A három fiatal indiai férfi, Tarlochan, Avtar és Randeep egy angliai építkezésen dolgozik. Számos társukkal együtt ugyanabban a házban laknak, ugyanazt eszik, és mindannyian abban a reményben érkeztek, hogy változtathatnak a sorsukon. Ám idáig vezető útjuk, családi hátterük, beállítottságuk nagyon is eltérő, így különböző mértékű áldozatot kellett hozniuk, hogy itt lehessenek, és a törvényeket, szabályokat más-más mértékben kényszerültek, kényszerülnek megszegni. Miközben végigkísérjük őket első angliai évükön, a múltjukkal is megismerkedünk, és fény derül a rejtélyes, angliai születésű indiai lány indítékaira is, aki névházasságot köt az egyikükkel.
Sunjeev Sahota Booker-díjra jelölt regénye szülőföldjüktől távol boldogulni próbáló embereket mutat be, akik hozzák magukkal a kasztrendszerben gyökerező ellenszenveiket és előítéleteiket, miközben számukra teljesen idegen társadalmi normákhoz kell alkalmazkodniuk. A földönfutók évét akár izgalmas kalandregényként is olvashatnánk a túlélésért, a jobb életért folytatott küzdelemről – ha nem lennének a történetek és a helyzetek ennyire gyomorszorítóan hihetők és valóságosak.
Sunjeev Sahota 1981-ben született az angliai Derbyshire-ben. Egyetemi tanulmányait Londonban végezte, matematikát tanult. A kritikusok általában nem mulasztják el megemlíteni, hogy a majdani író 18 évesen olvasta élete első regényét: Salman Rushdie-tól Az éjfél gyermekeit. Bemutatkozó regényével, melynek egy öngyilkos merénylővé váló férfi a főhőse (Ours are the Streets, 2011), rögtön kivívta a kritika elismerését. A földönfutók éve (2020 – The Year of the Runaways, 2015) a második regénye, mely a 2015-ös Booker Díj egyik esélyese volt, és 2017-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját is. Sunjeev Sahota A földönfutók éve című regényének részletét Papolczy Péter fordításában a Gondolat Kiadó engedélyével közöljük.
Sunjeev Sahota
A földönfutók éve
(részlet)
[…] A buszon hazafelé Randeep az ölében tartotta a bőröndjét. Persze, hogy Narinder nem marasztalta őt. Ostobaság volt azt hinnie, hogy esetleg itt maradhat vele. Sőt, most már azon tűnődött, nem akart-e vajon minél gyorsabban megszabadulni tőle. Közönséges módon beleköpött a zsebkendőjébe, és lepucolt egy kis piszkot a barna bőrről. A bőröndje még mindig fénylett, pedig elbuszozott Delhibe, onnan elrepült Londonba, és három hónapot annak a gusztustalan szekrénynek a tetejére szorítva töltött.
Pont a ház előtt szállt le, és látta a tévé szürkéskék fényét villódzni a behúzott függönyök mögött. Pedig azt remélte, mostanra már alszanak. Került egyet a tömb körül, és beugrott a Londisba venni olyan savanyú, kólásüveg alakú gumicukrot.
– Utazik? – kérdezte az eladó. Ja, persze, a bőrönd.
– Csak segítettem egy barátomnak a költözködéssel.
A tévé még mindig ment, amikor visszaért. Randeep lassan fordította el a kulcsot. A fém zárnyelv hangos kattanására összerezzent, és egyenesen a második emeleti szobájába ment. Leült, megpucolta a munkabakancsát vécépapírral, aztán kicserélte a takarót a matracon, külön ügyelve a sarkokra. Lefeküdt a tágas sötétség közepén, és különösebb lelkesedés nélkül megint nyúlt a vécépapírért.
Már közel éjfél volt, amikor a kapu zörgésére felébredt. Nem állt szándékában elaludni, és még mindig markolta a ragacsos vécépapír-galacsint.
