E minden tekintetben rendkívüli regénytrilógia nem kevésbé különleges narrátora, Josef Löwe 1962-ben született – ugyanabban az évben (sőt igazából ugyanabban a pillanatban), mint a szerző maga. Története a második világháború idején veszi kezdetét, amikor is Leo Löwe zsidó menekült egy német kisváros fogadójában szerelmi viszonyba bonyolódik a fogadóslánnyal – ez az első rész, a love story témája. Ők ketten agyagból alkotnak egy kisgyermeket – ő lesz Josef.
A második rész elején Leo Izlandra hajózik, kalapdobozában az agyagfiúcskával. Itt veszi kezdetét a bűnügyi történet egy hamisítatlan gyilkossági rejtéllyel, s a kötet végére érve eljutunk az 1962-es évhez, amikor Josef végre életre kel.
A trilógiát záró, napjaink Reykjavíkjában játszódó tudományos-fantasztikus történetben az immár középkorú Josef felkelti egy menő biotechnológiai cég kissé ijesztő vezetőjének figyelmét, s miközben több, korábban elhallgatott mozzanatra fény derül, az olvasó eltűnődhet genetika és genezis – s nem kevésbé az emberiség – kifürkészhetetlen útjain.
Sjón biztos kézzel sző mesterművet ősiből és modernből, folklórból és mitológiából, és közben zsánerek egész kavalkádját vonultatja fel a teológiai eszmefuttatásoktól az expresszionista filmig, a költészettől a paratudományig, a képregénytől a genetikáig – mindezt megforgatva a történetmesélés gazdag izlandi hagyományában.
Sjón (1962) világszerte az egyik legismertebb és legnagyobbra tartott izlandi író. A részlet a szerző CoDex 1962 című regénytrilógiája első kötetéből (Testemet már látták szemeid) való. A teljes trilógia 2020 februárjában jelenik meg a Gondolat Kiadónál.
Sjón
CoDex 1962
Testemet már látták szemeid
(Szerelmi történet)
(részlet)
„Gábriel a Boldogság Országának zafírzöld rétje fölött lebegett, és buzgón hallgatta híres szárnyának saséhoz hasonló suhogását. A hazaútja jól haladt, dacára az égi kimerültségnek, amely angyali testének minden egyes tollvégébe és pehelytövébe szétáradt, és amikor Paradicsomváros tornyainak ragyogó csúcsai megjelentek a láthatáron, dicső fényük zsoltárra sarkallta Gábriel nyelvét:
Ó, Jeruzsálem, tehozzád
hajtja ma lelkem a vágy,
szép ragyogásod engem vár,
isteni napsugár.
Gyermekeid hol örvendnek
áfonyacserjéknek.
Bor ha árad,
könny felszárad,
már tovatűnik a bánat.
Gábriel számára nem létezett csodálatosabb látvány, mint Paradicsomváros, amikor csapzottan hazatért egy-egy küldetéséről, mint amilyet ezúttal is teljesített.
Az arkangyal azonban nem repült, és nem is vitte véghez napi feladatát: »harsonaszóval küzdelmet hirdetni ég és föld között, részt venni és győzedelmeskedni e harcban«. Nem, csak lógott a levegőben, mint szentjánosbogár a nyolclábú Sátán megtévesztő hálójában.
* * *
Éjszaka volt, Gábriel terpeszben állt Európa fölött, és ruganyos teste abszurd pózba dermedt; jobb lába Grönland jégsapkáján, a bal az Iráni-fennsíkon nyugodott, köntösét szorosan az ágyékához szorította, harsonája illetlenül meredt ki a kezéből, ezüstösen fénylő fejét hátrahajtotta a végtelen űr felé, szájával pedig úgy csücsörített, mint egy vénkisasszony.
Az élet egyetlen jele a szemhéja alatt rezgő, az álomba belevesző szeme volt.
* * *
A város tornyai mögött a kristálytiszta égbolton Gábriel az Úr hadseregét látta gyülekezni: Metraton vezetésével szeráfok cikáztak a levegőben, és azt énekelték: »Kados! Kados! Kados!«, ofanimok ék alakban zúgtak alá az égből, hazafelé tartva az élet szikrájának bányáiból, és lángoló kerubok köröztek őrhelyükön, a város hét kapujánál.
