Zadie Smith ötödik regénye, a Swing Time 2016-ban jelent meg. A regény két főhőse, a névtelen narrátor és gyermekkori barátnője, Tracey abban a nyugat-londoni városnegyedben, Willesdenben nő fel, ahol az írónő született. A narrátor és Tracey egyaránt vegyes házasságból származó gyermek, ám Tracey családjában az anya, míg a narrátoréban az apa fehér. A két lány a helyi tánciskolában ismerkedik össze, s közös szenvedélyük szoros kapcsot teremt közöttük, ám útjaik hamarosan elválnak. A barátnőjénél tehetségesebb Tracey profi táncosként próbál karriert csinálni, míg a narrátor egy New Yorkban élő világsztár énekesnő (és táncos), Aimée személyi asszisztense lesz, és e minőségében – sok más feladata mellett – részt kell vennie az Aimée által egy kis gambiai faluban alapított iskola beindításának munkálataiban. A New York-i luxus után az afrikai szegénységgel és az ottani embereknek a legsötétebb kilátástalánságon is felülkerekedő életerejével szembesülő fiatal lány végül visszatér Londonba, ahol újra találkozik Tracey-vel…
A Swing Time (2019) részletét Dudik Annamária fordításában a Helikon Kiadó engedélyével közöljük.
Zadie Smith
Swing Time
Egymásnak születtünk
(részlet)
Tizennégy
Tracey majdnem mindennap üres lakásba ért haza. Ki tudja, merre járt az anyja? Anyám szerint „a főutcán lebzselt” – azaz „ivott” –, de én naponta jártam el a Sir Colin Campbell előtt, és sosem láttam ott. Amikor nagy ritkán megpillantottam, általában az utcán rágta valakinek a fülét, gyakran sírt, szemét törölgette egy zsebkendővel, vagy a buszmegállóban ücsörgött a ház túloldalán, dohányzott, és bámult a semmiben. Mindegy, csak ne abban a pici lakásban legyen – amit meg is értek. Tracey ezzel szemben nagyon is szeretett otthon lenni, sosem akart lemenni a játszótérre, vagy lófrálni az utcán. Kinyitotta az ajtót a tolltartójában tartott lakáskulccsal, azonnal a kanapéra telepedett, és nézni kezdte az ausztrál szappanoperákat, amíg el nem kezdődtek a britek, tévézett délután négytől addig, amíg le nem futott a Coronation Street stáblistája. Valamikor közben vagy készített magának vacsorát, vagy megérkezett az anyja valamilyen útközben vett ennivalóval, és odaült mellé a kanapéra. Mennyit álmodoztam ekkora szabadságról! Amikor én hazaértem, anyám vagy apám mindig tudni akarta, „mi történt az iskolában”, ez nagyon foglalkoztatta őket, addig nem hagytak békén, amíg nem válaszoltam valamit, úgyhogy természetesen hazudni kezdtem. Gyereknek tekintettem őket, akik nem ismerik annyira a világot, mint én, ebből adódóan feladatomnak tartottam megóvni őket a kellemetlen tényektől, amelyek anyámnak túl sok fejtörést, apámnak meg túl sok szívfájdalmat okoznának. Azon a nyáron különösen égető lett a probléma, mert a „mi történt az iskolában” kérdésre adott igaz válasz az lett volna, hogy „az udvaron a fiúk a lányok punciját fogdossák”. A játékot három olyan fiú kezdte, aki Tracey-ék házában lakott, de aztán mindenki beállt, az írek, a görögök, de még Paul Barron is, aki egy tősgyökeres angolszász rendőr fia volt. A játék a fogócskára hasonlított, csak éppen a lányok sosem lehetettek fogók, csak fiúk lehettek fogók, a lányok egyszerűen csak futottak és futottak, amíg a fiúk be nem szorították őket valami távoli sarokba, ahová már nem láttak el a konyhás nénik és a felügyelő tanárok, ekkor félreráncigálták a bugyinkat, apró kezek fúródtak a puncinkba, durván, nyersen megcsiklandoztak bennünket, aztán a fiú elrohant, és kezdődött az egész elölről. A lányok népszerűségét azon lehetett lemérni, kit kergettek legtovább és a legnagyobb kitartással. Szokás szerint Tracey volt a legnépszerűbb a maga hisztérikus vihogásával és szándékosan lassú futásával. Mivel én is népszerű akartam lenni, néha én is lassan futottam, és az a fura, hogy szerettem volna, ha elkap valaki – szerettem azt az áramütésszerű érzést, ami a puncimtól a fülemig szaladt már akkor is, ha csak elképzeltem a forró kis kezet –, de az is igaz, hogy amikor a kéz valóban megjelent, valamilyen reflex, valamilyen anyámtól örökölt, belém ivódott önvédelmi ösztön nyomán mindig összeszorítottam a két lábamat, próbáltam ellökni magamtól a kezet, ami végső soron sosem sikerült. Csupán annyit értem el vele, hogy az első küzdelmes pillanatok miatt csak még tovább csökkent a népszerűségem.
