Noah Selvaggio nyugdíjas vegyészprofesszor magányosan éldegél New Yorkban. Szülővárosába, Nizzába készül, hogy megünnepelje nyolcvanadik születésnapját. Gyerekkora óta nem járt Európában, csak az édesanyjától örökölt fotók őrzik a II. világháborús történelmi múlt és a családi legendák titkait.
Telefonhívást kap a gyámügyi hivataltól: ő a legközelebbi rokona a tizenegy éves unokaöccsének, Michaelnek. A fiú apja nemrég meghalt, az anyja börtönben ül, ha Noah nem vállalja a felügyeletét, kénytelenek nevelőintézetben elhelyezni. Noah kötelességtudatból beleegyezik, hogy magával vigye a fiút a nizzai vakációra.
Sok minden megváltozott ebben a híresen elbűvölő tengerparti Mekkában, amelyben még mindig kísértenek a náci megszállás emlékei. A különös duó, amely egyszerre szenved a jet lag-től és a kulturális sokktól, hol a modern tömegkommunikáció eszközeivel, hol az idősek bölcsességével próbálja kinyomozni a múltat és megtanulni egymás nyelvét.
Emma Donoghue A rokon (2020 – Akin, 2019) című regényénekrészletét Dudik Annamária Éva fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Emma Donoghue
A rokon
(részlet)
II.
HÚSZ KÉRDÉS
Noah a taxiból új szemmel mérte fel a városrészt, ahol lakott. A manhattani Upper West Side nem volt annyira elegáns, mint a Central Park túloldalán elterülő Upper East Side. Az ingatlanárak itt is az egekbe szöktek a nyolcvanas években, de Noah és Joan még azelőtt vették a lakásukat. Ám amikor a taxi megállt az épület előtt, az öregúr mégis zavarba jött attól, hogy a bejárati ajtó felett markíz feszült, az ajtót pedig egyenruhás férfi nyitotta ki előttük. Michael szemében ez bizonyára nagyon sikkesnek tűnhet.
A lift felcsattogott a kilencedikre. Látod – akarta mondani Noah kissé nevetségesen –, ráférne a házra egy kis felújítás. Nem vagyok én dúsgazdag.
Az ajtónál bajlódott egy kicsit a zárral. Rosa Figueroa szorosan mögötte állt, nyilván megfigyelt mindent az ő finommotorikus készségeitől kezdve a szűk folyosót díszítő képekig. (Az Egon Schiele-grafika vajon nem súrolja a pornográfia határait?) Ahogy az idegenek elmentek mellette, Noah megpróbálta az ő szemükkel nézni a lakást – keskeny lábú székek, vékony perzsa faliszőnyegek, polcok roskadásig pakolva a Proceedings of the National Academy of Sciencesés az Organic Letters lapszámaival. Remélte, hogy a gyerek nem fog összetörni semmit.
– Michael, nem veszed le a kabátodat? – kérdezte Rosa Figueroa.
A fiú meg sem hallotta.
Vajon mit keres a nő? – tűnődött Noah. Titkos lakótársakat? Korbácsokat? Titokzatos fehér port? Vagy olyan veszélyeket, amelyekről Noah mit sem sejtett? Nem, inkább a gyermek számára létfontosságú dolgok hiánya tűnhet fel neki.
Noah még csak azt sem mondhatta el magáról, hogy ő volt több rossz megoldás közül a legkevésbé rossz, mert ebben az esetben nem volt más választási lehetőség. Ha a szociális munkás szerint nem üti meg a mércét, ám legyen, felőle aztán összetépheti a „Személy kijelölése szülői jogok gyakorlására” nyomtatványt, és viheti Michaelt a nevelőintézetbe. A szomorú valóság azonban az volt, hogy ehhez az öregúr hálószobájában legalábbis egy sorozatgyilkosra utaló fényképkollázst kellett volna találnia.
– Hol van a kutya? – érdeklődött Michael.
– Sajnos elpusztult – felelte Noah. Neki már fel sem tűnt a sarokban a fűtött alvókuckó meg a szétrágott játék.
Nem higiénikusak, ezeket ki kell dobni.
Michael pillantásra sem méltatta a könyvek érdes felületét, a CD-ket, a (jobbára dzsessz-) bakeliteket. Még a hátizsákját sem vette le, csak letette magát a fekete bőrheverő íves végére. Az egy eredeti 1969-es LC4, Le Corbusier, Charlotte Perriand és Pierre Jeanneret tervezte 1928-ban – akarta mondani Noah. – A geometrikus tisztaság és az ergonómiai tökéletesség házassága.
– Megnézhetném Michael szobáját? – kérdezte a szociális munkás.
A vendégszoba kitűnő állapotban volt: foltvarrásos takaró az ágyon, olvasólámpa, üres komód és akasztós szekrény. Csak épp nem hasonlított egy tizenegy éves gyerek szobájára.