Lement, átbújt a gyöngyfüggönyön, és ott találta Avtart, éppen a csapból ivott. Munkaruhájának a hátára a Crunchy Fried Chicken szavak voltak írva. Randeep az ajtóban állva az egyik hosszú gyöngyfüzért fűzögette az ujjai között. A hűtő melletti falinaptáron meztelen szőke nők pózoltak trópusi környezetben. Valakinek hamarosan szereznie kell egy újat.
Avtar elzárta a csapot, de az csöpögött tovább.
– Hol vannak a többiek?
– Alszanak.
– Valaki elment tejért?
– Nem hiszem.
Avtar felnyögött.
– Nem tudok mindent én csinálni. A rotisütéssel ki a soros?
Randeep vállat vont.
– Nem én.
– Fogadok, hogy az új fiú. Figyeld meg, megint kurvára oda lesznek égve.
Randeep sóhajtva bólintott. Az ablakon túl világított a telihold. Csillagok viszont nem látszottak az égen, csak az egyöntetű feketeség. És ha közelebb fókuszált, saját halvány tükörképét látta. Eltűnődött, mit csinálhat éppen az apja.
– Szerinted Gurpreetnek igaza van? Abban, amit ma reggel mondott?
– Mit mondott ma reggel?
– Ott voltál.
– Aludtam.
– Azt mondta, nem a munka miatt hagyjuk ott a hazánkat, és jövünk ide. Hanem a szeretet miatt. A családunk szeretete miatt. – Randeep Avtar felé fordult. – Szerinted ez igaz?
– Szerintem Gurpreet egy érzelgős barom. A népünket mindig ugyanaz hajtja, mi is azért jövünk ide. A kötelesség. Tesszük a kötelességünket. És úgy szar, ahogy van.
Randeep visszafordult az ablak felé.
– Lehet.
– És amúgy megkérdeztem a melóban, de most éppen nincs semmi.
Az állás, jutott Randeep eszébe. Megkönnyebbült. Maga alatt volt, amikor említette, csak egy kis szolidaritásra vágyott. Egy állás éppen elég. Nem is tudta, Avtar hogyan bírja a kettőt.
– És hogy ment azzal a lánnyal?
– Nem volt semmi különös – felelte Randeep.
– Megmondtam.
Avtar magához vette a lisztesbödönnek támasztott iskolatáskáját. Kivette a sárga mappáját az egyetemi jegyzeteivel, és felkecmergett a munkapultra.
Randeep mostanra megtanulta, hogy ha Avtar nyugton akar lenni, akkor csak tudomást sem vesz róla, míg ő odébb nem áll. Kieresztette a gyöngyöket a kezéből, és már éppen sarkon fordult volna, amikor Avtar megkérdezte, Gurpreet tényleg megütötte-e, amikor sorban álltak a fürdőszobához.
– Épp hogy – felelte Randeep.
– Csak irigy, tudod.
Randeep várt – együttérzésre? támogatásra? –, de Avtar visszagörnyedt a könyve fölé, suttogva motyogta maga elé a szavakat, minden sor végén felcsillant a szeme. Avtar testtartásáról Randeepnek eszébe jutott, amikor ő buszozott a főiskola és az otthona között nyitott tankönyvvel az ölében.