Ami pedig azt illeti, hogy akartuk-e, hogy éppen ez vagy az a fiú kergessen minket, hát nem, ezzel senki sem foglalkozott. Nem alakult ki hierarchia a vágyak között, mert maga a vágy is nagyon gyenge, gyakorlatilag nem létező eleme volt a játéknak. Az számított, hogy olyan lánynak lássanak bennünket, akit érdemes megkergetni. Nem a szex, hanem a státusz adta a játék alapját – a hatalom. Sem vágyat, sem félelmet nem éreztünk magukkal a fiúkkal szemben, csupán arra vágytunk, hogy akarjanak bennünket, és attól féltünk, hogy nem fognak akarni minket. Az egyetlen kivétel egy borzalmasan ekcémás bőrű fiú volt, őt mindenki őszintén és tényleg szerette volna elkerülni, Tracey és a többiek egyaránt, mert utána mindig elhalt szürke bőrdarabok maradtak a lányok bugyijában. Amikor a játék az udvari heccből kockázatos osztálytermi vagánysággá alakult át, az ekcémás fiú mindennapos rémálmommá vált. A játék ekkor már úgy zajlott, hogy a fiú leejtett a földre egy ceruzát, mindig olyan pillanatban, amikor Mr. Sherman nekünk háttal a táblát nézte. A fiú bemászott a pad alá a ceruzáért, felnyúlt a lány ágyékához, félreráncigálta a bugyiját, bedugta az ujjait, és ott is tartotta őket, amíg biztonságosnak ítélte. A véletlenszerűségi faktor eltűnt a játékból, most már csak az eredeti három fiú játszott, és csak azokkal a lányokkal, akik közel ültek hozzájuk, és akikről feltételezték, hogy nem fognak patáliát csapni. Ilyen volt Tracey, én, meg egy Sasha Richards nevű lány, akivel egy emeleten laktunk. A fehér lányok – akik az udvari mániából nem maradtak ki – most már titokzatos módon kikerültek a pixisből, mintha eleve részt sem vettek volna a játékban. Az ekcémás fiú a mellettem levő padban ült. Gyűlöltem a hámló ujjait, féltem és undorodtam tőlük, ennek ellenére nem tudtam elfojtani magamban az örömet, ami akkor áradt szét bennem, amikor az a kellemes, ellenállhatatlan, borzongató érzés a bugyimtól a fülemig szaladt. Ilyesmiről persze nem lehetett beszélnem a szüleimnek. Ami azt illeti, ez az első alkalom, hogy bármilyen módon bárkinek megfogalmaztam, mi történt – még magamnak is.
