Füstjelek

Jeff Lockhart egy különös létesítménybe érkezik valahol Kazahsztán és Kirgizisztán határán a sivatagban. A kihalt folyosókon sehová sem nyíló ajtók sorakoznak, a mennyezetről váratlanul aláereszkedő vetítővásznakon háborúk és természeti katasztrófák képei sorjáznak. A legmeglepőbb helyeken csupasz próbababákból készült bizarr installációk rémisztik meg a bolyongó férfit.

A szürreális hely valójában a legmodernebb laboratórium, melyben hibernált emberi testeket őriznek a távoli jövő számára, amikor a tudományos fejlődésnek köszönhetően vissza lehet majd hozni őket az életbe. Jeff búcsúzni érkezett ide, mert apja és annak felesége úgy döntött, az asszony gyógyíthatatlan betegsége miatt mindketten lefagyasztatják magukat, hogy egyszer majd egy új világra ébredjenek. A különleges helyen, ahol mindent beleng a halál fenyegetése és az öröklét ígérete, Jeff kénytelen szembenézni az őt kamaszkorában elhagyó apához fűződő viszonyával és saját élete ürességével.

Don DeLillo legújabb regényében nemcsak a halálról elmélkedik, hanem az életet is dicsőíti, mérlegre teszi a világ sötét oldalát – terrorizmus, árvíz, tűzvész, éhínség, járvány – és a mindennapi élet, a szeretet szépségét és emberségét.

Don DeLillo (1936–) a posztmodern amerikai irodalom egyik központi alakja. A hetvenes évektől kezdve jelennek meg regényei, az áttörést a Fehér zaj hozta meg számára 1985-ben. Novellái, esszéi és színdarabjai mellett összesen tizenhét regényt írt. Nulla K (2020 – Zero K, 2016) című regényének részletét Széky János fordításában a Jelenkor Kiadó engedélyével közöljük.

Don DeLillo

Nulla K

(részlet)

„Mindenki magának akarja a világvégét.”

Ezt mondta apám, amikor ott állt New York-i irodájának rácsosan osztott ablakainál – személyes vagyonmenedzsment, dinasztikus adóminimalizálás, feltörekvő piacok. Ritka időbeli metszéspontjaink egyike volt, együtt merengtünk, s a pillanatot apám vintage napszemüvege teljesítette ki, behozva a falak közé az éjt. Elnézegettem a szobába gyűjtött, különféleképpen absztrakt műalkotásokat, és kezdtem rájönni, hogy a megállapítását követő elnyújtott csönd egyikünkhöz sem tartozik. Eszembe jutott a felesége, a második, a régésznő, akinek tudata és szolgálatot felmondó teste hamarosan, menetrend szerint, elsodródik a semmibe.

Hónapok múlva, fél világgal odébb idéződött fel bennem ez a pillanat. Becsatolva ültem egy páncélozott ferdehátúban, mindkét irányban vak, füstüveg ablakokkal. A válaszfalon túl ülő sofőrön focimez volt, és tréningnadrág, a csípőjén egy dudor árulkodott a lőfegyverről. Miután egy órát rázkódtunk a göröngyös utakon, leállította a kocsit, és belemondott valamit a mezére tűzött mikrofonba. Aztán lazán negyvenöt fokkal a jobb hátsó ülés felé fordította a fejét. Ezt jelzésnek vettem, hogy ideje kikapcsolnom a biztonsági övet, és kiszállnom.

A zötykölődés egy maratoni utazás végső szakasza volt. Eltávolodtam a kocsitól, és megálltam egy percre, mellbe vágva a hőségtől, kezemben az utazótáskámmal, és éreztem, ahogy a testem lassan felenged. Hallottam, hogy beindul a motor, odafordultam. A kocsi visszaindult a magán-leszállópálya felé, ez volt az egyetlen mozgó dolog itt, s nemsokára ezt is beburkolja a táj vagy az alábukó nap fénye vagy a puszta láthatár. Teljesen körbefordultam, hosszú, lassú svenk körben a szikes lapályon és a kőzettörmeléken, üres minden, kivéve azt a pár alacsony építményt, amik talán összeköttetésben állnak egymással, s amiket alig lehetett elkülöníteni a megfakult vidéktől. Nem volt semmi más, sehol semmi más. Nem tudtam, hol is található pontosan az úti célom, csak azt, hogy mindentől messze van. Nem esett nehezemre elképzelni, hogy apámat arra az iroda ablakában tett megjegyzésre éppen ez a sivár terep és a beleolvadó geometrikus hasábok ihlették.

