Füstjelek

Elena Ferrante a kortárs világirodalom nagy rejtélye. Regényei zajos sikert aratnak, díjakat nyernek, számos nyelvre lefordítják őket, de kiléte ismeretlen. Annyi tudható róla, hogy Nápolyban született, és ő a Tékozló szeretet, az Amikor elhagytak és a Nő a sötétben szerzője. Világszerte népszerűvé a Nápolyi regények (2011–2014) című négykötetes sorozata tette. 2007-ben La spiaggia di notte (Éjjeli strand) címen egy gyerekkönyve, 2019-ben pedig L’invenzione occasionale (Véletlen találatok) címen egy esszékötete is megjelent. Az olasz irodalom egyik legnagyobb hatású szerzőjeként tartják számon.
Elena Ferrante A felnőttek hazug élete (2020 – La vita bugiarda degli adulti, 2019) című regényének részletét Király Kinga Júlia fordításában a Park Könyvkiadó engedélyével közöljük.

Elena Ferrante
A felnőttek hazug élete
(részlet)

Abban reménykedtem – mondta sipítozva a nyelvjárásnak egy olyan változatában, amelyet minden közelmúltbéli nyelvtanulási erőfeszítésem ellenére is nehezen értettem –, hogy az én oldalamon állsz, és ha meglátod, mekkora szarcsimbók az anyád meg az apád, rájössz arra is, hogy én ki vagyok hozzájuk képest, és miféle életre kényszerültem az apád miatt. De te, semmi, hiába vártalak vasárnaponként. Elég lett volna egy nyamvadt telefonhívás, de te, semmi, az égadta világon semmit nem fogtál fel az egészből, sőt meg voltál győződve róla, hogy én borítottam a szart a családodra, és a végén képes voltál – eszem megáll! – levelet írni nekem, a képembe dörgölve, hogy milyen tanulatlan vagyok hozzád képest és milyen helytelenül írok. Te meg az apád egy bogrács alatt tüzeltek, azaz dehogy, te még nála is nagyobb szarcsimbók vagy, mert eljátszottad itt a szívek harcát, aztán lepattintottál. Úgyhogy add vissza azt a karkötőt, amit az én megboldogult anyám viselt egykor, mert nem érdemled meg. Nagyot tévedtem veled kapcsolatban, te meg én nem vagyunk egy vérből valók. Röviden szólva: nagyon úgy festett, hogy ha én ebben a végeláthatatlan családi vitában a jó oldalra állok, ha őt tekintem egyetlen támaszomnak és tanítómesteremnek, ha a parókiát, Margheritát és a gyerekeit valamiféle állandó vasárnapi menedéknek tartom, akkor ez az egész karkötős felhajtás tárgytalan. Miközben kiabált, a szemében vadság és fájdalom tükröződött, a szájában fehér nyál tajtékzott, ami időről időre kipettyezte az ajkát. Egész egyszerűen a vallomásomra volt kíváncsi, ki akarta sajtolni belőlem, hogy szeretem őt, hogy hálás vagyok, amiért rámutatott apám középszerűségére, s hogy ezen prózai oknál fogva életem végéig kitartok mellette, támasza leszek öregkorára, és így tovább. Én pedig azon frissiben úgy döntöttem, hogy pontosan ezt fogom mondani. Némi csűrés-csavarást követően attól sem riadtam vissza, hogy a szüleimet – naná, hogy miattuk nem tudtam telefonálni – ócsároljam, majd hozzátettem, hogy a levél semmiben nem tér el a valóságtól, számomra ugyanis épp annak emlékét őrzi, hogy kimenekített a válságból, támogatott és utat mutatott. El-elcsukló hangon szónokoltam, és magam is meglepődtem, milyen szívhez szólóan tudok beszélni, milyen kitűnő érzékkel válogatom össze a hatásvadász szavakat, de leginkább az döbbentett meg, hogy már nem hasonszőrűnek, hanem nála is elvetemültebbnek láttam magam.

Vittoria lassan megnyugodott, én pedig felszusszantam. Abban a reményben, hogy a karkötőügyet elfeledte, már csak a búcsúzkodáshoz alkalmas pillanatot kellett megtalálni, és visszarohanni a két fiúhoz.