A szobájában tréningnadrágot vett, bosszankodott, mert elfelejtette a kályhára tenni, hogy felmelegedjen, aztán bebújt a takaró alá. Tudta, hogy meg kellene próbálnia aludni. Öt óra múlva szól a vekker. De nyughatatlan volt, hónapok óta először hirtelenjében megmagyarázhatatlan bizakodást érzett. Vagy évek óta? Kikelt az ágyból, az ablakhoz ment, és a hideg üvegnek támasztotta a homlokát. Ott van valahol a város másik végén. Valahol abban a sötét zugban a fényeken túl, azon a rózsaszín fénymaszaton túl, amiről tudta, hogy egy Leadmill nevű éjszakai szórakozóhelyhez tartozik. Eltűnődött, a lánynak vajon feltűnik-e, hogy ő minden este munka után az ajtókat sikálta, a csempéket vízkőtelenítette, a szőnyeget pucolta. Talán éppen kipakolja a ruháit, és fellógatja őket az akasztókra, és arra gondol, mi mindent tett érte Randeep. Vagy talán inkább vett egy fürdőt, és most tévézik, vastag kék törölközőket csavart a feje és a teste köré, mint a brit lányok. Randeep erősebben nyomta a homlokát az üveghez. Már megint röhejesen viselkedik. Kezdjük ott, hogy nincs is tévé a lakásban. De nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy élete fordulóponthoz érkezett, hogy okkal bukkant fel a lány az életében. Őt hívta, amikor segítségre szorult, nem? Eltűnődött, vajon a levélkét megtalálta-e már, a rózsaillatú levelezőlapot, amit a mosogató feletti szekrény belső falának támasztott. Összerezzent, remélte, hogy nem. Ott és akkor a benzinkúton meggyőzte magát, hogy így viselkedik egy úriember. Most meg halkan nyögve kifújta a levegőt, lehunyta a szemét, és erőnek erejével felidézte a gondosan megírt szavakat.
Kedves Narinderji,
Őszintén remélem, hogy jól vagy, és jól érzed magad az új otthonodban. Gyönyörű lakás egy gyönyörű teremtésnek. És talán egy új kezdet mindkettőnknek. Ha bármiben a segítségedre lehetek, kérlek, csak szólj. Éjjel és nappal a rendelkezésedre állok. Addig is hadd kívánjak elsőként új otthonodban nagyon boldog új évet (2003).
Tisztelettel, Randeep Sanghera.
Elmúlt éjjel két óra, és Avtar még mindig a pulton ült. A jegyzeteit már régen letette. Lábát bokánál keresztezte, és edzőcipője sarka halkan kopogott a szekrényen. Érezte, hogy csukódik le a szeme, sekély sötétség ereszkedik le rá. Hirtelen mozdulattal kihúzta magát ültében.
– Mi lesz már, mi lesz már – mondta félig magának, félig Balnak, akire várt. Megnézte a telefonját. Újraszámolta a pénzt. Elég volt, eleget keresett. Ekkor megszólalt a telefonja, túl hangosan ezen a késői órán. Ők keresték.
– Jöjjünk hozzád?
– Ne. Legyen a kert. – Nem akarta, hogy tudják, hol lakik.
Felhúzta dzsekijén a cipzárt, kilopózott a házból, és az Ecclesall Roadon távolodott a várostól. A lepattant éttermek mind zárva voltak, az olcsó vegyesboltokon már lehúzták a redőnyt. Nappal szerette ezt az utat, az üzlet és a tranzakciók utcáját, ami mintha benyúlt volna egészen a hegyek közé. Így este viszont csak a lompos csend fogadta, háta mögött a város, előtte a morózus vidék. Ajka közé fogta a cipzár fejét, a nyelve hegyével pöckölgette, és lehelete egy rövid ideig lebegett a hideg levegőben. A botanikus kert felé kanyarodott, és látta őket a flancos fekete BMW-jükben, arcuk a kocsi belső világításának fényében úszott. A motor még duruzsolt. Bal kiszállt, ő volt a három fivér közül a legidősebb, hosszú bőrruhákat viselt, arcszőrzete fazonra volt vágva. Jobb kezén akkora gyűrűt hordott, mint egy ötvenpennys. Avtar biccentett, odakocogott hozzá.
– Miért ilyen későn jöttök? Nekem mindjárt kezdődik a munkaidőm.
– Igaz, amit beszélnek, haver. Kurvára hideg van északon.
– Feltartottak?
– Egy másik lökött fent Birminghamben. Többet nem jut eszébe.
Avtar átadta a pénzt.
– Megvan az egész. Mondd meg hát a nagybátyádnak, hogy ne zaklassa a családomat. Világos?
Bal egyesével megszámolta a bankjegyeket.
– Jól van. Akkor ez csak az én részem.
– Na, baszd meg a tehenet. Nem tudok felárat fizetni minden…
Bal pofon vágta Avtart.
