhatatlanul) igazság lett, bár egyikük sem volt tudatában a kollektív alkímiának, amely létrehozta.
Robin halálának titokzatos, ellentmondásos körülményeit nem vetették alá ennek az alkímiának. Bármilyen erősek voltak a Cleve-ek átformáló hajlamai, ezeket a töredékeket nem lehetett cselekménybe illeszteni, ezekben nem lehetett logikát találni, ezekből nem lehetett utólag tanulságot levonni, ennek a történetnek nem volt erkölcsi tanulsága. Nem maradt nekik más, csak maga Robin, vagy az, amire emlékeztek belőle; és az ő alakjának tökéletes kidolgozása (amelyen éveken át nagy gonddal munkálkodtak) a remekművük lett. Mivel olyan aranyos kis kóbor jószág volt, és mert éppen hóbortjai meg különcségei miatt szerették annyira, átdolgozásuk helyenként szinte fájdalmas elevenséggel idézte meg az élő Robin lobbanékony fürgeségét, mintha maga a szeszélyes, hóbortos, lélegző gyerek száguldott volna el az ember mellett az utcán, biciklijén előredőlve, lobogó hajjal, olyan vadul taposva a pedált, hogy a kerékpár ide-oda billent. De csalóka volt ez a részletgazdagság, hamis valószerűséget kölcsönzött a meseszerű egésznek, hisz a történet másutt szinte áttetszőre vékonyodott, sugárzó, de furcsán jellegtelen lett, mint a szentek élete néha.
– Mennyire élvezte volna ezt Robin! – mondogatták szeretetteljesen a nénikék. – Hogy nevetett volna ezen Robin!
Valójában Robin szeleburdi, szeszélyes gyerek volt (néha váratlanul elkomorodott, máskor szinte hisztérikus lett), és épp ez a kiszámíthatatlanság tette olyan elbűvölővé, amíg élt. De húgai, akik a szó valódi értelmében soha nem ismerték, úgy nőttek fel, hogy biztosan tudták, mi volt halott bátyjuk kedvenc színe (a piros), kedvenc könyve (Szél lengeti a fűzfákat), kedvenc szereplője benne (Béka), kedvenc fagylaltja (a csokoládé) és kedvenc baseballcsapata (a Cardinals), meg ezernyi mást, amit még magukról sem tudtak biztosan, hisz élő gyerekek voltak, és egyik héten a csokoládé-, másikon az őszibarackfagylaltot szerették jobban. Így aztán bensőséges kapcsolatba kerültek halott bátyjukkal, akinek erős, ragyogó, változhatatlan jelleme soha nem fakulón fénylett saját jellemüknek és minden ismerősük jellemének bizonytalansága, állhatatlansága mellett; és abban a hitben nőttek fel, hogy ez Robin ritka, angyali, fehéren izzó természetéből ered, és nem abból a tényből, hogy halott.
v
Felcseperedő húgai nem is hasonlítottak Robinra, és nem hasonlítottak egymásra sem.
Allison most tizenhat éves volt. A csendes kislányból, aki hamar felhorzsolódott meg leégett, és csaknem mindentől sírva fakadt, meglepően csinos teremtés lett: hosszú lábú, vörösesbarna hajú, nagy, tiszta, őzbarna szemű. Varázsa a tétovaságában rejlett. Szelíd hangjával, bágyadtságával, lágy, álmatag vonásaival csalódást okozott nagyanyjának, Edie-nek, aki többre becsülte a sziporkázást, az élénk színeket. Finom, mesterkéletlen szépsége, mely olyan volt, akár a virágzó júniusi fű, nagyrészt a fiatalok hamvasságából eredt, ami (ezt senki sem tudta jobban Edie-nél) nagyon mulandó. Ábrándozott, sóhajtozott, csoszogva, óvatosan lépkedett, félszegen, ahogyan beszélt. Mégis csinos volt a maga félénk, tejfehér módján, és már hívogatták telefonon a fiúk az osztályából. Edie nézte, ahogy lesütött szemmel, égő arccal telefonál, válla és füle közé szorítja a kagylót, húzgálja félcipője orrát előre-hátra a padlón, és szégyenlősen hebeg.
Milyen kár, méltatlankodott fennhangon Edie, hogy egy ilyen bájos lány (a bájos Edie szájából azt jelentette, hogy gyenge és vérszegény) ennyire elhagyja magát. Allison törődhetne kicsit a hajával, hogy ne lógjon a szemébe örökösen. Allison jobban tenné, ha kihúzná magát, és egyenesen, büszkén járna, nem ilyen görnyedten. Allison mosolyoghatna, megszólalhatna, érdeklődést mutathatna, és legalább kérdezősködhetne, ha neki nincs érdekes mondanivalója. Ezeket a tanácsokat, bár jót akart velük, gyakran nyilvánosan adta elő, és olyan ingerülten, hogy Allison könnyek közt botorkált ki a szobából.