Gábriel szaporábban csapkodott a szárnyával, nem vette észre, hogy a testét elöntő fáradtság gonosz erőtől ered; emberi volt – csaknem fizikai –, és a Föld régmúlt korszakainak emlékeiből származott, abból az időből, amikor Isten a fiait, a termetes Grigorikat vagy őrangyalokat azon kapta, hogy Éva lányaival szerelmeskednek.
Az arkangyal e bűntettről beszámolt a Mindenhatónak, és az ezt követő tisztogatások során olyan szigorral járt el, hogy maga az Atya lépett közbe és tette őt helyre mindenki szeme láttára: »Drága gyermekem, senkit sem kényszerítünk arra, hogy olyan bűnöket valljon be, amelyeket nem követett el.«
Mivel azonban a Mindenható jól tudta, mi késztette Gábrielt a tisztogatásokra – jóvá akarta tenni azokat a fantáziaképeket, amelyek teljesen elborították az elméjét, amikor szemtanúja volt az őrangyalok ragyogó teste és a mulandó női hús gyarló egyesülésének –, az arkangyal annyi kirakatpert folytathatott le a Paradicsomban, amennyit csak akart.
És úgy lett, ahogy az Atya eltervezte: mire véget ért a Grigorikkal szembeni razzia, és a főkolompos Röhmielt a pokol sötétségébe vetették, Gábrielnek sikerült elfojtania magában minden vágyat, hogy nézze azt az ocsmányságot, amely a halhatatlanok és a halandók közösülését mindenképpen jellemzi.
Egészen addig, amíg ellensége, a Sátán – azon gonosz tervét követve, hogy az ítéletnapot későbbre halassza – Gábrielt csapdájába nem csalta.”
* * *
Az arkangyaloknak, mint Mihálynak vagy Uriélnak sok feladatuk van, így elkerülhetetlen, hogy időnként elfáradjanak. (Hippói Szent Ágoston például a De civitate Dei, azaz Az Isten városáról című jeles munkájában azt, hogy az óceánok által elválasztott szárazföldeken ugyanazok az állatfajok fordulnak elő, azzal magyarázza, hogy a teremtés idején az angyalok körberepültek az állatokkal a földgolyó körül és azokat a Teremtő utasításai alapján bocsátották le. Aligha szorul alapos magyarázatra, hogy ez nem volt könnyű munka. – a szerk. megj.; H. G.)
Az angyalok kimerülése rendszerint jelentősen eltér attól a fáradtságtól, amelyet mi, halandók tapasztalunk, nem úgy veszélyezteti az angyalok életét, mint a kora reggeltől késő estig tartó erőkifejtés, amely megnyomoríthatja a munkásembert és megkurtíthatja élete napjainak számát… Ezek az isteni lények halhatatlanok, menedékük Isten trónja mellett található, és szellemi és testi táplálékukat tőle kapják. (A szerző itt átvitt értelemben beszél, nem állítja, hogy az angyalok hús-vér lények volnának. Éppen ellenkezőleg, a szerző úgy hitte, hogy a mennyei teremtmények „teste” valójában a Mindenható szeretetének sugaraiból áll. – a szerk. megj.; H. G.) (…) Másfelől Isten angyalai hasonló módon tapasztalják meg a bűnt, mint mi erőnk gyengülését: a bűn elhalványítja az angyalok testét alkotó csillámló szövetet, és ahelyett, hogy visszatükröznék Jahve ragyogó fényét, magukba szívják. Megtelnek büszkeséggel – és aláhullanak. [Helmuth Adler: Az angyalok különféle természetéről. Izlandira fordította Friðjón B. Friðriksson. Sugárzó Élet – Az Izlandi Uniszomnisták Hírlevele, 1979. évf. 3. szám.]
* * *
„Az a kéjes borzongás, amit Gábriel ártatlanságában fáradtságnak vélt, úgy tört rá, mint valami rémálom. Paradicsomváros aranytetőinek fényözöne nem tudott erőt adni neki, lába elnehezedett, mint az ólom, szárnya nem akart engedelmeskedni. Nem bírt tovább repülni, és hangos ordítás közepette a földre zuhant.