Mire visszatértek, Michael már leszállt a heverőről. Lehajtott fejjel szemlélte a pityegő gömböt.
– Éhes valaki? – kérdezte Noah, csak hogy mondjon valamit. De mi a csudát adhatna nekik? Töltött olajbogyó mindig volt a szekrényben. Meg rozmaringos mandula. Esetleg egy doboz konzerv-gombakrémleves is akad.
– Én nem kérek semmit, köszönöm – felelte Rosa Figueroa, a hangja azonban arról árulkodott, hogy legszívesebben igent mondott volna. – Michael?
– Mi a kód?
Vajon mit akar kérdezni a fiú? Milyen kód? Mindenesetre Noah odament a heverő fölötti falrészre függesztett képekhez.
– A feleségem, Joan tudós volt. Ezen a fényképen a kimagasló teljesítményért járó életműdíjat veszi át.
Michael megfordult, szemügyre vette a fotót.
Noah azt is hozzátette, hogy az Amerikai Klinikai Kémiai Társaság nem sokat totojázhatott Joan tumora miatt. Egy másik képen is Joan szerepelt, ugyanabban az évben, a Vegyész Nők nevű szervezet adománygyűjtő rendezvényén, ahol bólogatott, mosolygott, szónokolt, amíg remegni nem kezdett. Az utolsó hónapokban úgy kifacsarta magát, mint egy citromot.
– Látod, ki fog vele kezet?
Rosa Figueroa elismerőn hümmögött.
– Hillary Clinton, aki majdnem elnök lett – mondta a fiúnak.
– Aha, és mi a wifikód?
Ja, az a kód! Noah zavarba jött.
– A jelszóra gondolsz? Meg kell néznem.
Michael felállt, hátizsákját még mindig magán viselte, mint teknős a páncélját. Jött-ment a szobában, nézegette a könyveket és az iratokat, mint valami betörő, aztán mindent rossz helyre tett vissza. Noah legszívesebben rászólt volna.
– Füstérzékelő? – kérdezte Rosa Figueroa, mintha fejben pipálgatott volna egy listán.
– Van egy a konyhában – mutatta Noah –, és egy a hálószobában.
Michael megtalálta a fekete műanyag modemet, megfordította, elkezdte bemásolni a telefonjába a hosszú karaktersort.
– Az iskola igazgatója azt kérte, Michael, hogy vezess naplót. Mr. Selvaggio esetleg tud neked segíteni családfát készíteni. És leírhatod, amit az út alatt tapasztalsz. Amikor annyi idős voltam, mint te, a szüleim elvittek a Niagara-vízeséshez, sose fogom elfelejteni.
Michael úgy nézett Noah-ra, mintha ő viszont nagyon is szívesen elfelejtené mindazt, ami most történik vele.
Rosa Figueroa meredten Noah-ra nézett, és biccentett a konyha felé.
A férfi elindult.
– Nyugodtan szólíthat Noah-nak – szólt hátra a válla fölött.
– Rendben, de akkor maga is szólítson Rosának – felelte a szociális munkás kedvesen, ám aztán azonnal megkeményedett a hangja. – Észrevettem, hogy nincs zárva a gyógyszeres szekrénye.
– Elnézést, van hozzá kulcs, csak… – Meg kell keresni. – Majd bezárom.
– Remek.
Hát nem látja, hogy Noah teljes mértékben alkalmatlan a gyermeknevelésre? Az utolsó – és egyetlen – kiskorú, aki ebben a lakásban aludt, éppen Victor volt. (Aki szinte biztosan kifosztotta a gyógyszerszekrényt, döbbent rá Noah.)
– Az iskolai aktáját a papírok tetejére tettem. Nézze, ezek a gyermekelhelyezések nem mindig sülnek el jól, és erről egyik fél sem tehet.
Máris eldöntötte, hogy Noah csődöt fog mondani.
Az öregúr különös módon megbántódott ezen. (Hogy ne tette volna?)
– Ha úgy érzi, nem megy, vagy ha Michael kiakadna, akkor inkább előbb szóljon, mint utóbb, rendben?
Noah bólintott, egy hang sem jött ki a torkán.
Rosa az órájára nézett.
– Ebben az életkorban a gyerekek folyton azt követelik, hogy hagyjuk őket békén, de közben épp arra van szükségük, hogy ne hagyjuk őket magukra. Próbálkozzon, hallgassa meg! Az a lényeg, hogy a fiú biztonságban érezze magát.
Noah ismét bólintott.
– Remélhetőleg akkor sem fognak hajba kapni, ha már nem leszek itt.
– De hát nincs is haja – szólalt meg Michael mögöttük, a konyhaajtóban.