Most itt volt ő is, itt voltak mindketten, apám és nevelőanyám, és célom a lehető legkurtább látogatás volt, hogy bizonytalan búcsút mondjak. Közeli megfigyelőpontomról is nehéz volt felbecsülni az épületek számát. Kettő, négy, hét, kilenc. Vagy csak egy központi egység, kiágazó toldalékokkal. Képzeletemben egy, valamikor a jövőben felfedezendő névtelen város volt, amiben minden megvolt, és jó állapotban megmaradt, miután elhagyta valami ismeretlen vándorló kultúra.

Akkora volt a forróság, hogy úgy éreztem, összezsugorodom, de maradni akartam még egy pillanatra, hogy nézzem. Rejtőzködő, agorafóbiásan zárt házak voltak. Vak épületek, hallgatagok és komorak, láthatatlan ablakokkal, melyeket arra terveztek, hogy magukba forduljanak – gondoltam –, mikor a film majd elérkezik a digitális összeomlás pillanatához.

A kővel kirakott gyalogút elvezetett egy széles kapuhoz, ahol két férfi őrködött. Másféle focimez, ugyanolyan csípődudor. Egy sor bója mögött álltak, melyek a járműveket voltak hivatottak távol tartani az épület közeléből.

Valahol oldalvást, a bejárat túlsó szélénél még két alak állt, csadoros, elfátyolozott nők, mozdulatlanul.

2

Apám szakállat növesztett. Meglepődtem. Őszesebb volt egy kicsit, mint a haja, és valahogy hangsúlyozta a szemét, áthatóbbá tette a tekintetét. Vajon egy olyan férfi növeszt efféle szakállat, aki alig várja, hogy átlépessen a hit egy új dimenziójába?

Azt kérdeztem: – Mikor fog megtörténni?

– Már dolgozunk a napon, órán, percen. Nemsokára.

Hatvanas éveinek második felében járt, a neve Ross Lockhart, széles vállú, agilis. Napszemüvege ott feküdt előtte az íróasztalon. Megszoktam már, hogy irodákban találkozom vele, hol itt, hol ott. Ez egy rögtönzött iroda volt, mindenfelé monitorok, billentyűzetek és más eszközök álltak. Tisztában voltam vele, hogy nagy pénzösszegeket fektetett ebbe az egész műveletbe, ebbe a vállalkozásba, melynek Konvergencia volt a neve, és ez a helyiség egy udvariassági gesztus volt, amely lehetővé tette, hogy kapcsolatot tartson cégekből, ügynökségekből, alapokból, alapítványokból, szindikátusokból, kommunákból és klánokból álló hálózatával.

– És Artis.

– Teljesen készen áll. Habozásnak, kételynek semmi nyoma.

– Nem a lélek örök életéről van szó. Ez a test.

– A teste le lesz fagyasztva – mondta. – Krionikus felfüggesztés.

– Tehát valamikor a jövőben.

– Eljön az idő, amikor vissza lehet fordítani a most végzetesnek bizonyuló körülményeket. A tudatot és a testet helyreállítják, visszahozzák az életbe.

– Ez nem új gondolat. Jól mondom?

– Ez nem új gondolat. Hanem olyan gondolat, melynek küszöbön áll a hiánytalan megvalósulása. Össze voltam zavarodva. Első teljes itteni napom reggele volt, ez pedig itt az én apám az íróasztal túloldalán, de semmi sem volt ismerős, sem a szituáció, sem a tárgyi környezet, sem ez a szakállas férfi. Már hazafelé tartok majd, mire képes leszek ezt az egészet feldolgozni.

– És teljesen biztos vagy a program sikerében.

– Teljesen. Orvosilag is, technikailag is, filozófiailag is.

– Az emberek a kutyájukat meg a cicájukat szokták hibernáltatni.

– Itt nem. Itt semmi sem spekulatív. Semmi sem ábránd, és semmi sem periferikus. Férfiak, nők. Élet, halál.

A teljesítendő feladathoz illő nyugodt hangsúllyal beszélt.

– Megnézhetem a helyet, ahol mindez történik?

– Módfelett kétséges – felelte.

Artist, a feleségét többféle betegség is megnyomorította. Tudtam, hogy általános romlását főként a szklerózis multiplex idézte elő. Apám az asszony elmúlásának állhatatos tanújaként volt jelen itt, illetve bármely kezdeti módszer avatott megfigyelőjeként, amely lehetővé teszi a test megőrzését addig az évig, évtizedig, napig, amikor biztonsággal lehet engedélyezni az újraélesztését.

– Amikor megérkeztem, két fegyveres kísérő fogadott. Átvittek a biztonsági ellenőrzésen, bekísértek a terembe, szinte meg se szólaltak. Ez minden, amit tudok. Meg a nevét, elég vallásosan hangzik.

– Hitalapú technológia. Így mondják. Egy újabb isten. Úgy fest, nem is nagyon különbözik a korábbiaktól. Kivéve, hogy létező, igazi, működik.

– Élet a halál után.

– Végső soron az.

Fordította: Széky János

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)