Toby Fleishman azt hitte, tisztában van vele, mire számíthat a válás után: hétvégéken és az ünnepek felében nála lesznek a gyerekek, az ex-szel pedig olykor hajba kapnak majd a praktikus dolgok egyeztetésekor. Arra viszont nem számított, hogy egy szép napon Rachel áthozza a két gyereket, aztán lelép és soha nem tér vissza. Pedig Fleishman mennyi munkát fektetett abba, hogy egyensúlyt teremtsen a szingli élet és a család között!
Toby próbálja megtalálni Rachelt, igyekszik ellátni a kórházi pácienseit, megfelelni a végeérhetetlen szülői teendőknek és örül a mobiltelefonos appok segítségével felvirágoztatott szexuális életének. A visszautasított férj szerepében tetszeleg, aki a felesége túlméretezett ambícióinak esett áldozatául. De ha igazán szembe szeretne nézni a kapcsolatukkal, be kell vallania magának, hogy a kezdetektől fogva szőnyeg alá söpörte a problémákat.
Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van (2020 – Fleishman is in Trouble, 2019) című regényének részletét Kepes János fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Taffy Brodesser-Akner
Fleishman bajban van
(részlet)
A St. Thaddeus valamikor egy New York város tulajdonában levő elmegyógyintézet volt, aztán eladták a Columbia Egyetemnek, amely próbálta felújítani és rendes kórházzá alakítani, de valamit elcsesztek rajta, mert a nyolcvanas évek közepén még mindig diliháznak nézett ki, úgy hatott, és főleg olyan szaga volt (a szagot, akármennyire próbálták, nem bírták kiirtani). Nem közkórház volt, mégsem akarta senki ott operáltatni magát – ha egyszer mehetett a Lennox Hillbe vagy a Mount Sinaiba is. 1988-ban aztán egy pénzügyi befektető csoport megvette a Columbiától, beleöntött 100 millió dollárt, és egy modern csodát varázsolt belőle, azóta tiszta üveg, fém, rozsdamentes acél, minden a legkorszerűbb, és végre a szag is megjavult. Aki ott járt, mintha a jövőbe került volna, csak nem úgy, ahogy a huszadik század végének science fiction filmjeiben láttuk, amelyekben végül minden csak kisebb és bénább lett, mint azelőtt.
A sürgősségin egy eszméletlen nő várta Tobyt. „Karen Cooper, 44 éves, a megérkezése óta eszméletlen, a férje szerint már a megérkezése előtt is önkívületben volt némiképp. Emelkedett GOT/GPT-arány”, írta Clay. Ő volt a töpszli ebben a baráti körben. Egy kicsit kancsal is volt, ha elég sokáig nézett ránk, az egyik szeme elkalandozott, mintha megelégelte volna a beszélgetést, és így jelezné a többieknek, hogy ideje lelépni. Kérdés, Clay mennyire volt tisztában a kis fekete görcs jellegével.
A szőke beteg, akinek az orrát már valószínűleg tizen-egynéhány éves korában megcsinálták, így az orrsövény alatti rész egészen lecsúszott, az orrlyukában azt a kis kidudorodást is látni lehetett, teljesen ki volt készülve. Olyasfajta szaténruha volt rajta, amiről nem lehet eldönteni, hogy hálóing-e, vagy valami sikamlós anyagból készült pongyola, a haja pedig tiszta Csipkerózsika-módra terült szét a párnán. Toby egy pillanatra el is tűnődött, vajon ki rendezte el ilyen szépen a haját.
Mellette a széken ült egy nagyjából Tobyval egykorú férfi, a keze összekulcsolódott a feje tetején. David Coopernak hívták, ő volt a férj. Kopaszra volt nyírva, legalább száznyolcvan centi magas volt. Talán száznyolcvanöt. De mit számít ez száznyolcvan fölött? Magas volt.
– Fleishman doktor – mondta Toby. – Elmondaná, mi történt?
Karen Cooper Las Vegasban töltötte a hétvégét a legjobb barátnőjével. Kirúgtak a hámból, egy barátjuk valamijét ünnepelték, és egészen kábán érkezett haza. Ennek már egy hete.
– A szokásosnál is sokkal ügyetlenebb lett – magyarázta David. Elesett, botladozott, álló helyzetben is dülöngélt. Arról tréfálkozott, hogy biztosan még mindig részeg. Aztán tegnap reggel motyogva kezdett beszélni – a szokásosnál is jobban –, és furcsa dolgokat mondott.
– Például miféle furcsa dolgokat? – kérdezte Toby.
– Például egyszer csak mindenféle értelmetlenségeket halandzsált, mondjuk, hogy majd hazavisz a munkából a közös kocsival, de ne felejtsem el megköszönni annak a mamának, aki vezet. Nálunk még a gyerekek sem járnak a többiekkel együtt. Külön sofőr hozza őket. Meg a bowlingcsapatunkról beszélt, pedig én mondom magának, húsz év alatt legfeljebb ha kétszer bowlingoztunk.