Gábriel egy ligetben tért magához: a fák koronáján kék ég és egyetlen nap sejlett át – a tízezernyi nap és a kristályégbolt eltűnt –, és a nap sugarai olyan erősen sütöttek, hogy Gábriel könnyezni kezdett.
Miután kitörölte a könnyet a szeméből és pislogott néhányat, hogy megszokja a fényt, kis híján felkiáltott ijedtében: a feje egy fiatal lány ölében feküdt, aki éppen elmélyülten koszorút font rózsalevelekből (Rosa rubifolia) és rozmaringágakból (Rosmarinus officinalis).
Gábriel elfojtotta a kiáltást, és kétségbeesésében szorosan behunyta a szemét. Annyira elerőtlenedett, hogy ha a lány közelítene felé, védekezésképpen még egy ujját sem bírná felemelni, pláne nem a szárnyaival csapkodva elrepülni, mielőtt valaki »flagrante delicto« tetten érné, ahogy az a legfelsőbb bíróság könyveiben áll. Bele sem bírt gondolni, mi lenne, ha e szánalmas körülmények között rajtakapnák, nem, az túl jó móka lenne Farszufnak, annak a pokoli gazfickónak meg a sötétség királynőinek.
Elhatározta, hogy úgy tesz, mintha aludna, de ébren marad: amint visszanyeri az erejét, felsuhan a kék égbe, mint nyílvessző az íj húrjáról.
Gábriel felriadt nyavalygásából, valami nedves ért a lábához.”
„Mi történt? A lány elkezdte tapogatni?”
„Résnyire kinyitotta a fél szemét: egy egyszarvúborjú (Monoceros imaginarius) kíváncsian szaglászta a talpát, és szemlátomást készült megnyalni.”
„Ó, Istenem! Hogyan tettethetné az alvást ilyen kínzások közepette?”
„Ám amint az egyszarvú a védtelen angyalhoz érintette volna a nyelvét, a lány felnézett a fonásból, és kedvesen arrébb tolta. A borjú mérgesen felbőgött, de engedelmeskedett, és eloldalgott.
Ez a cselekedet megváltoztatta az angyal véleményét a lányról.
Félig behunyt szemével látta, hogy a gyermek nemcsak jószívű, hanem csodálatosan szép is, Gábriel úgy itta magába a szépségét, mintha maga az életelixír volna: égszínkék szeme, enyhén fitos orra, piros orcája és szép ívű szája úgy ült hófehér arcán, mint valami csillagkép. Szőke haja szabadon hullott alá a vállára, amely sosem viselte még bűn terhét, apró kezei fürgén játszottak a virágkoszorúval, kicsiny melle hol emelkedett, hol süllyedt a finom szövésű ruha alatt.
Valóban, az arkangyalnak aligha kellett tartania egy ilyen szelíd és ártatlan lánytól – utóbbi tulajdonságát az unikornisborjú fölötti hatalma is bizonyította, az állat a liget közepén állt, és egy gránátalmafa (Punica granatum) törzsére felkapaszkodó kúszó gyertyavirág (Ceropegia radicans) rügyeit csipegette.
Gábriel azelőtt sosem került ennyire közel a gyengébbik nemhez – még akkor sem, amikor közölte Szűz Máriával, hogy a Megváltót hordja a méhében. Az örömhírt is érintés nélkül jelentette be: a leendő Szűzanya a konyhaasztalnál éppen kenyértésztát dagasztott, az angyal letérdelt a kamra ajtajában, és a csodálatos szavak aranyszínűen ragyogva lebegtek át közöttük. Noha az angyal számtalan olyan festményt ismert, amely alátámasztotta, hogy így történt a dolog, annyira elbűvölte a lány szépsége és ölének melegsége, hogy úgy emlékezett, ajkát Mária jobb füléhez illesztette és azt meg is csókolta.
Gábriel összecsücsörítette a száját: Mi akadályozza meg, hogy ennek a lánynak is hírül adjon valami hasonlót? Ami a Legszentebb Szűznek elfogadható volt, azt bizonyára örömmel veszi a kishúga is, aki az angyal fejét most az ölében tartja! Gábriel kinyitotta a szemét és a lány felé nyújtotta a kezét.