Noah idegesen felnevetett, megsimogatta a fejét. Vajon egy gyermek ijesztőnek látja a kopaszságot, egyfajta mutációnak?
Rosa becipzározta vékony pehelykabátját.
Az idős úr rájött, hogy ott akarja hagyni Michaelt a lakásban.
– Minden világos, Noah? – kérdezte olyan hangon, mintha ebben nem lenne egészen biztos.
– Nagyjából. De nem kellene elmenni a fiú többi holmijáért?
– Itt van minden – rántott egyet Michael a hátizsákján.
Lehetséges, hogy tényleg ennyi a gyermek összes holmija? Mint egy vándornak vagy menekültnek.
– Ha az útlevél… – fogott bele bizonytalanul. – Ha holnap estig nem jelentkezik a hivatal…
Akkor eljön a fiúért? Inkább meg sem kérdi, pláne a gyerek előtt; ezzel megsértené, és még gyengének is mutatná magát. Elvégre aláírta a papírokat. A nyakán maradt ez a gyerek. Határozatlan időre.
– Biztosan megérkezik időben – zárta le a gondolatot.
Rosa bólintott, idegesen mosolygott, és Michael kezébe nyomott egy kártyát.
– Ezt tedd olyan helyre, ahol nem hagyod el, és ha bármi gond van, keress meg, rendben?
– Jó.
Mármint bármi, amit helyre lehet hozni, nyilván így érti; bármi apróság. Nem bánat. Vagy harag a sorsa miatt.
– Vagy kérd el a nagybátyád telefonját. Bármikor hívhatsz, éjjel is, nappal is.
– Nem is a rendes nagybátyám – vágta rá a fiú egészen mély hangon.
Noah kikísérte Rosát a lifthez, mire visszaért, a fiú a konyhában bámulta az edényeket. Sőt nem is azokat, hanem mellettük valamit. Még mindig kabátban volt, és a hátizsákját sem vette le.
– Megnézhetem a madarat?
Noah évek óta szinte észre sem vette a felhúzható madarat. Levette a polcról, és lefújta róla a port. Egyenesen állt az apró, csillogó fémszemű, kifakult, narancs-, arany- és fekete színű, bársonytestű madár.
– A nagyapámé volt. Ő híres fényképész volt. Anyám és én nála laktunk Franciaországban a háború alatt, igazából ezért utazom oda holnap. Vagyis utazunk – javította ki magát.
– Melyik?
– Mi melyik?
– Melyik háború alatt?
– A második. A második világháború alatt – tette még hozzá Noah a pontosság kedvéért. A madár csőre kicsit kilazult, csálén állt. – Nagyapám egy nyugdíjba vonuló fényképésztől kapta ezt a csipegető madarat. Gyerekek fényképezésekor használta.
A húszas években óriási divat volt, több millió darabot adtak el belőle, árultak sűrített levegővel, sőt vízzel működő változatokat is. Vajon azok hol lehetnek?
A gyerek úgy nézett rá, mintha nem értené, mit beszél.
– Akkoriban azt mondták a fényképészek, ha azt akarták, hogy a lencsébe nézzünk: le petit oiseau va sortir.
Gondolkodott, hogy is mondják ezt.
– „Itt repül a kismadár!” Ez mindenesetre nem repült, hanem ha felhúzták, körbe-körbe járva csipegetett a földről.
– Hogy kell felhúzni?
Noah a madár fölé hajolt. A bal oldalon látott rajta egy teljesen kikopott foltot, a közepén apró lyukkal.
– Gondolom, ki lehetett venni a kulcsot – mutatta –, és elveszett.
Talán Margot veszítette el, vagy Père Sonne, vagy akár már az, akitől kapták; mindenesetre eltűnt valahol Nizza és New York között a múlt évszázadban.
– Tervezési hiba – jegyezte meg Michael, és egyszerre sokkal idősebbnek tűnt a koránál.
– Valóban az.
Noah arra gondolt, hogy ha rászánja az időt, az interneten biztosan talál másik kulcsot. És mi van, ha azzal sem működik? Nem szeretné, ha kiderülne, hogy elrozsdásodott a szerkezet; szívesebben képzeli azt, hogy a csipegető madár képes még mozogni, zenélni. Eszébe jutott erről egy régi mese a császárról, aki inkább egy drágakövekkel kirakott, felhúzható fülemülét választott az egyszerű barna helyett, amelyik olyan szépen dalolt neki addig.
– Ő az – lépett oda a falon függő fényképekhez –, a te híres… szépapád.
Jól mondta?
– Hogy lehet, hogy az apa után van nagyapa, dédapa és szépapa, de Cody a nagybátyám, maga meg nem a dédbátyám? – morfondírozott Michael. – Ennyi erővel hívhatnák a dédbátyámnak is, nem?
Noah összeráncolta a homlokát.
– Nem tudom, miért nem úgy mondják, sajnálom.