– Engem nem érdekel! – csattant fel az ilyen jeleneteket követő csendben. – Valakinek móresre kell tanítani ezt a lányt. Ha nem szekálom ennyit, most nem járna a tizedikbe, nekem elhihetitek.
Igaza volt. Bár Allison sose bukott meg, néhányszor veszedelmesen közel jutott hozzá, főleg az elemiben. Máshol jár az esze, írták be bizonyítványának Magatartás rovatába. Rendetlen. Lassú. Nem figyel.
– Nos, talán kicsit többet kell foglalkoznunk vele – jegyezte meg Charlotte tétován, amikor Allison újabb egyesekkel meg kettesekkel jött haza.
Bár a jelek szerint se ő, se anyja nem törődött a rossz jegyekkel, Edie törődött velük, méghozzá félelmetesen. Elmasírozott az iskolába, hogy beszéljen a tanárokkal, a gyereket pedig olvasmányjegyzékekkel, tanulókártyákkal meg végeérhetetlen osztási példákkal gyötörte, és pirossal kijavította a házi feladatait még most, középiskolás korában is.
Arra is hiába emlékeztették, hogy Robin se tanult mindig valami jól.
– Ő eleven kölyök volt – csattant fel. – Hamar lehiggadt volna.
Ezzel jutott a legközelebb ahhoz, hogy bevallja, valójában mi a kifogása, hiszen (ezt a Cleve-ek mind tudták) ha Allison olyan életvidám lett volna, mint a bátyja, nagyanyja a világ minden kettesét meg egyesét megbocsátja.
Ahogy Robin halála és az utána következő évek Edie-t megkeserítették, Charlotte-ot olyan közönyössé tették, hogy szemében az élet minden téren dermedt és színtelen lett, és ha néha megkísérelte, hogy Allison pártját fogja, kelletlen próbálkozása eredménytelen maradt. Ezen a téren már hasonlított a férjére, Dixonra, aki anyagilag tisztességesen gondoskodott a családjáról, de bátorítást, odafigyelést nem remélhettek tőle a lányai. Nem a személyüknek szólt ez a közöny; Dixonnak mindenről határozott véleménye volt, és a lánygyerekeket nem sokra tartotta, amit arcátlanul hangoztatott is, hanyagul és kedélyesen. (Tőle aztán egyetlen lánya se örököl egy árva centet sem, szerette mondogatni.)
Dix soha nem töltött otthon sok időt, most meg már alig látták. Edie szerint felkapaszkodott családból jött (apjának vízvezetékszerelvény-áruháza volt), és amikor feleségül vette Charlotte-ot (mert vonzotta a családja, a neve), azt hitte, gazdag. Sose volt jó a házasság (túlórázás a bankban, éjszakába nyúló pókerpartik, vadászat és horgászat meg futball és golf, minden ürügy jó volt, hogy távol legyen hétvégén), de Robin halála után már semmi sem tartotta otthon. Véget akart vetni a gyásznak, nem bírta elviselni a néma szobákat, a sivár, levert, szomorú légkört, fölhangosította a tévét, amennyire csak lehetett, és elégedetlenül járkált a házban, türelmetlenül csapkodta össze a tenyerét, felhúzta a redőnyöket, és olyanokat mondott, hogy „most már elég legyen!”, meg „szedjük már össze magunkat!”, meg „egy csapat vagyunk!”. Meglepte, hogy senki sem méltányolja az erőfeszítéseit. Amikor hiába igyekezett, s otthonát továbbra is beárnyékolta a tragédia, megelégelte a dolgot, nyughatatlan lett, egyre tovább maradt távol, hetekre elvonult vadászni, aztán váratlanul elfogadott egy jövedelmező banki állást egy másik városban. Úgy tett, mintha feláldozná magát a családjáért. De aki ismerte, tudta, hogy nem a családja érdekében költözik el Tennesseebe. Mutatós életre vágyott, Cadillacekre meg kártyapartikra és futballmeccsekre, New Orleans-i bárokra, floridai vakációkra; koktélokra és nevetésre, olyan feleségre, akinek mindig tökéletes a frizurája és makulátlan a lakása, aki a váratlan vendéget is finom falatokkal kínálja.
Csakhogy Dix családja nem volt vidám és mutatós. A felesége meg a lányai zárkózottak voltak, különcködők és melankolikusak. És ami még rosszabb: a történtek miatt valahogy megbélyegzettek lettek mind, még Dix is. A barátaik elkerülték őket. A házaspárok nem hívták meg, az ismerősök már nem jöttek látogatóba. Ezen nem lehetett segíteni. Senki sem szereti, ha a halálra meg a csapásokra emlékeztetik. Ezért aztán Dix úgy érezte, el kell cserélnie a családját egy lambériás irodára meg a nashville-i pezsgő társadalmi életre, és szikrányi lelkifurdalást sem érzett miatta.
Fordította: Kada Júlia
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
