Jean Blomart egy jómódú párizsi nyomdatulajdonos egyetlen fia. Egy napon szakít családjával, kitanulja a nyomdászmesterséget, és beáll munkásnak. Egy tragikus balesetet követően, melyben elveszíti egyik legjobb barátját, amiért önmagát okolja, arra a döntésre jut, hogy a továbbiakban megpróbálja kizárni életéből az érzelmeket. Ekkor találkozik Hélène-nel, aki szinte minden tekintetben a szöges ellentéte. Őt elsősorban az érzelmei irányítják, fenntartások és megfontolások nélkül, szabadon akarja élni életét, szerelemre vágyik. Amikor Franciaország is belesodródik a háborúba, és Párizsba bevonulnak a németek, mindketten válaszút elé kerülnek.
A felvillanó emlékekből összeálló, a bűntudat, a felelősség kérdése körül forgó regény felvonultatja az egzisztencializmus valamennyi fontos témáját: a sorsot, a lét abszurditását, a szabadságot, a társadalmi és politikai elköteleződést. Ugyanakkor egy csodálatos, egyszerre felemelő és tragikus szerelem krónikájaként is olvasható.
A Mások vére című regényét (2020 – Le Sang des autres, 1945) – mely most jelenik meg először magyarul – Simone de Beauvoir 1941 októbere és 1943 májusa között, a második világháborús események közvetlen hatása alatt írta egy kávéházi asztalnál. Az 1943-as A vendég mellett az 1945-ös Mások vére hozta el Simone de Beauvoir számára az irodalmi áttörést. A regényből 1984-ben Claude Chabrol rendezett filmet Jodie Foster főszereplésével. A regény részletét Bíró Péter fordításában a Jaffa Kiadó engedélyével közöljük.
Simone de Beauvoir
Mások vére
(részlet)
A vadonatúj kerékpár még mindig ott állt. Halványkék volt a váza, a krómozott kormánya pedig szinte szikrát hányt a komor és sötét fal előtt. Kecses volt, mozdulatlanul is mintha szállt volna, mintha tovább hasította volna a levegőt. Hélène soha nem látott még ennyire elegáns kerékpárt.
Átfesteném sötétzöldre, úgy még mutatósabb lenne – gondolta, és ingerülten ellépett az ablaktól. Mi értelme volt bámészkodással vesztegetni az időt és feszülten várni. Pedig egy hete csak ennyit tehetett. Micsoda zsákmány lenne! Csak a kerékpár járt az eszében, rendszeresen odakönyökölt az ablakba, és csak nézte, nézte, de arra még nem volt képes rávenni magát, hogy el is lopja.
Öregszem – gondolta szomorúan.
Kislány korában még habozás nélkül, mindig azt tette, amihez kedve volt. Beletörölte az ecsetet a köpenyébe. Ennyi volt, véget ért a munkanap. Holnap egy új, mégis ugyanilyen nap kezdődik majd. Elővett a táskájából egy négyzethálós kartonlapot: 1934. november 20. Szürkére színezte az apró, üres négyzetet. Jórészt a szürke és a fekete váltogatta egymást; mindössze két piros nap volt a hónap eleje óta.
Odalent megszólaltak az ajtó fölé szerelt csengettyűk. Hélène lement a lépcsőn. Egy fiúcska állt a bolt közepén, és félénken nézegette a cukorkásüvegeket.
– Parancsol valamit? – kérdezte Hélène.
– Olyat kérnék – mutatott a fiú egy csokoládés trüffelre.
Hélène egy csipesszel kivette, majd selyempapírba csomagolta a bonbont.
– Egy frank lesz.
Bedobta az érmét a kasszába, és a kirakaton át követte a tekintetével a fiút, aki a zsákmányát majszolva indult el az utcán. Nyilván hazafelé tartott, mindenki hazafelé tartott ezen a szomorú órán; ők is haza fognak menni. A cukorkákra is leszállt az este; Hélène érezte a szájában a szokásos dermedt, zsíros ízt.
Kinyitotta az udvari ajtót; a kormány és a sárvédő csillogott a félhomályban. Hélène közelebb ment, és arra gondolt, milyen mennyei érzés lehet ráülni a szép sárga nyeregre, és megmarkolni a kormányt. Felsandított az emeletre. Felmerült benne, hogy a házmester esetleg szándékosan nem mutatkozik napok óta.
Akkor is akarom, kell nekem – gondolta Hélène.
Annyira új, annyira tiszta volt, olyan derűt sugárzott, a szép kerekeivel, a széles és vastag abroncsaival pedig egyszerre tűnt törékenynek és masszívnak. Végigfuttatta az ujját az egyik küllőn, megnyomkodta a téglavörös színű abroncsot; kőkemény volt, alig akarta elhinni, hogy csupán egy vékony, levegővel töltött gumiréteget tapint.