– Éjjel két óra van, baszod, itt állok a halál faszán, te meg leállsz vitatkozni, a kurva életbe?
Avtar az arcát fogva nézte a két férfit a kocsiban, nézte a csomagtartót, tudta, hogy baseballütő van benne, aztán visszafordult Bal húsos képe felé. Bal magasra nőtt, amitől a testén eloszlott a zsír, de párnás arca és állkapcsa nem nyúlt vele. Avtar elővett még három bankjegyet a zsebéből, és odadobta Balnak.
– Ha Indiában lennénk, esküszöm, eltörném minden nyomorult csontodat.
Bal játszotta az értetlent.
– Mit keresnék én Indiában?
Nevetve megcsípte Avtar arcát, mint egy gyerekét.
Háromórányi alvás után Avtar felráncigálta második pár, merev zokniját az elsőre, és felvette túlméretezett munkabakancsát. Oldalt kitömte konyharuhával, hogy ne lötyögjön. Utána fogta a hátizsákját, védősisakját és fényvisszaverő mellényét, és gyorsan bezárta az ajtót. Késésben volt.
Ő és Randeep jöttek le utolsóként a lépcsőn a tizenkét lakóból. Elmormoltak egy gyors imát a füstölőrúd fölött, és kirohantak. Avtar nem bánta: így nekik jutott a legközelebbi találkozópont. Az utcai lámpák még égtek, szórták téli sárga fényüket. A hideg beléjük mart.
– De hideg van – mondta Randeep, és kesztyűs kezét a hóna alá dugta.
Ráfordultak a Snuff Mill Lane-re, és egy ágas-bogas sövény mellett vártak a Spar közelében. A lottócégér rezgett a szélben. Itt akármilyen furgon megállhat feltűnés nélkül, úgy tűnik, mintha csak a reggeli lapokat hozná.
– Régebben malom volt itt – mondta Randeep. – Több száz éve. Olvastam valahol.
– Ja – mondta Avtar, túl fáradt volt rendes beszélgetéshez.
Elővették az ételesdobozukat, és lehántották a tetejét. Avtar feltartotta az egyik rotit; morzsolódó és formátlan volt, tele beleégett lyukakkal.
– Ennél a farkam is jobbat süt, most komolyan.
Randeep chilis karfiollal kente meg a lepényét, és feltekerte virsli formájúra.
Megérkezett a fehér Ford Transit, bemásztak hátra, és felkuporodtak a kerekek ívére. A többiek már ott voltak, ettek, vagy aludtak a hullámlemez padlóra terített pokrócokon. Randeep begyömöszölte a táskáját a lába mögé a térde alá. Vele szemben Gurpreet majszolta feltekert lepényét, és egyenesen ránézett.
– Ebben a dzsekiben jöttél végig az utcán? – kérdezte Gurpreet jobbra-balra dülöngélve. – Azt akarod, hogy észrevegyenek, baszod?
– Siettem.
– Siettél lebuktatni miket, kisherceg?
Hamarosan át kell vinnie néhány ruháját Narinderhez. Erre összpontosított.
– És milyen volt? – kérdezte Gurpreet. – A kis Mrs. Randeep Singh?
Randeep úgy tett, mint aki nem is hallja.
– Hé! Kérdeztem valamit.
– Semmi különös. Mint minden lány.
– Jaj, ne csináld. Magas, sovány, alacsony? És a…? – Kezével melleket rajzolt maga elé.
Randeep pofát vágva azt felelte, nem figyelte, nem is érdekelte.
– És nem engedte, hogy nála maradj?
– Nem akartam.
Gurpreet felnevetett.
– Egy nap majd talán akarsz.
– Hagyd békén – csattant fel Avtar továbbra is lehunyt szemmel.
– Hova megyünk ma? – kérdezte gyorsan Randeep.
Vinny – a főnök, és egyben a sofőr – megszólalt.
– Új meló, fiúk. Leedsbe tartunk.
Mind felmordultak, nehezményezték, milyen későn fognak visszaérni.