A karkötőt valóban nem hozta többé szóba, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy elkísérjem őt a parókiára, ahol Roberto ftart előadást. Szép kis kalamajka, gondoltam, innen ugyan nem szabadulok. Mindeközben agyba-főbe dicsérte Tonino barátját, aki, azok után, hogy eljegyezte Giulianát, immár az ő kis benjáminja volt. El nem hiszed, milyen egy derék jó fiú – mondta –, milyen bölcs és megfontolt, aztán ha őt meghallgattuk, átmegyünk mindannyian Margheritához, ott ebédelünk. Elővettem a legbűbájosabb hangomat, és kimentettem magam, azt mondtam, sajnos nem tudok maradni, időben haza kell érnem, és közben meg is öleltem, mintha valóban szeretném – vagy ki tudja, lehet, hogy tényleg szerettem, csak már nem tudtam eligazodni az érzéseimen.

– Mennem kell – motyogtam. – Vár rám otthon anyám, de hamarosan újra eljövök.

– Jól van – adta meg magát. – Hadd kísérjelek el.

– Ó, ne! Erre igazán semmi szükség!

– Elmegyek veled a buszmegállóig.

– Tudom, hol a buszmegálló, köszönöm.

Nem volt mit tenni, mindenáron velem akart tartani. Lövésem nem volt, hogy merre lehet a buszmegálló, én mindenesetre bíztam benne, hogy jó messzire esik attól a tértől, ahol Corrado és Rosario várakozik. De egyre inkább úgy festett, hogy épp abba az irányba bandukolunk, úgyhogy időről időre riadtan elismételtem: rendben, köszönöm, innen már egyedül is boldogulok. A nagynénémet azonban nem lehetett levakarni, sőt minél eltökéltebben jeleztem, hogy olajra lépnék, annál jobban lerítt az ábrázatáról, hogy nagyon bűzlik neki valami. Végül befordultunk egy sarkon, s a félelmeimet beigazolva a buszmegállóval egyetemben az a terecske is elénk tárult, ahol a kabrióban Rosario és Corrado sütkérezett.

Az élénksárga kasztni szikrázott a verőfényben, Vittoria egyből kiszúrta.

– Corradóval meg avval a szarcsimbókkal gyüttél?

– Nem.

– Esküdj meg!

– Esküszöm.

Egy váratlan ütéssel eltaszított magától, sajgott a mellemen a tenyere helye, és nyelvjárásban káromkodva meglódult az autó felé. Rosario azonban észrevette, éktelen gumicsikorgással kifarolt a parkolóból, Vittoria pedig üldözőbe vette őket. Az első pár méteren még vadul üvöltözött utánuk, aztán megállt, levette az egyik cipőjét, és utánuk hajította. Az autó csakhamar elködlött előlünk, a nagynéném pedig kétrét görnyedve zihált a járda peremén.

– Rohadt kis hazudós vagy! – mondta fújtatva, miután visszahúzta a cipőjét és odabicegett hozzám.

– Esküszöm, hogy nem hazudtam.

– Akkor hívjuk fel az anyádat, hadd váljék el a szar a májtól.

– Jaj, csak azt ne! Esküszöm, nem ezekkel jöttem, de anyámat hagyjuk ki ebből.

Beadtam neki, hogy anyámnak, miután hallani se akart erről a találkozásról, én viszont mindenáron látni szerettem volna, azt hazudtam, hogy kirándulni megyek az osztálytársaimmal Casertába. És sikerült meggyőznöm: a puszta ténytől, hogy a találkozásunk miatt átvertem anyámat, teljesen megenyhült.

– És egész napos ez kirándulás?

– Délutánra kell hazaérnem.

Még mindig elképedve nézett rám: tekintetével szabályosan megmotozta a tekintetemet.

– Akkor gyere velem, és hallgasd meg Robertót, utána majd hazamész.

– Attól tartok, hogy elhúzódik, és elkések otthonról.

– Te inkább attól tartsál, hogy ronggyá pofozlak, ha rájövök, hogy átvertél, és azzal a két szarcsimbókkal akartad tölteni a napot.