Hélène hátrébb lépett: annyira büszkének és szabadnak látszott.
Odamegyek majd, ahova csak akarok. Későn fogok hazajárni, és a néma utcákon mindig ott szalad majd előttem a fény, miközben hallgatom a kerekek csendes, egyhangú surrogását. Gondosan rendben tartom majd, lesz egy kis olajozóm is, mint a szerelőknek, és azzal fogom ápolgatni.
Felnézett a harmadik emeleti ablakokra.
Csak ne ijedjek meg, csak ne meneküljek fel a lakásba – gondolta, és elöntötte a forróság a sóvárgástól, a szája és a keze is remegett –, ha véletlenül felbukkan a házmester.
A boltban megszólaltak csengettyűk, úgyhogy besietett.
– Paul! De jó, hogy jöttél! – mondta boldogan.
Paul megölelte és megcsókolta az arcát, ő egy futó csókot nyomott a szájára.
– Segíthetsz bezárni a boltot, utána pedig felmegyünk hozzám. Kérsz csokit?
– Most nem – mondta Paul, kinyitotta az ajtót, és felkapott egyet a járdán sorakozó súlyos edények közül. – Mindig meglepődsz, ha valaki nem kér csokit – mondta nevetve. – Amikor először láttalak, mindenáron degeszre akartál tömni.
– Nem volt más eszközöm a hódításhoz – mondta Hélène.
– Csoki nélkül is tetszettél – nézett rá Paul.
– Az igaz, mindig érdek nélkül szerettél – mosolyodott el Hélène. – Elviszel enni valahova? Van egy kis pénzem, meghívlak.
– Ma este nem jó – mondta Paul. – Egy barátommal vacsorázom.
– Ó! – válaszolta Hélène.
– Majd inkább holnap.
Hélène szó nélkül felkapott egy edényt. Nem volt akkor szám Paullal vacsorázni, de még mindig jobb, mint otthon, a családdal, és ma este még kedve is lett volna. Holnap pedig már holnap lesz, ugye. Csendben hordták be az edényeket az utcáról.
– Mit csináltál ma? – kérdezte kedvesen Paul.
– Dolgoztam. Mégis mi mást csináltam volna?
– Megmutatod?
– Ha akarod – bólintott Hélène.
Bevezette a szobába, Paul pedig az asztalhoz lépett.
– Ez kegyetlenül szép – mondta.
– Tudod, Verdier azt mondta nekem, hogy az eladott képek háromnegyede tőlem származott – mondta Hélène –, de meglásd, az a dög egy fillér emelést sem fog adni.
Mindig ugyanaz történt; örömmel fogadta Pault, aztán öt perc elteltével unatkozni kezdett mellette. Kritikus szemmel figyelte; viszonylag jóképű volt a szőke üstökével és a hamvas, foltokban pirosas bőrével, de határozottan domborodó homloka alól egy túlságosan is szelíd szempár nézett a világba. A páncélja kőkemény volt, de áttetsző, és egy pontosan ugyanolyan ártalmatlan puhatestű derengett fel mögötte, mint amilyet magában szokott felfedezni az ember.
– Mire gondolsz? – kérdezte Paul.
– Arra, hogy az élet nem egy fáklyás menet – válaszolta Hélène.
– Pedig neked még szerencséd van – mondta Paul. – Képzeld, mi lenne, ha napi tíz órát kellene robotolnod egy irodában vagy egy gyárban.
– Akkor inkább öngyilkos lennék – mondta Hélène, majd éles, támadó hangon folytatta. – Sohasem értettem, te hogy tudsz mindig jókedvű lenni.
– Tudod, mi, melósok, nem érünk rá a hangulatainkkal foglalkozni – válaszolta Paul kissé szárazon.
Hélène ingerült pillantást vetett rá. Kifejezetten idegesítette, amikor Paul a munkások nagyszerűségével kezdett traktálni.
– Tudom, tudom, éppen elégszer veted a szememre: én csak egy kispolgár vagyok. Különben meg mit bizonyít ez az egész? Tulajdonképpen vicces, hogy mindig csak a külsőségek alapján próbálod megmagyarázni az emberek viselkedését; mintha az, hogy mit gondolunk, hogy kik vagyunk valójában, nem is rajtunk múlna.
– Azt jórészt a helyzetünk határozza meg – mondta Paul mosolyogva –, és téged éppen azért háborít fel ez a gondolat, mert kispolgár vagy. Neked azt kell érezned, hogy mindaz, ami veled történik, egyedi, hogy te magad is egyedi vagy.
– Igen, ez mély meggyőződésem – válaszolta Hélène.
– Az összes kispolgárnak mániája az eredetiség – mondta Paul –, és közben nem veszik észre, hogy ez is egyfajta hasonlóság. – Makacs és elégedett arccal fejtegette a gondolatát. – Egy munkás tojik az egyediségre; engem például kifejezetten örömmel tölt el, hogy hasonlónak érezhetem magam a társaimhoz.
