Füstjelek

Jean Blomart egy jómódú párizsi nyomdatulajdonos egyetlen fia. Egy napon szakít családjával, kitanulja a nyomdászmesterséget, és beáll munkásnak. Egy tragikus balesetet követően, melyben elveszíti egyik legjobb barátját, amiért önmagát okolja, arra a döntésre jut, hogy a továbbiakban megpróbálja kizárni életéből az érzelmeket. Ekkor találkozik Hélène-nel, aki szinte minden tekintetben a szöges ellentéte. Őt elsősorban az érzelmei irányítják, fenntartások és megfontolások nélkül, szabadon akarja élni életét, szerelemre vágyik. Amikor Franciaország is belesodródik a háborúba, és Párizsba bevonulnak a németek, mindketten válaszút elé kerülnek.

A felvillanó emlékekből összeálló, a bűntudat, a felelősség kérdése körül forgó regény felvonultatja az egzisztencializmus valamennyi fontos témáját: a sorsot, a lét abszurditását, a szabadságot, a társadalmi és politikai elköteleződést. Ugyanakkor egy csodálatos, egyszerre felemelő és tragikus szerelem krónikájaként is olvasható.

A Mások vére című regényét (2020 – Le Sang des autres, 1945) – mely most jelenik meg először magyarul – Simone de Beauvoir 1941 októbere és 1943 májusa között, a második világháborús események közvetlen hatása alatt írta egy kávéházi asztalnál. Az 1943-as A vendég mellett az 1945-ös Mások vére hozta el Simone de Beauvoir számára az irodalmi áttörést.  A regényből 1984-ben Claude Chabrol rendezett filmet Jodie Foster főszereplésével. A regény részletét Bíró Péter fordításában a Jaffa Kiadó engedélyével közöljük.

Simone de Beauvoir

Mások vére

(részlet)

A vadonatúj kerékpár még mindig ott állt. Halványkék volt a váza, a krómozott kormánya pedig szinte szikrát hányt a komor és sötét fal előtt. Kecses volt, mozdulatlanul is mintha szállt volna, mintha tovább hasította volna a levegőt. Hélène soha nem látott még ennyire elegáns kerékpárt.

Átfesteném sötétzöldre, úgy még mutatósabb lenne – gondolta, és ingerülten ellépett az ablaktól. Mi értelme volt bámészkodással vesztegetni az időt és feszülten várni. Pedig egy hete csak ennyit tehetett. Micsoda zsákmány lenne! Csak a kerékpár járt az eszében, rendszeresen odakönyökölt az ablakba, és csak nézte, nézte, de arra még nem volt képes rávenni magát, hogy el is lopja.

Öregszem – gondolta szomorúan.

Kislány korában még habozás nélkül, mindig azt tette, amihez kedve volt. Beletörölte az ecsetet a köpenyébe. Ennyi volt, véget ért a munkanap. Holnap egy új, mégis ugyanilyen nap kezdődik majd. Elővett a táskájából egy négyzethálós kartonlapot: 1934. november 20. Szürkére színezte az apró, üres négyzetet. Jórészt a szürke és a fekete váltogatta egymást; mindössze két piros nap volt a hónap eleje óta.

Odalent megszólaltak az ajtó fölé szerelt csengettyűk. Hélène lement a lépcsőn. Egy fiúcska állt a bolt közepén, és félénken nézegette a cukorkásüvegeket.

– Parancsol valamit? – kérdezte Hélène.

– Olyat kérnék – mutatott a fiú egy csokoládés trüffelre.

Hélène egy csipesszel kivette, majd selyempapírba csomagolta a bonbont.

– Egy frank lesz.

Bedobta az érmét a kasszába, és a kirakaton át követte a tekintetével a fiút, aki a zsákmányát majszolva indult el az utcán. Nyilván hazafelé tartott, mindenki hazafelé tartott ezen a szomorú órán; ők is haza fognak menni. A cukorkákra is leszállt az este; Hélène érezte a szájában a szokásos dermedt, zsíros ízt.

Kinyitotta az udvari ajtót; a kormány és a sárvédő csillogott a félhomályban. Hélène közelebb ment, és arra gondolt, milyen mennyei érzés lehet ráülni a szép sárga nyeregre, és megmarkolni a kormányt. Felsandított az emeletre. Felmerült benne, hogy a házmester esetleg szándékosan nem mutatkozik napok óta.

Akkor is akarom, kell nekem – gondolta Hélène.

Annyira új, annyira tiszta volt, olyan derűt sugárzott, a szép kerekeivel, a széles és vastag abroncsaival pedig egyszerre tűnt törékenynek és masszívnak. Végigfuttatta az ujját az egyik küllőn, megnyomkodta a téglavörös színű abroncsot; kőkemény volt, alig akarta elhinni, hogy csupán egy vékony, levegővel töltött gumiréteget tapint.