– Hé, nyugi, rendben? Vagy talán új húst kell beszereznem, akik tényleg akarnak dolgozni?
Valaki hátul ökölbe szorította a kezét, és recskázást imitált, nemrégiben terjedt el a házban ez a sértési forma.
A hotel közvetlenül a vonatállomás mögött épült. Egy ragyogóan fehér tábla hirdette: Hamarosan! The Green: Környezetbarát luxusszálló Leeds belvárosában. De egyelőre csak egy hatalmas kráter tátongott, a talajréteget már lehordták, és egy nagy gúlába gyűjtötték a szélén. Legalább a bokrokat és a fákat már eltakarították.
Az állomás parkolójának egyik sarkában gyűltek össze, onnan nézték az építési területet. Újabb furgonnyi ember érkezett. Randeep úgy tippelte, muzulmánok. Ránézésre akár bangladesiek is lehettek. Egy férfi közeledett feléjük, védősisakja ferdén állt nagy rózsaszínű fején. Egyenesen Vinnyhez lépett, váltottak pár szót, majd kezet fogtak.
– Jól van, srácok – mondta Vinny. – Ez itt John. A munkavezetőtök. Tegyétek, amit mond, és minden rendben lesz. Hétre jövök értetek.
A furgon kitolatott, Vinny elhajtott. Randeep közelebb húzódott Avtarhoz. Ha ez a John párokba rendezi őket, ő Avtarral akart lenni. De John először halvány négyzetrácsos, nagy sárga lapokat osztott ki. Avtar elvett egyet, tanulmányozta. Randeep a válla fölött kukucskált.
– Ezek itt a tervrajzok – mondta John fel-alá mászkálva. – Mint látjátok, rengeteg a munka, rengeteg, így haladjunk szépen lépésenként, rendben? Értitek?
– Ezt csukott szemmel is megcsinálnánk – motyogta Avtar. – Szála bhencsod.
– Hé! Nem, öcsi! – mondta John hirtelen pandzsábira váltva, és a feltekert lappal Avtarra bökve. – Már nem dugom a húgomat, rendben?
Avtarnak leesett az álla, elkerekedett a szeme, a többiek röhögtek.
Feltették a sisakjukat, de előtte lelapították a hajukat, választottak szerszámos övet, és indultak a raklapokra takaros szögekben feltornyozott lábazatok felé. John visszahívta őket. Előbb cövekeket akart a földbe.
– De úgy kétszer annyi ideig tart – mondta Avtar.
Johnt ez nem érdekelte.
– Rendes munkát végzünk. Nem a bádogvárosodban vagy.
Így Avtar és Randeep megpakolt egy talicskát cövekekkel, és lezötyögtek a nekik kijelölt területre.
– Te beszúrod a cövekeket, én meg megyek utánad a lábazattal – mondta Avtar.
Randeep fél térdre ereszkedett, és az egyik cöveket a földhöz tartotta. Még egyszer rásandított a tervrajzra, és lecsapott a kalapácsával. – Mint legutóbb? – Ennek nem fog még egyszer bedőlni.
– Ez már önmagában egy hétig fog tartani – mondta Avtar. – Akkora, mint a kibaszott focipályáik.
Ebédszünetben előkerítették a hátizsákjukat, és csatlakoztak a többiekhez, akik lovaglóülésben helyezkedtek el egy nagy, alumínium kábelalagúton, ami nemrégiben került a felszínre. Mellettük kátrányos ponyva fogta a szelet. A sisakjukat lecsúsztatták. A hajuk merő lucsok volt.
Ebéd után egyik-másik kabátot húzott, felhajtotta a gallérját, és elaludt. A többiek inkább a krikett mellett döntöttek, hogy felmelegedjenek. Találtak egy deszkát ütőnek, teniszlabda meg többüknél is volt. Szikhek muzulmánok ellen, mindenkinek volt háromszor hat dobása. Gurpreet kinevezte magát kapitánynak, és megnyerte a pénzfeldobást. Úgy döntött, a muzulmánok kezdik az ütést.