Ma már furcsa belegondolni, hogy akkor még csak kilencévesek voltunk. Mégis úgy tekintek vissza erre a korszakra, hogy bizonyos értelemben hálás vagyok azért, amit azóta viszonylagos szerencsémnek tartok. Mert igen, ez a szex időszaka volt, ugyanakkor a szex egészen lényegi elemei hiányoztak belőle – és nem pont ez lenne a boldog gyermekkor egyik jól használható definíciója? Egészen addig nem tudtam és nem ismertem fel, mekkora mázlim volt, amíg már érett felnőttként oly sokszor (gyakrabban, mint gondoltam volna) szembesültem azzal, hogy a barátnőim (származásuktól függetlenül) milyen gyakran élték meg a gyermekkornak ezt a szexualitástól pezsgő korszakát úgy, hogy nagybácsik, apák, unokatestvérek, barátok, idegenek kihasználták, tönkretették őket. Eszembe jut Aimee: hétévesen molesztálták, tizenhét évesen megerőszakolták. És a személyes szerencsén túl létezik földrajzi és történelmi szerencse is. Mi történt a lányokkal az ültetvényeken – vagy a viktoriánus dologházakban? Én a legközelebb ehhez a zeneszertárban jártam, és még akkor sem jártam nagyon közel hozzá, amit a történelmi szerencsémnek köszönhetek, no meg Tracey-nek, mert ő sietett a segítségemre a maga fura módján. Péntek volt, a tanítási nap véget ért, a tanév is a vége felé közeledett, kottáért mentem a zeneszertárba, Astaire olyan egyszerűen és jól énekelte a We All Laughed című dalt, hogy szombat reggel oda akartam adni a kottáját Mr. Boothnak, hogy aztán duettet énekeljek vele. Abban is szerencsém volt, hogy az osztályfőnököm, Mr. Sherman egyben az iskola énektanára is volt, és ugyanannyira rajongott a régi dalokért, mint én, a zeneszertárban egy egész irattároló szekrényt pakolt tele Gershwin-, Porter- és egyéb kottákkal, és pénteken bármit kölcsönvehettem onnan azzal a feltétellel, hogy hétfőn visszaviszem. A szertárunk olyan volt, mint abban az időben szinte minden iskolában: kaotikus, pici, ablaktalan helyiség hiányos álmennyezettel. Régi hegedű- és csellótokok sorakoztak a fel mellett, műanyag lavórokban összenyálazott szopránfurulyák hevertek összerágott fúvókával, mintha a kutya szájából húzták volna ki őket. Volt még ezenkívül két zongora, az egyik nem szólt, le is terítették porvédővel, a másik pedig teljesen elhangolódott, volt ezenkívül egy csomó afrikai dob, mert azok viszonylag olcsók voltak, és bárki tudott játszani rajtuk. A világítás nem működött. Nyitott ajtónál kellett mindent megkeresni: ha megvolt, és nem lehetett az ajtóból elérni, akkor az ajtó becsukódása után a sötétben tapogatózva lehetett magunkhoz venni. Mr. Sherman mondta, hogy a bal oldali belső sarokban álló szürke irattartó szekrény tetején hagyta azt a mappát, amire nekem szükségem volt, meg is kerestem a szememmel, aztán hagytam becsukódni az ajtót. Koromsötét lett. Kezemben tartottam a mappát, háttal álltam az ajtónak. Vékony fénysugár hatolt be pár másodpercre a szertárba, aztán eltűnt. Megfordultam – kezeket éreztem magamon. Kettőt azonnal felismertem – az ekcémás fiúé voltak –, azután gyorsan felfogtam, hogy a másik kettő meg a legjobb barátjáé, egy Jordan nevű langaléta, esetlen fiúé, aki szellemileg tompa, könnyen befolyásolható, néha meg veszélyesen hirtelen volt, akkoriban ezekhez a tünetekhez nem rendeltek semmiféle diagnózist, legalábbis sem Jordan, sem az anyja nem hallott ilyesmiről. Jordan az én osztályomba járt, de soha nem Jordannek szólítottam, hanem Maflának, mint mindenki, de ha ezt eredetileg sértésnek szántuk is, a rosszindulat már régen lekopott róla attól, hogy ő mindig olyan vidáman reagált rá, mintha valóban így hívnák. Jordan sajátos helyet foglalt el az osztályban: betegsége (ha az volt) ellenére magas és jóképű fiú volt. Mi még gyereknek néztünk ki, ő meg már tinédzsernek, karjai már izmosodtak, haját divatosan, oldalt felnyírva hordta, igazi fodrász vágta a frizuráját. A tanulás nem ment neki, nem voltak igazi barátai, de passzív segítőként kapóra jött a rosszban sántikáló fiúknak, a tanárok pedig sokat foglalkoztak vele, az ő esetében a legkisebb rendzavarásra is aránytalanul hevesen reagáltak, amit mindannyian érdekesnek találtunk. Tracey bármikor