Elindultunk. Kedvetlenül, lesújtva ballagtam mellette, és közben imádkoztam: Istenem, nekem semmi kedvem elmenni a parókiára, add, hogy Corrado és Rosario itt várjon valamelyik sarkon, szabadíts meg engem a nagynénémtől, hiszen a templomban megöl az unalom. Az út mentén felsejlő látvány immár ismerősen derengett számomra: elhagyatott utcák, dudvatengerek és törmelékhegyek, telefirkált falak és düledező kalyibák. Vittoria mindvégig a vállamon pihentette a karját, és időnként magához szorított. Elsősorban Giulianáról áradozott – Corrado miatt sokat aggódott, a húgát és Toninót viszont nagyra becsülte –, azt mondta, az utóbbi időben feltűnően megfontolttá vált. A szerelmet – jelentette ki tőle merőben idegen hangon, amitől nemcsak összezavarodtam, de fel is háborodtam – leginkább egy tavaszi napsugárhoz tudnám hasonlítani, amely átmelengeti a lelkedet. Kiábrándító volt ezt hallani. Tán ugyanolyan árgus szemekkel kellett volna Vittoriát is figyelnem, ahogyan éppenséggel az ő utasításainak engedelmeskedve a szüleim után kémkedtem, és akkor – meglehet – felfedeztem volna, hogy a durvaság mögött, ami úgy lenyűgözött, voltaképpen egy rebbenékeny, befolyásolható asszonyka rejtezik, aki csak a felszínen tűnik megkérgesedettnek, igazából nagyon is báránylelkű és gyámoltalan. Ám ha ez így van, ha Vittoria lénye csakugyan ennyi – gondoltam keserűen –, akkor valóban elmondható róla, hogy csúnya: a banalitás csúnyasága jellemzi őt.

És közben minden egyes motorbúgásra összerezzentem, abban a reményben, hogy arra kocsikázik Rosario meg Corrado, és kiszabadítanak a nagynéném karmaiból, de rettegtem is a sipítozástól meg a gyalázkodástól, amivel Vittoria majd nekem esik. A templomba érve meglepve tapasztaltam, hogy egymás hegyén-hátán tolonganak az emberek. Amikor beléptünk, egyenest a szenteltvíztartó felé vettem az irányt, belemártottam az ujjam és keresztet vetettem, hogy megelőzzem a nagynéném megjegyzéseit. A templomban leheletszag és virágillat keveredett egymással, az illedelmes sustorgást olykor megszakította a kisgyermekek zsibongása, de őket is azonnal lepisszegték a szüleik. A főhajó mélyében egy asztal állott, mögötte Giacomo atya alakját véltem felfedezni, amint az asztalra borulva, teljes pátosszal valami döntő bizonyítékról szaval. Jöttünkre mintha felderült volna az arca, alig láthatóan felénk biccentett, a szavalást azonban nem szakította félbe. Ha rajtam múlik, azonnal leülök az utolsó padsorok valamelyikébe, ahol meglehetősen sok foghíjas rész tátongott, Vittoria azonban megragadta a karom, és végighurcolt a hajó jobb oldalán. Végül az első fertályban huppantunk le Margherita tőszomszédságában, aki fenntartott pár helyet maga mellett, s aki annyira belelkesült a jelenlétemtől, hogy örömpír terült el az ábrázatán. Elfészkeltem magam közte és Vittoria közt, egyikük kövér volt, süppedős bársony a bőre, a másik sovány és kérges. Giacomo atya elhallgatott, amitől felerősödött a hívek sustorgása, én pedig gyorsan körülnéztem: a legelső sorban Giuliana feszített, tőle jobbra felismertem Toninót a kisportolt hátáról és széles válláról. Aztán a pap azt mondta: gyere már, Roberto, ne kéresd magad, ülj ide mellém, és a tömegre, mintha minden jelenlévő lélegzete fennakadt volna, döbbenetes csend borult.

De könnyen lehet, hogy nem is így történt; hogy én magam voltam az, aki, midőn megláttam kiemelkedni a tömegből egy magas, kissé görnyedt, ám roppant légies fiatalember alakját, kikapcsoltam a külvilág zaját. Az volt az érzésem, hogy egy, a kupolából aláereszkedő leheletvékony aranyláncon himbálózik, s a cipője orra épp csak súrolja a templom kövét. Amikor kiért az asztalhoz, és a tömeg felé fordult, hatalmas, azúrkék tekintet pásztázott végig az egybegyűlteken, és sovány, csontos, diszharmonikus arcát rakoncátlan tincsek, valamint már-már kékben játszó, sűrű, fekete szakáll koszorúzták.

Ekkortájt nagyjából tizenöt éves lehettem, és még soha, egyetlenegy fiút sem tartottam vonzónak, legkevésbé Corradót vagy Rosariót. Ám mihelyst megpillantottam Robertót – még mielőtt a száját szóra nyitva elindíthatta volna bennem az érzelmek kavalkádját –, hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban, és pontosan tudtam, hogy attól a pillanattól kezdve örökre megváltozik az életem, tudtam, hogy őt akarom minden porcikámmal, hogy feltétlenül és mindenáron meg kell szereznem, és még így, hitetlen létemre is szüntelenül imádkozni fogok Istenhez, mert ha ez a reményem, ez az álmom, ez az imádság szertefoszlik, én menten szörnyethalok.

Fordította: Király Kinga Júlia

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)