– Söprögetők nincsenek, de az ütő széléről lepattanó labda automatikusan kint van – mondta, és a kontya lengedezett, ahogy szaladt dobni.
Az első játszma alatt az ütő csapat tizennégy pontot szerzett, Gurpreet utolsó dobásából laza hatpontos lett. Gurpreet nézte, ahogy ívesen elrepül a feje fölött, és valahol a parkolóban landol.
– Valami baj van ezzel a labdával.
– Igen – mondta Avtar. – Hogy te dobod.
Randeep nevetett, de amikor Gurpreet dühösen rámeredt, elhallgatott.
Harmincegy kellett volna a győzelemhez, de meg sem közelítették, Avtar megpróbálta a lehetetlent, de elkapták a labdáját, a fújtató Gurpreetet meg könnyen lefutották.
– Ezek a muzulmánok – mondta, ahogy félredobta az ütőt. – A csalás a vérükben van.
John közeledett feléjük, és Randeep csak most vette észre, hogy picit sántít.
– Bohut jó munka, fiúk, bohut jó munka. De gyerünk, dzsaldi, dzsaldi, úgy tűnik, semmi perc alatt az egész khetum lesz.
Avtar és Randeep eltették az ételesdobozokat, és lecaplattak dolgozni. Még hat óra volt hátra.
Vinny késett aznap este.
– Van, aki innen még másik munkába megy – mondta Avtar.
– Bocs, bocs – felelte Vinny. – Southallba kellett mennem. – Kénytelen volt balra fordulni. – Hibbant egyirányú rendszer van ebben a városban.
– Van meló Southallban? – kérdezte Avtar felélénkülve.
– Mi? Nem, nem. Ellenkezőleg. Találtam még egy mihasznát. Kicsit összébb kell majd húzódnotok ott hátul.
Senki nem szólt hozzá. Nem volt ebben semmi különös. Folyamatosan jöttek-mentek a csapatból.
Hamarosan már az autópályán repesztettek. Valaki megkérdezte, hogy Vinny száhib hallott-e bármit razziákról? Mert az egyik muzulmán azt mondta, hogy újra elkezdődtek.
Vinny füttyentett egyet, és a fejét rázta.
– Nem hallottam semmit. És miért is érdekelne? Én úgy tudom, mind legálisak vagytok, nem? Mind megmutattátok az irataitokat. Nekem ehhez semmi közöm.
A furgon haladt tovább a külső sávban, a kerék Randeep alatt dübörgött, a rezgésben volt valami megfoghatatlanul érzéki. Aztán megpillantott valamit, amitől kihúzta magát ültében. Először esőnek hitte, de ahhoz túl lassan és lágyan hullott. Végül megértette, mit lát, és ujjbegyeit a hátsó ablakra tette.
– Gyönyörű – mondta valaki, és Randeep érezte, hogy mind mögötte tülekednek, nyomulnak és lökdösődnek, hogy kinézhessenek az égre, láthassák a hulló hó gömbjét minden utcai lámpa körül.
Otthon Avtar rávette Vinnyt, hogy tegye őt ki a sült krumplisnál, így Randeep egyedül vacsorázott a szobájában. Hamarosan már ágyban volt, túlságosan elfáradt ahhoz, hogy felhívja Narinderjit, túlságosan elfáradt ahhoz is, hogy elaludjon, és még mindig ébren volt, amikor mintha egy ajtó csapódását hallotta volna, talán egy furgon oldalsó ajtaját, aztán odalent megszólalt a csengő. Letörölte egy folton a párát az ablakról – Vinny jött volna vissza? –, és félig lement a lépcsőn. Gurpreet és a többiek már kiosontak a folyosóra, pisszegték le egymást.
– Vinny az – mondta fentről Randeep, de mintha senki nem hallotta volna.
Gurpreet lehajolt a levélnyíláshoz, és ekkor felcsendült Vinny hangja, azt üvöltötte, hogy lefagy a segge odakint. Az ajtót gyorsan kinyitották, Vinny beszaladt. Görnyedt volt, alacsonyabbnak tűnt a szokásosnál, és hajának minden egyes tüskéjén egy kis hógöb ült. Mögötte egy új arc jelent meg.