– Szed valamilyen gyógyszert?
– Zoloftot. Kábé egy éve elment az orvoshoz, hogy egészen szét van esve, ő pedig azt mondta, hogy depressziós, és Zoloftot adott neki. Hú, maga is úgy látja, hogy sárga?
Olyan sárga volt, mint egy filctollas kiemelés.
– Ez sárgaság – mondta Toby. – Ezért hívtak engem. Májspecialista vagyok. De térjünk vissza egy percre a ma reggelre. Mióta nem reagál önre?
– Felébredtem, és úgy láttam, hogy sápadt, aztán meg hogy sárgás, elég kába volt, úgyhogy beraktam a kocsiba, és behoztam a sürgősségire, és amint lefeküdt erre az ágyra, elaludt, most pedig – átnézett a felesége testére – azt sem tudom, hogy alszik-e, vagy eszméletlen. Azt mondták, nincs eszméleténél, pedig csak úgy nézett ki, mint aki fáradt és elaludt. Nem épp egy mondat közepén tartott, vagy ilyesmi. – Itt pánikba esett. – Most melyik az igaz? Eszméletlen? Vagy csak alszik?
– Hát mindjárt meglátjuk – felelte Toby. – Most már jó kezekben van. És ha nem bánja, magát dr. Clifton kivezeti a családi váróba, mi pedig megvizsgáljuk a feleségét, kiderítjük, mi az ördög van vele.
– Nem maradhatok itt?
– Legjobb, ha most elvégezzük a vizsgálatot, megállapítjuk, hogy mi történt, de úgy látom, önnek is jót tenne most egy kávé. Clay ki is tessékelte.
– Valaki el tudja mondani, mi a helyzet? – kérdezte Toby.
Logan volt az első.
– Alkoholos májkárosodás, igaz? Nagy ivászatot csapott, és a mája már túlságosan sérült. Valószínűleg már évek óta ivott titokban.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Toby.
Joanie is mondott valamit, de senki nem hallotta, mit.
– Mi? – kérdezte Toby. Clay visszasurrant a terembe, most az arcukról próbálta leolvasni, hogy miről maradt le.
– Nem is lehetett más – közölte Joanie. Álmatag hangon, szinte csak maga elé mormolta, közben puhán az ajkához szorította a tollat. Mennyire bírta Joanie az ilyesmit! Imádta keresni a diagnózist, az ilyen pillanatokban ez mindig túltett a szokásos aggodalmakon, mint zsákutca, ego, kudarc, tekintély. Clay végig akart menni az anyagon, véget vetni a vesződségnek. Logan szeretett volna már lelépni, hogy elérje a nyolcórás teniszmeccsét. Joanie meg akarta érteni és kiélvezni az egésznek a csodáját. A megdöbbenés élményére vágyott.
Joanie a falnak dőlt. Seszínű, szőkésbarna haja volt – bizonyos szögből vörösbe játszó szalmasárgának hatott. Kislányos ruhákat viselt: térdzoknit, vidéki iskoláslány-szoknyát meg adománybolt-stílusú kardigánt, amelyet Toby majdhogynem vonzónak látott. Lassan pislogott a szemüvege mögött, amikor próbált valamire rájönni, halkan, gondosan ejtette ki a szavakat, mikor próbált valamire visszaemlékezni.
– Mit is mondott pontosan? – kérdezte őket Toby. Átment Karen Cooperhez, és meghallgatta a szívét. A szemét is felnyitotta.
– Azt mondta, ügyetlen volt, meg motyogott – mindkettő valamilyen neurológiai történés jele – mondta Clay. – Nem működik a mája.
Toby kihúzta magát, és végignézett rajtuk.
– És mit is mondott Sir William Osler barátunk?
– Figyelj oda a betegre. Elárulja a saját diagnózisát – felelte Logan.
– Mit mond tehát Mrs. Cooper?
Clay ránézett Karen Cooperre.
– A beteg nincs eszméleténél, dr. Fleishman.
Toby lassan vette a levegőt, és kilégzés közben beszélt.
– A férje mit mondott? A viselkedéséről, mielőtt elvesztette az eszméletét, mit is mondott?
– Hogy ügyetlen volt és motyogott, ami nagyon jól illik…
– Igen, Clay, senki nem állítja, hogy nincsenek neurológiai tünetei. Mégis, mit mondott pontosan? Azt mondta, ügyetlenebb volt, mint szokott. Ez pedig azt jelenti, hogy már régebben is volt valami probléma, nem csak a múlt héten. Vannak gyerekei?
Clay megnézte a beteglapot.
– Tízéves fiú ikrek.