elküldhette bármelyik tanárt a kurva anyjába – meg is tette – anélkül, hogy kipenderítették volna a folyosóra, Jordan viszont a tanítási idő nagy részét a folyosón töltötte csupa olyasmiért, ami számunkra csupán apró kihágásnak tűnt – visszabeszélt, vagy nem vette le a fejéről a baseball sapkát –, és egy idő után derengeni kezdett előttünk, hogy a tanárok, különösen a fehér nők félnek tőle. Ezért aztán tiszteltük Jordant: nagy dolognak tűnt számunkra, valóságos diadalnak, hogy félelmet vált ki felnőtt nőkből pedig csak egy kilencéves, fogyatékos gyerek. Én személy szerint jóban voltam vele: néha bedugta az ujjait a bugyim alá, de sosem voltam biztos abban, hogy tudja, miért csinálja, és hazafelé, ha egymás mellé csapódtunk, néha énekeltem neki – a Turpi úrfi zenéjét, Jordan mániákusan imádta azt a rajzfilmet –, azzal mindig sikerült megnyugtatnom, boldoggá tennem. Jött mellettem, fejét felém billentve, és halk, gurgulázó hangokat adott ki, mint egy elégedett kisbaba. Nem tartottam agresszívnek, erre ott volt a zeneszertárban, tapizott, mániákusan vihogott, követte, másolta az ekcémás fiú tudatosabb nevetését, és világossá vált számomra, hogy ez már nem az udvari vagy az osztálytermi játék, hanem új, talán veszélyes fejlemény. Az ekcémás fiú nevetett, nekem is nevetnem kellett, mintha minden csak vicc lett volna, de ahányszor csak megpróbáltam megőrizni valamelyik ruhadarabomat, ők lecibálták rólam, és nekem ezen is nevetnem kellett volna. Aztán abbamaradt a nevetés, a fiúknak sürgős dolguk akadt, csendben dolgoztak, én is elhallgattam. Abban a pillanatban ismét megjelent egy keskeny fénycsík. Tracey állt az ajtóban: láttam a körvonalát a fénykeretben. Bezárta az ajtót maga mögött. Nem szólalt meg azonnal. Csak állt mellettünk a sötétben, csendben, nem csinált semmit. A fiúk keze lelassult: a szexualitás felnőttek számára annyira ismerős abszurd helyzetének gyermeki változata állt elő: ami egy pillanattal korábban még sürgetőnek és mindent felemésztőnek tűnt, hirtelen (gyakran a lámpa felkapcsolásával egy időben) pitiáner és értelmetlen, akár tragikus helyzetnek tetszik. Tracey-re néztem, retinámba beleégett az alakja: láttam a körvonalait, a turcsi orrát, a tökéletesen egyenes vonalban szétválasztott haját, a szaténmasnikat a fonott copfokban. Végre hátralépett, szélesre tárta az ajtót, és nyitva is tartotta.
– Paul Barron vár a kapunál – jelentette ki. Rábámultam. Megismételte még egyszer, ezúttal ingerülten, mintha idegesítené, hogy feltartják. Lesimítottam a szoknyámat, és kirohantam. Mindketten tudtunk, ki van zárva, hogy Paul Barron éppen engem várjon a kapunál, érte mindennap az anyukája jött egy Volkswagennel, az apja rendőr volt, folyamatosan reszketett a felső ajka, és hatalmas, vizenyős, kék szemmel nézett a világba, mint egy kiskutya. Egész életemben nem beszéltem Paul Barronnal két szónál többet. Tracey állította, hogy az ő bugyija alá benyúlt, de én észrevettem játék közben, hogy csak céltalanul szaladgál az udvaron, és azt nézi, melyik fa mögé tudna elbújni. Határozottan az a gyanúm támadt, hogy senkit sem akar elkapni. Abban a pillanatban azonban ez volt a megfelelő név. Bárki szívathatott, amíg azt gondolták, az iskolának ahhoz a részéhez tartozom, amely nem vár és nem is érdemel jobbat, Paul Barron azonban a másik világhoz tartozott, vele nem lehetett ujjat húzni, és ez a fiktív, alig pár másodpercig tartó kapcsolat védelmet adott nekem. Leszaladtam a dombon a kapuig; apám várt. Vettünk fagylaltot a mozgóárustól, aztán együtt hazasétáltunk. A közlekedési lámpánál kiabálásra lettem figyelmes, odanéztem, és láttam, hogy Tracey, az ekcémás fiú és Mafla nevetnek, verekednek, szórakoznak egymással, szabadszájúan káromkodnak, és szemmel láthatóan élvezik a felnőttek fejcsóválását, a feléjük áramló rosszallást, amely szúnyograjként szállt feléjük a buszmegállóban kialakult sor, az ajtóban álló üzlettulajdonosok, az anyukák, az apukák felől. Rövidlátó apám is hunyorogva nézett az út túloldala, a hangzavar felé:
– Az ott nem Tracey, ugye?
Fordította: Dudik Annamária
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)