Hélène hátrébb lépett: annyira büszkének és szabadnak látszott.

Odamegyek majd, ahova csak akarok. Későn fogok hazajárni, és a néma utcákon mindig ott szalad majd előttem a fény, miközben hallgatom a kerekek csendes, egyhangú surrogását. Gondosan rendben tartom majd, lesz egy kis olajozóm is, mint a szerelőknek, és azzal fogom ápolgatni.

Felnézett a harmadik emeleti ablakokra.

Csak ne ijedjek meg, csak ne meneküljek fel a lakásba – gondolta, és elöntötte a forróság a sóvárgástól, a szája és a keze is remegett –, ha véletlenül felbukkan a házmester.

A boltban megszólaltak csengettyűk, úgyhogy besietett.

– Paul! De jó, hogy jöttél! – mondta boldogan.

Paul megölelte és megcsókolta az arcát, ő egy futó csókot nyomott a szájára.

– Segíthetsz bezárni a boltot, utána pedig felmegyünk hozzám. Kérsz csokit?

– Most nem – mondta Paul, kinyitotta az ajtót, és felkapott egyet a járdán sorakozó súlyos edények közül. – Mindig meglepődsz, ha valaki nem kér csokit – mondta nevetve. – Amikor először láttalak, mindenáron degeszre akartál tömni.

– Nem volt más eszközöm a hódításhoz – mondta Hélène.

– Csoki nélkül is tetszettél – nézett rá Paul.

– Az igaz, mindig érdek nélkül szerettél – mosolyodott el Hélène. – Elviszel enni valahova? Van egy kis pénzem, meghívlak.

– Ma este nem jó – mondta Paul. – Egy barátommal vacsorázom.

– Ó! – válaszolta Hélène.

– Majd inkább holnap.

Hélène szó nélkül felkapott egy edényt. Nem volt akkor szám Paullal vacsorázni, de még mindig jobb, mint otthon, a családdal, és ma este még kedve is lett volna. Holnap pedig már holnap lesz, ugye. Csendben hordták be az edényeket az utcáról.

– Mit csináltál ma? – kérdezte kedvesen Paul.

– Dolgoztam. Mégis mi mást csináltam volna?

– Megmutatod?

– Ha akarod – bólintott Hélène.

Bevezette a szobába, Paul pedig az asztalhoz lépett.

– Ez kegyetlenül szép – mondta.

– Tudod, Verdier azt mondta nekem, hogy az eladott képek háromnegyede tőlem származott – mondta Hélène –, de meglásd, az a dög egy fillér emelést sem fog adni.

Mindig ugyanaz történt; örömmel fogadta Pault, aztán öt perc elteltével unatkozni kezdett mellette. Kritikus szemmel figyelte; viszonylag jóképű volt a szőke üstökével és a hamvas, foltokban pirosas bőrével, de határozottan domborodó homloka alól egy túlságosan is szelíd szempár nézett a világba. A páncélja kőkemény volt, de áttetsző, és egy pontosan ugyanolyan ártalmatlan puhatestű derengett fel mögötte, mint amilyet magában szokott felfedezni az ember.

– Mire gondolsz? – kérdezte Paul.

– Arra, hogy az élet nem egy fáklyás menet – válaszolta Hélène.

– Pedig neked még szerencséd van – mondta Paul. – Képzeld, mi lenne, ha napi tíz órát kellene robotolnod egy irodában vagy egy gyárban.

– Akkor inkább öngyilkos lennék – mondta Hélène, majd éles, támadó hangon folytatta. – Sohasem értettem, te hogy tudsz mindig jókedvű lenni.

– Tudod, mi, melósok, nem érünk rá a hangulatainkkal foglalkozni – válaszolta Paul kissé szárazon.

Hélène ingerült pillantást vetett rá. Kifejezetten idegesítette, amikor Paul a munkások nagyszerűségével kezdett traktálni.

– Tudom, tudom, éppen elégszer veted a szememre: én csak egy kispolgár vagyok. Különben meg mit bizonyít ez az egész? Tulajdonképpen vicces, hogy mindig csak a külsőségek alapján próbálod megmagyarázni az emberek viselkedését; mintha az, hogy mit gondolunk, hogy kik vagyunk valójában, nem is rajtunk múlna.

– Azt jórészt a helyzetünk határozza meg – mondta Paul mosolyogva –, és téged éppen azért háborít fel ez a gondolat, mert kispolgár vagy. Neked azt kell érezned, hogy mindaz, ami veled történik, egyedi, hogy te magad is egyedi vagy.

– Igen, ez mély meggyőződésem – válaszolta Hélène.

– Az összes kispolgárnak mániája az eredetiség – mondta Paul –, és közben nem veszik észre, hogy ez is egyfajta hasonlóság. – Makacs és elégedett arccal fejtegette a gondolatát. – Egy munkás tojik az egyediségre; engem például kifejezetten örömmel tölt el, hogy hasonlónak érezhetem magam a társaimhoz.