– Helyes – mondta Toby. – Ez azt jelenti, hogy a vére tiszta volt, legalábbis a szüléskor, mert valószínűleg szült… – Néhány ujjnyira felemelte a takarót a derekáról, és a hálóinget is felhúzta kicsit. – Igen, császármetszés. Rendben. Ez azt jelenti, hogy ha már akkor is volt véralvadási problémája, arról tudott volna.
– Igaz – mondta Joanie. – Tehát tíz éven belül alakult ki.
– Tudjuk meg a belgyógyászától, volt-e korábban emelkedett GOT/GPT-je. – Ránézett a beteglapra. – Már egy éve szedi a Zoloftot. Gyerekek, bejön egy nő valamilyen panasszal, és elküldik egy antidepresszáns-recepttel. Az orvos valószínűleg nem ismerte fel a jeleket, mielőtt felléptek a neurológiai problémák, és amikor még segíthetett volna. A biztosító legfeljebb tizenöt percnyi időnket fizeti ki, mégis oda kell figyelnünk. Ki kell töltenünk a lyukakat. Kérdéseket kell feltennünk. Most nyissuk fel a szemét.
Joanie felemelte Karen szemhéját. Meglepve, izgatottan nézett fel.
– Wilson-kór!
Clay és Logan is követte a tekintetét, egy pillanatra mindketten belenéztek a beteg szemébe. Joanie úgy nézett Tobyra, mint aki életében először látott csillagot.
Toby is odament és megnézte. A Wilson-kór azt jelenti, hogy a test a máj révén nem tudja feldolgozni a rezet. A réz méregként hat az agyra. A legkönnyebben azonosítható, legfeltűnőbb jele a rézszínű karika a szivárványhártya körül.
– Helyes – mondta Toby. – Akkor, Logan, hívd fel a belgyógyászát! – Toby levette a vizsgálatnál használt kesztyűt. – Látjátok, gyerekek? Figyeljünk oda a betegre. Mindig figyeljünk oda. Még amikor nem beszél, legtöbbször akkor is ott van minden az orrunk előtt.
Vizitet tartott. Felvette a kapcsolatot azzal a gyermekhepatológussal, akinek a tinédzser betege hozzá került. A sürgősségin megnézett egy egyetemistát, aki hepatitis C-t kapott egy koszos tetoválószalonban. Megnézett egy magával egykorú, májrákos nőt.
Ultrahangvizsgálatot végzett annak a manhattani metrósnak, akinél egy éve hemokromatózist diagnosztizált. A férfi mája most is kissé heges volt, de sokat javult. Regenerálódott, majdnem olyan lett, mint új korában. Toby újra meg újra a beteg mája fölé tolta a vizsgálófejet. Szerette ezt a munkát. Minden ultrahang, minden egyes biopszia olyan volt, mintha az első lenne. Hihetetlen, hogy mi mindenre képes a máj. Ebbe soha nem unt bele, amióta csak először látta egy szakkönyvben a gyógyuló máj egyes fázisait az orvosi egyetemen a folyamatot szemléltető képeken. A máj is szeszélyesen viselkedik persze, mint minden szerv. A gyógyulásban viszont nincsen párja. Tele van megbocsátással. Képes felfogni, hogy az embernek párszor próbálkoznia kell, amíg egyenesbe tudja hozni az életét. És nemcsak megbocsát, de gyakorlatilag el is felejt mindent. Annyira megengedi az újrakezdést, ahogy Toby az élet semmilyen más területén nem tudta elképzelni. Mindenkinek olyannak kellene lennie, mint a májnak, gondolta. Mindannyiunknak úgy kellene regenerálódnunk, ha megsérültünk. A házasság legsötétebb napjaiban, miközben ellátta a kórházi feladatait, mindig a máj lebegett lelki szemei előtt, azt súgta neki, hogy ez a sok baj egyszer majd nyomtalanul eltűnik. Ő maga is regenerálódni fog.
Hirtelen hátulról egy kéz érintette meg a vállát. Joanie keze volt. Meleg, vékony, nőies kéznek érezte a laboratóriumi köpenyen át. Megfordult. Joanie azt suttogta a fülébe, hogy Karen Coopert külön szobába vitték. Toby felállt. Furcsa volt ez a suttogás, valahogy túlságosan közelinek hatott. Akárcsak a kéz a vállán. Volt egy különös posztkoitális hangulata. Még akkor is ott érezte Joanie kezét, amikor ő már visszahúzta.
Később, vizit után meglátogatták a szobájában Karent. Joanie odament hozzá, és megint felemelte a szemhéját. – El sem hiszem, hogy van egy Wilson-kóros esetünk – mondta.
– Eddig csak egyszer láttam ilyet – mondta Toby. – Borzasztó ritka.
– Ettől a gyűrűtől olyan szép lett a szeme – felelte Joanie.
– Igen – mondta Toby. Joanie válla fölött belenézett Karen Cooper rezzenéstelen szemébe. – Nagyon szépnek számít az életveszélyes betegségek között.
Fordította: Kepes János
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