– Pedig nem vagy az – mondta Hélène. – Nyomdász vagy, tanult ember.
– Az nem érdekes. Egy munkás az munkás.
– Akkor szerinted ezrével akadnak lányok a világban, akik pontosan ugyanolyanok, mint én.
Paul felnevetett.
– Ahogy azt mondják, nincs két tökéletesen egyforma falevél.
Hélène türelmetlenül megrántotta a vállát.
– De, ha úgy nézzük, össze lehet őket keverni.
– Ha úgy nézzük, igen – nevetgélt tovább Paul.
– Rendben – mondta Hélène, és odaállt elé. – Akkor miért állítod azt, hogy engem szeretsz, és nem egy másikat?
– Olyan fickóból is számtalan akad a földön, mint amilyen én vagyok, ami azt jelenti, hogy a miénkhez hasonló szerelemből is számtalan akad – válaszolta Paul, és átölelte Hélène vállát. – Ki-ki szereti a maga ki-kijét.
– De tulajdonképpen nyugodtan felcserélhetnénk a párok tagjait – bontakozott ki Hélène az öleléséből. – Én viszont úgy érzem, hogy ha tényleg szeretünk valakit, az eszünkbe sem jut, hogy másvalakit is szerethetnénk.
– Persze – mondta Paul. – De ez is közös az összes szerelemben; nem akarunk mást, mint akink van.
– Á, csak össze akarsz zavarni! – mondta Hélène, és lépett egyet a Paul felé. – Tudnál rajtam kívül mást szeretni? Igen vagy nem?
Paul habozott egy pillanatig. Az volt benne a legfárasztóbb, hogy mindent annyira komolyan vett, pedig Hélène nem várt tőle tökéletesen végiggondolt választ.
– Így, most nehezen képzelem el, de tudom, hogy igen. És te is képes lennél másvalakit szeretni.
– Soha nem is állítottam az ellenkezőjét – mondta Hélène.
Paul kissé elpirult, de nem bántódott meg, egyszerűen csak zavarta, hogy a lány odáig süllyedt, hogy fájdalmat akar neki okozni. Voltak pillanatok, amikor az embernek kedve lett volna nekimenni Paulnak, hogy megingassa végre öntelt visszafogottságát. Nem gondolta magát rendkívülinek, és Hélène-t sem látta annak; az ő szemében mindenki hétköznapinak tűnt, és az volt egymást szeretni is. Paul holtbiztos volt benne, hogy Hélène szereti őt.
– Nem túl érdekes ezeken a kérdéseken töprengeni, sőt talán nincs is értelme arra gondolni, hogy a dolgok lehetnének máshogy is. Az viszont biztos, hogy szeretlek – mondta Paul, és megpaskolta a lány vállát. – Tudod jól, te kis kegyetlen.
– Mindig csak ezt hajtogatod – mondta Hélène.
– Ne butáskodj! – nézett rá Paul.
Megölelte és megcsókolta; kellemes, őszinte és üde ajkai voltak, Hélène szerette őket a száján érezni; lehunyta a szemét, és otthonosan érezte magát az erős karok ölelésében, a testében hullámzó melegségben és gyengédségben ringatódzva. Mosolyogva bontakozott ki Paul öleléséből.
– Jól van! Ha tényleg szeretsz, tegyél meg nekem valamit – mondta.
– Mit? – kérdezte Paul.
– Mondd le a barátodat, és vigyél el vacsorázni!
Paul arca elkomorult.
– Nem lehet.
– Mondd inkább azt, hogy nem akarod! – fordult el Hélène, majd elővett egy fésűt a táskájából, és az összeborzolódott haját kezdte igazgatni. – Legalább a pártból ismered a fickót?
– Nem – vágta rá Paul. – Blomart az, tudod, aki….
– Ja! Blomart – bólintott Hélène.
Az ujja köré tekerte az egyik hajtincsét. Paul összes elvtársa közül, akiről már mesélt neki, ezt az egyet lett volna kedve megismerni.
– Akkor ne mondd le – nézett rá –, inkább vigyél magaddal!
– Micsoda ötlet? – nézett Paul.
– Miért? Szégyellsz?
– Ugyan már! – mondta Paul. – Mondtam, hogy beszélnem kell vele. Nagyon komoly dolgokról.
– Például miről?
– Nem érdekelne.
– De, igenis érdekel.
Paul vállat vont, nagyon szerencsétlennek tűnt.
Nem vagyok túl kedves – gondolta Hélène. – És akkor mi van? Olyan régóta főtt a saját levében, szüksége volt egy kis változatosságra, és ha ő nem állt volna ki a saját érdekeiért, senki sem tette volna meg helyette; az ő alapszabálya így hangzott: mindenkinek saját maga a legfontosabb.
Fordította: Bíró Péter
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
