Ez a remekmű az egyik legjátékosabb regény, amely Latin-Amerikából valaha eljutott a világba. Guillermo Cabrera Infantét egy csapásra a spanyol ajkú halhatatlanok sorába repítette, a magyar fordítás mégis több mint ötven évet váratott magára.
A Trükkös tigristrióban feltárul az ötvenes évekbeli Havanna: kultúra, moziklasszikusok és lüktető muzsika – a város kakofóniája és az élet szabadesése. Elsőre úgy tűnhet, hogy a mű néhány kubai bohém éjszakai kalandjait beszéli el, ám valódi főszereplője maga a nyelv: elsősorban a beszélt nyelv, a nyelvi játékok, kétértelműségek, szimmetriák (eredeti címe: a Tres tristes tigres már eleve egy nyelvtörő). A regényt méltatói az Ulysseshez hasonlítják, ám egyesek szerint „frissebb”, „erotikusabb”, „viccesebb”; ugyanakkor Salman Rushdie jegyzi meg Cabrera Infantéval kapcsolatban, hogy emigráns íróként „ugyanúgy szinte teljes mellőzöttségben élt Londonban, mint Elias Canetti”. A hazájától és fiatalkorától eltávolodott szerző az emlékeit összegyűjtve teremti meg Havanna Fidel Castro előtti, szexuálisan túlfűtött kabarévilágának elbűvölő látomását és színes alakjait. Miközben a karibi szigetország történetének egyik legvéresebb időszakában játszódik a regény – korrupt elit, amerikai nagyvállalatok szabadrablása, diktatúra, maffia, nyomor és prostitúció –, Cabrera Infante távolságot tart a politikától, és ezáltal valami sokkal izgalmasabbat és lényegibbet mutat fel: örökérvényű irodalmat és káprázatos életet.
Guillermo Cabrera Infante (1929–2005) Trükkös tigristrió (2020 – Tres Tristes Tigres, 1967) című regényének részletét Kutasy Mercédesz fordításában a Jelenkor Kiadó engedélyével közöljük.
Guillermo Cabrera Infante
Trükkös tigristrió
(részlet)
A nő bolerót énekelt
Az élet koncentrikus káosz? Nem tudom, én csak azt tudom, hogy az életem éjszakai káosz volt, amelynek egyetlen központja a Las Vegas és annak is a kellős közepén egy pohár rum vízzel vagy rum jéggel vagy rum szódával, és ott voltam éjféltől, akkor érkeztem, amikor az első show véget ért, és ez a ceremóniamester épp búcsúztatta a kedves és nagyra becsült közönséget, és közben hívta őket, hogy maradjanak az este második és egyben utolsó show-jára, és a zenekar nosztalgikus derűvel játszotta a zenei témát, egy cirkuszi rezesbanda témáját, ahol az umpapát fölváltja a kétnegyedes vagy a hatnyolcados ritmus, amely egy dallamot próbál: amikor úgy szól a rossz kubai kabarézenekar, mint ami mindenáron Kostelanetznek akar látszani, és jobban lehangol, mint az, hogy tudom: már tisztára úgy beszélek, mint Cué meg mint Eribó és a többi hatmillió lakos ezen a Kubának nevezett szigeten, ahol csupa szólista él, és miközben dörzsölgettem a poharat, és ahogy ezt kigondolom, az a kis, szűkszavú ember, aki itt a bensőmben beszél, már ki is mondta a nevét, hogy rajtam kívül senki más ne hallja, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és mivel ez a palackba zárt szellem, vagyis én azt mondta nagyon halkan, hogy Cuba, ő egyszeriben megjelent, és vidáman rám köszönt, és így szólt, Helló kedvesem, és megcsókolt ott, ahol az arcom nyakszirtbe fordul, és a palackfal mögött rejtőző tükör felé sandítottam, és megpillantottam Cubát teljes életnagyságban, magasabb, szebb, ribancabb, mint valaha, csak mosolygott, én pedig megfordultam, derékon kaptam, Mizu Cuba szépségem, mondtam neki, és azt is mondtam, édesem, és szájon csókoltam, és ő visszacsókolt, és azt mondta, Jó jó jó és nem tudtam, a csókokra gondol-e, amelyeket azzal a kritikai érzékkel hagy jóvá, amelyre a bensőséges ismeret tanít, vagy pedig azt mondja, hogy a lelki egészsége szolgál jól, ahogy Alex Bayer mondaná, mivel a testi egészségére szemlátomást nem lehet panasz, vagy egyszerűen csak örül az estének és a találkozásnak.