Őt azonban nem annyira kötötte le a virágkoszorú, mint ahogy Gábriel gondolta.
Fürgén elhúzódott Gábriel keze elől, felpattant és jót nevetett az angyalon, aki átfordult a hasára, nagyot zöttyenve, mint egy zsák szén.
Gábriel felült a fűben, és próbált magához térni.
Az egyszarvú a gyertyavirág alatt feküdt és bugyuta hangokat hallatott, a szépséges lányt viszont mintha a föld nyelte volna el: miféle ostobaság ez, hogy elszalad Gábriel elől, mintha az valami szatír lenne? Nem kell teológusnak lennie ahhoz, hogy lássa: ő egy arkangyal! Vagy talán másnak is van nyolc pár szárnya és glóriája?
Az egyszarvú szúrós pillantásokat vetett rá.
Az angyal feltápászkodott, és a köntöse szegélyével megtörölte a homlokát: meg kellett találnia a lányt, nem szabad, hogy az azt higgye, gonoszak a szándékai. Nem jönne jól, ha ilyesmit kezdene terjeszteni róla.
Trombitát formázott a két kezéből, körbejárt a ligetben, és mindenfelé azt harsogta: »Angyal vagyok! Angyal vagyok!«
Ám kiáltásaival csak annyit ért el, hogy valahányszor kimondta a »vagyok« szót, az egyszarvú bőgése felerősödött.
Gábriel kezdett ráunni erre a borjú emésztőcsatornájával folytatott párbeszédre, de úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért még egyszer elismétli, hogy ő angyal, és ezúttal hozzátette, hogy az ártatlan lányoknak különösen nagy barátja. És lám, a lány erre kacagva előugrott a bokorból.
Odaszaladt Gábrielhez, fejére tette a virágkoszorút, arrébb pattant és karnyújtásnyira megállt tőle, ám amikor az angyal feléje nyújtotta a kezét, viháncolva elszaladt.
Az angyal a homlokára csapott: mekkora zseni volt az a jelképművész, aki megalkotta az egyszarvút és a szűzlányoknak adta; a szüzesség nyilvánvalóan az abszurditás csúcsa. Ha Gábriel közölni akar valamit a lánnyal, akkor azonosulnia kell a mesebeli lénnyel, amelynek antilopfeje, csikóteste, kecskeszakálla, elefántlába, malacfarka van, a homlokán pedig két könyök hosszú, csavart szarv ül.
Gábriel hangosan felnyerített, és a lány után iramodott.
A fogócska során keresztbe-kasul szelték a ligetet, de a küzdelem a játékosok közötti tekintélyes korkülönbség miatt egyenlőtlennek bizonyult; az angyal egyidős volt a világgal, a lány csak a tizenharmadik évében járt. Fürge volt, mint egy őz, és amint Gábrielnek sikerült elkapnia a ruháját vagy a bokáját, azonnal arrébb szökdelt. A fiatal test érintése azonban annyira feltüzelte az angyalt, hogy nem bírta abbahagyni, és addig üldözte a lányt, mígnem megbotlott egy gyökérben, és nem bírt felkelni, bármennyire incselkedett is vele a lány.
Gábriel a végsőkig kimerülten elterült: elismerte, hogy veszített, a lány nem akart örömhírt hallani, ezt tiszteletben kellett tartania. De talán később még lesz kedve játszani az angyallal?
Gábriel a lány felé pillantott, és látta, hogy az egyszarvú ott üget mögötte, szarvát a magasba tartva. Éppen figyelmeztetni akarta a lányt, hogy vigyázzon, amikor az állat nagyot taszított a lányon, aki sikoltva Gábriel ölébe zuhant.
És úgy tűnt, ott jól érzi magát.
Ott rögtön szerelmet vallott az angyalnak.
Ezek a lányok aztán igazán különös teremtmények.”
„Ezek szerint Gábriel aláhullott?”
„Harmat csillog Kükenstadt hagymamezőin…”
„És az mit jelent?”
„Menjünk át oda…”
Fordította: Patat Bence
Copyright © Sjón, 2016
Hungarian translation © Patat Bence, 2020
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