Randeep csatlakozott a társasághoz a nappaliban, járatta a tekintetét, látja-e Avtart. A többiek mind ott voltak: néhányan a fémládára fektetett matracon gubbasztottak, ketten egy felfordított tejesrekeszre kuporodtak fel, többen a brit zászlós nyugágyakra hevertek, amiket néhány hete egy kertből csórtak. A tévé egy háromlábú sámlin egyensúlyozott a szoba közepén, a kedvenc indiai betelefonálós műsoruk ment éppen.
– Ez itt Tochi – mondta Vinny hüvelykujjával bökve az új srácra. – Holnap kezd, okés?
Sötét bőre volt, Randeepénél sokkal sötétebb, és alacsonyabb is volt nála, de erősnek tűnt. Kiálltak az ínak a nyakában. Huszonegy-huszonkét éves lehetett. Nála mindenesetre egy-két évvel idősebb. Vagyis őt is bátyámnak kell majd hívnia.
– Van egy pótmatrac a furgonban. A te szobádban alszik, rendben, Ronny?
Nem valódi kérdés volt, de Randeep azt mondta, részéről teljesen rendben van.
Tochival felcipelték a matracot a másodikra, és a falnak döntötték. Ahhoz, hogy el tudják fektetni, előbb ki kellett vinniük a szekrényt.
– Várj – mondta Randeep, és oldalra tette a bőröndjét, nehogy baja essen.
– Jobban törődik azzal a kurva bőrönddel… – mondta Vinny.
Kirángatták a szekrényt, betuszkolták a matracot, aztán Vinny azt mondta, mennie kell.
– Igyál egy sört – mondta Gurpreet, miután csatlakozott hozzájuk a pihenőn.
Vinny azt felelte, nem lehet.
– Egy órája vissza kellett volna érnem. Az asszony így is vágja majd a pofákat. – Az új fickó felé fordult, és feltartotta nyitott tenyerét. – Pontban ötkor, világos? Ezek itt majd elmagyarázzák, mi merre.
Amikor hármasban maradtak, Gurpreet a pocakja tetején lassan keresztbe fonta a karját.
– Szóval. Hova valósi vagy?
Tochi bement a szobába, és becsukta az ajtót. Gurpreet bámult utána, aztán ellökte magát a korláttól, és fújtatva lement a lépcsőn.
Randeep várt. Jó benyomást akart tenni. Barátra vágyott. Kopogott, kinyitotta az ajtót, belépett. A srác már mintha aludt volna, ruhában, bakancsban, kezét felhúzott térde köré szorította. Olyan távol tette le a matracát Randeepétől, amennyire ez ebben a kis szobában egyáltalán lehetséges volt. Az ablak alá, ahol húzni fog rá a hideg a szigetelőszalagon át.
– Kérsz takarót? Van pluszban egy – suttogta Randeep. Megint megkérdezte, és amikor ismét nem kapott választ, lábujjhegyen odament, kihajtogatta a legjobb takaróját, és ráterítette új szobatársára. Odalent még mindig volt két fóliába csavart roti a hűtőben. A főzőlapon melegítette meg őket. Szerette nézni, ahogy felfúvódnak, mint a békák. Mangómártással kente meg őket. Nem akart a többiekhez csatlakozni a nappaliban, ahonnan a tévé üvöltése hallatszott, de az új szobatársát sem akarta zavarni. Így hát ott rekedt a konyha közepén, mert egyetlen szabad felület sem volt, amire támaszkodhatott volna, és tépdesve ette a lepényét.