Felálltam, és egy asztalhoz mentünk, de még előtte kért tőlem egy kis aprót, hogy bedobja a zenegépbe, amit addigra már bekapcsoltak, mi mást, mint az Añorado encuentrót, a Vágyott találkozást játszotta, ami az első zenei téma, pontosan úgy, ahogy a ritmus- és dallamgyilkos kabarézenekarnak a The music is round ’n’ round, és azzal leültünk. Hát te mi járatban errefelé ilyen korán, kérdeztem, mire ő azt felelte, Nem tudtad, most itt énekelek a Mil Novecientosban, a legeslegfontosabb szereplő vagyok drágám és nem számít akárki akármit mond, csak az számít, hogy már télleg belefáradtam a Sierrába, itt viszont mindennek a kellős közepén vagyok, és két show között leugrok ide vagy a Szendzsonba, vagy a Grutába vagy ahova csak akarok és most is épp ezt csinálom, jándösztend? Igen, persze, értem, Cuba, te vagy most a káoszom középpontja, gondoltam, és bár egyetlen szóval sem mondtam neki, ő rájött, mert az egyik mellén pihent a kezem ott az ultraviola sötétségben, ahol az ingek olyanok, mint valami sápadt kísértet lepedője, az arcok meg vagy lilák, vagy nem is látszanak, vagy úgy néznek ki, mintha viaszból volnának, színe és fajtája válogatja, meg attól is függ, hogy mit ittál, és ahol az emberek egyik asztaltól a másikig siklanak, át- meg átszelik a most még üres táncteret, hol itt, hol amott, és itt is meg amott is csak ugyanazt csinálják, szerelmeskednek, kivégzik egymást, ami sokkal találóbb kifejezés, mert minden találkozó csak kivégzi a szerelmet, míg végül nem marad más, csak a szex meg ezek a félretartó mozdulatok egyik asztaltól a másik asztalig, ahol változik ugyan a társaság, de a munkálatok nem, és egyszeriben az jutott eszembe, hogy egy akváriumban vagyunk mind, én is, pedig úgy tűnik, azt hiszem, megengedem magamnak a luxust, hogy azt gondoljam, a többiek a halak az akváriumban, most meg egyszerre mind halak vagyunk, így elszántam magam, hogy elmerülök Cuba torkában, alászállok a melle közt, amely előbuggyant a blúzból a borotválatlan hónalja alatt: ezt a művészetet, azt hiszem, Silvana Manganótól vagy Sophia Lorentől vagy valamelyik másik olasz filmszínésznőtől tanulta el, és én ott úsztam, búvárkodtam, éltem az életemet, és arra gondoltam, hogy én vagyok Cousteau kapitány az éjszaka vizeiben.
És akkor felpillantottam, és egy hatalmas halat vettem észre, egy víz alatt suhanó gályát, egy hús-tengeralattjárót, ami még éppen megállt, mielőtt az asztalomnak ütközött volna, és felsüllyesztette volna a felszínre. Szia bébi, mondta a hang, méltóságteljes volt és kemény és éppen annyira rumízű, mint az enyém. La Estrella volt az, és eszembe jutott, amikor Vítor Perla, nyugodjék békében, nem, nem halt meg, csak az orvos meghagyta neki, hogy korán bújjon ágyba, vagy egy nap nem kel fel többé, csak azért jutott eszembe, mert nagyon is jól tudta, amikor azt mondta, hogy La Estrella a Fekete Bálna, és arra gondoltam, hogy egy este neki is megjelent, pont ahogy most nekem, és azt mondtam, Mizu Estrella és nem tudom, hogy csak kiszaladt-e a számon vagy mondtam, de az a helyzet, hogy megtántorodott, egyik kezét terítőként az asztalra tette, visszanyerte az egyensúlyát, és szokás szerint azt mondta, La La La én meg egy pillanatra azt hittem, keble tubáját hangolja, pedig csak kijavított, én meg erre azt mondtam nagy engedékenyen, hogy Igen, La Estrella, ő pedig felkacagott, és ettől abbamaradt a sok csuszamlás asztaltól asztalig, és azt hiszem, a lemezjátszó is megakadt odafönn, és amikor belefáradt a nevetésbe, elment, és meg kell mondanom, hogy sem ő, sem Cuba nem szólt egyetlen szót sem, mert nem beszéltek egymással, gondolom, azért, mert egy olyan énekesnő, aki zene nélkül énekel, sosem szól ahhoz, akinek a dala csupa zene, vagy inkább zene mint dal, és már elnézést Cuba minden barátjától, akik az én barátaim is, de Cuba engem Olga Guillotinára emlékeztet, arra az énekesnőre, aki a legnépszerűbb azok között, akik szeretik a művirágokat, a selyematlasz ruhát és a nájlonhuzatú bútort: én egészen más miatt szeretem Cubát, ami éppenséggel nem a hangja nem a hangja nem a hangja, olyasmi miatt, ami megfogható és szagolható és nézhető, amit nem tehet meg az ember egy hanggal, vagy talán csak egyetlenegy hanggal tehet meg, La Estrella hangjával, amit a természet viccből ebben a hús- és víz- és zsírzsákban tárol. Még mindig igazságtalan vagyok, Alex Bayer alias Alexis Smith?
Fordította: Kutasy Mercédesz
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)