– Pedig nem vagy az – mondta Hélène. – Nyomdász vagy, tanult ember.

– Az nem érdekes. Egy munkás az munkás.

– Akkor szerinted ezrével akadnak lányok a világban, akik pontosan ugyanolyanok, mint én.

Paul felnevetett.

– Ahogy azt mondják, nincs két tökéletesen egyforma falevél.

Hélène türelmetlenül megrántotta a vállát.

– De, ha úgy nézzük, össze lehet őket keverni.

– Ha úgy nézzük, igen – nevetgélt tovább Paul.

– Rendben – mondta Hélène, és odaállt elé. – Akkor miért állítod azt, hogy engem szeretsz, és nem egy másikat?

– Olyan fickóból is számtalan akad a földön, mint amilyen én vagyok, ami azt jelenti, hogy a miénkhez hasonló szerelemből is számtalan akad – válaszolta Paul, és átölelte Hélène vállát. – Ki-ki szereti a maga ki-kijét.

– De tulajdonképpen nyugodtan felcserélhetnénk a párok tagjait – bontakozott ki Hélène az öleléséből. – Én viszont úgy érzem, hogy ha tényleg szeretünk valakit, az eszünkbe sem jut, hogy másvalakit is szerethetnénk.

– Persze – mondta Paul. – De ez is közös az összes szerelemben; nem akarunk mást, mint akink van.

– Á, csak össze akarsz zavarni! – mondta Hélène, és lépett egyet a Paul felé. – Tudnál rajtam kívül mást szeretni? Igen vagy nem?

Paul habozott egy pillanatig. Az volt benne a legfárasztóbb, hogy mindent annyira komolyan vett, pedig Hélène nem várt tőle tökéletesen végiggondolt választ.

– Így, most nehezen képzelem el, de tudom, hogy igen. És te is képes lennél másvalakit szeretni.

– Soha nem is állítottam az ellenkezőjét – mondta Hélène.

Paul kissé elpirult, de nem bántódott meg, egyszerűen csak zavarta, hogy a lány odáig süllyedt, hogy fájdalmat akar neki okozni. Voltak pillanatok, amikor az embernek kedve lett volna nekimenni Paulnak, hogy megingassa végre öntelt visszafogottságát. Nem gondolta magát rendkívülinek, és Hélène-t sem látta annak; az ő szemében mindenki hétköznapinak tűnt, és az volt egymást szeretni is. Paul holtbiztos volt benne, hogy Hélène szereti őt.

– Nem túl érdekes ezeken a kérdéseken töprengeni, sőt talán nincs is értelme arra gondolni, hogy a dolgok lehetnének máshogy is. Az viszont biztos, hogy szeretlek – mondta Paul, és megpaskolta a lány vállát. – Tudod jól, te kis kegyetlen.

– Mindig csak ezt hajtogatod – mondta Hélène.

– Ne butáskodj! – nézett rá Paul.

Megölelte és megcsókolta; kellemes, őszinte és üde ajkai voltak, Hélène szerette őket a száján érezni; lehunyta a szemét, és otthonosan érezte magát az erős karok ölelésében, a testében hullámzó melegségben és gyengédségben ringatódzva. Mosolyogva bontakozott ki Paul öleléséből.

– Jól van! Ha tényleg szeretsz, tegyél meg nekem valamit – mondta.

– Mit? – kérdezte Paul.

– Mondd le a barátodat, és vigyél el vacsorázni!

Paul arca elkomorult.

– Nem lehet.

– Mondd inkább azt, hogy nem akarod! – fordult el Hélène, majd elővett egy fésűt a táskájából, és az összeborzolódott haját kezdte igazgatni. – Legalább a pártból ismered a fickót?

– Nem – vágta rá Paul. – Blomart az, tudod, aki….

– Ja! Blomart – bólintott Hélène.

Az ujja köré tekerte az egyik hajtincsét. Paul összes elvtársa közül, akiről már mesélt neki, ezt az egyet lett volna kedve megismerni.

– Akkor ne mondd le – nézett rá –, inkább vigyél magaddal!

– Micsoda ötlet? – nézett Paul.

– Miért? Szégyellsz?

– Ugyan már! – mondta Paul. – Mondtam, hogy beszélnem kell vele. Nagyon komoly dolgokról.

– Például miről?

– Nem érdekelne.

– De, igenis érdekel.

Paul vállat vont, nagyon szerencsétlennek tűnt.

Nem vagyok túl kedves – gondolta Hélène. – És akkor mi van? Olyan régóta főtt a saját levében, szüksége volt egy kis változatosságra, és ha ő nem állt volna ki a saját érdekeiért, senki sem tette volna meg helyette; az ő alapszabálya így hangzott: mindenkinek saját maga a legfontosabb.

Fordította: Bíró Péter

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)