Másnap hajnali negyed négykor Randeep fent volt, megmosakodott, felöltözött, a konyhában kidobta az előző napi füstölőt, és meggyújtott egy újat. Elmondott egy gyors imát, a tűzhely lángjánál melegítette a kezét, és elkezdte kipakolni, amire szüksége volt: serpenyőket, sodrófát, vajat és nyers tésztát a hűtőből, egy csészényi lisztet a kék bödönből. A munkafelületet beszórta liszttel, és tépett egy darabkát a hideg, barna, nyers tésztából, majd megpuhította a tenyere között. Bő egy órája volt, hogy elkészítsen hatvan rotit.
Az erejét beosztva módszeresen kinyújtotta a tésztalabdacsokat. Négyszer végiggurítani a sodrófát, megfordítani, újabb négy görgetés, még egy csipet liszt, három görgetés oldalanként, aztán be a serpenyőbe. Azon kapta magát, hogy fütyörészik, pedig a felkarját átjárta a tompa fájdalom. A házban mozgolódtak: rádiós ébresztők szólaltak meg, víz csobogott egy csapból. Miután a kész lepényeket becsomagolta, belehúzott, a serpenyőket a mosogatóba dobta annak, aki aznap este a mosogatásért felel, és négy vízzel teli nagy acéllábost tett fel, a legnagyobb lángra állította a tűzhelyeket. Bedobta a teafiltereket, a szegfűszeget, a köményt és a cukrot, és míg a főzet felforrt, összeszedte az öt kulacsot és a tucatnyi ételtárolót az ablakpárkányról. Minden dobozon filctollal írt pandzsábi név állt. Kerített még egy dobozt az új szobatársának, Tochinak, és belekanalazott egy kis krumpli szabdzsit a hűtőből. Éppen egy hatliteres tejet cipelt a tűzhelyhez, amikor Gurpreet besétált a konyhába, overalljának mellrésze félig begombolatlanul lifegett. Tűzte fel a turbánját.
– Kész is vagy? Azt hittem, megint elkel egy kis segítség.
Randeep elvörösödött, de arra összpontosított, hogy tejet öntsön a lábosokba.
– Pucold ki a vödröt, miután megmosdasz, rendben? – mondta Gurpreet az ételtároló dobozok felé tartva. – A szolgáid nincsenek itt.
Randeep meg volt róla győződve, hogy kipucolta, és a családja soha nem tartott szolgákat. Nem mondott semmit. Csak nézte, ahogy Gurpreet átkanalaz némi szabdzsit a többi dobozból, köztük Randeepéból, a sajátjába. Eltűnődött, vajon Gurpreet mindenkivel így viselkedik-e, vagy csak akkor, amikor Randeep a rotifelelős.
– Az új barátod hova valósi?
Randeep azt felelte, nem tudja, mert rögtön elaludt.
– A neve?
– Tochi.
– A családneve, lökött.
Randeep elgondolkozott, vállat vont.
– Nem mondta.
– Hm. Furcsa.
Randeep egy szót sem szólt, nem tudta, hova akar Gurpreet kilyukadni, és csak csendben várta, hogy a teák megint felforrjanak. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy bámulják. És valóban, Gurpreet még mindig a hűtőnél állt, a tekintetét rászegezte.
– Bátyám? – szólalt meg Randeep. Gurpreet mordult egyet, úgy tűnt, mint aki kizökken a bámészkodásból, és elment. Randeep a tea sziszegését hallva a tűzhelyhez pattant elzárni a gázt.
A házat hamarosan betöltötte a beszéd, a léptek, a vécéöblítések és a keltegetések örvénye. Libasorban érkeztek lefelé, a hátizsák átvetve álmos vállukon, és felkapták az ebédjüket a konyhapultról; a füstölők fölött sebtiben elmormolt imák után kettesével-hármasával tízperces időközönként kimentek a reggeli sötét hidegbe. Randeep kereste Tochit, de az alighanem már korábban elment, így szokás szerint Avtarral állt össze. Mielőtt kilépett a házból, még eszébe jutott, hogy vastag pipát rajzoljon a neve mellé a névsorban a zsineggel és ragasztószalaggal a falhoz erősített ceruzával.
© Sunjeev Sahota, 2015
Hungarian translation © Papolczy Péter, 2020
Fordította: Papolczy Péter
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