Az ott én vagyok, anyám ölében. Őt Margot-nak hívták, ő a dédanyád, mellette meg Père Sonne áll. Ez csak nom d’artiste volt. Amolyan álnév vagy művésznév.
Kimerítő volt mindent lefordítani olyan nyelvre, amelyet elképzelése szerint egy tizenegy éves is érthet.
Igazából Pierre Personnet-nak hívták. Nyilván te is ismersz furcsa művésznéven fellépő énekeseket. Ott van például… az 50 Cents.
– 50 Cent – javította ki Michael kelletlenül. – És Ludacris is ilyen.
Noah nem mozgott otthonosan ebben a témában.
– John Wayne igazi neve Marion volt, de azt túl nőiesnek találta.
– Ki az a John Wayne?
– Mindegy. A lényeg az…
– Szóval – szakította félbe Michael – az egyik ősöm olyan híres volt, mint Beyoncé.
Róla már Noah is hallott.
– Még mindig híres. De nehéz összehasonlítani a kettőt. Más a közönségük.
– Lefogadom, hogy Beyoncé közönsége nagyobb – jelentette ki Michael az LC4-en térdepelve. Egészen közel hajolt egy fényképhez.
– Az ott én vagyok? – bökött az üvegre.
– Sajnos te egyik képen sem szerepelsz.
Noah ekkor jött rá, hogy sem Michaelról, sem Amberről nem látott fényképet Fernande dobozaiban. Pedig
biztosan voltak fotói. Lehet, hogy mindet kidobta Victor halála után, amikor azt hitte, hogy a fia és a barátnője
örökre eltűntek az életéből?
– Az Victor a szülei között. Az ott a húgom, Fernande és a férje, Dan.
A bájos kisfiú látványába belesajdult a szíve.
– Te is olyan szép vagy, mint édesapád volt.
Ez hazugság volt; Noah csak azt akarta elérni, hogy Michael a családhoz tartozónak érezze magát. De nyilván rossz szót hangsúlyozott, mert…
– Én nem vagyok szép – csattant fel Michael.
– Nem, hogyne, bocsánat – röviden felnevetett –, úgy értettem, hogy mindketten jóvágású fiúk vagytok.
Ezzel csak rontott a helyzeten. Minél tovább fűzte, annál kevésbé hangzott őszintén.
– Ez a kép azon a kis összejövetelen készült, amelyen az új évezred érkezését ünnepeltük.
Eszébe jutott a fárasztó vita Fernandéval. Noah váltig állította, hogy az évezred igazából csak egy évvel később, 2001. január 1-jén kezdődik majd. Fernande nem foglalkozott vele, Noah pedig erősködött; mennyire szerette volna legalább arra a negyedórára visszakapni a húgát!
– Victor körülbelül kilencéves lehetett.
Még alacsony volt, mint Michael, és tomboltak benne a hormonok.
– Volt egy motorja – jegyezte meg a fiú.
– Nem… ja, úgy érted, felnőtt korában?
– Néha elvitt motorozni.
Ez veszélyesnek hangzik, jellemző Victorra. Vettek legalább bukósisakot? Noah a kezére húzta az inge kézelőjét, és megdörzsölte az üveget, hogy újra csilloghasson az unokaöccse szellemmosolya. Amikor az ember lát felnőni egy gyermeket, meggyőzi magát arról, hogy megjelenik majd a fiatalemberben a puha vonású totyogó és nevető kisfiú; azzal áltatja magát, hogy semmi sem vész el. De ez nem igaz. Az idő igazi gyerektolvaj!
– Őszintén szólva felnőtt korában nem nagyon találkoztunk Victorral. Csak karácsonykor és hasonló alkalmakkor. Joan zsidó volt ugyan, de azért a magunk világi módján minden ünnepet megtartottunk.
– Fura, hogy így hívja Vicet.
– Nálunk mindenki így hívta – Noah pillantása ismét végigsiklott a sima gyermekarcon. – Eredetileg az utolsó
hangot franciásan ejtettük, mert az én családom francia.
Michael tiltakozva rázta a fejét.
– Küldd csak el a nyáladat egy laborba, be fogják bizonyítani neked, hogy az őseid egynegyede Franciaországból jött.
– A maga neve, a Noah, az sem francia.
– Az eredeti nevem Noé.
A fiú elhúzta a száját.
– Milyen név már az?
Noah bólintott.
– Amikor elkezdtem óvodába járni itt Amerikában, a többiek sokat csúfoltak.
Az első év, amikor még nem tudott angolul, teljesen összefolyt az emlékeiben.
– Rám mutogattak, és azt ordibálták, hogy Noé, a csigazabáló! Szóval addig nyaggattam apámat, amíg meg nem engedte, hogy Noah legyek.
Fordította: Dudik Annamária Éva
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
