Akárcsak Rob a Pop, csajok, satöbbiben – ki ne emlékezne rá? –, az új Hornby-regény főhőse, Joseph is DJ szeretne lenni. De egyelőre csak egy hentesboltban dolgozik (egyéb részidős munkák mellett), és csak álmodozhat arról, hogy az első trackje bombasiker lesz. Emellett még arról a kedves, sötét hajú nőről szokott álmodozni, aki minden szombaton megjelenik a boltban; miközben tudja, hogy semmi értelme, hiszen a nő sokkal idősebb nála…
Igen, a kedves, sötét hajú nő Joseph miatt szeret ebbe a boltba járni – miközben tudja: semmi értelme, hogy akár csak elkezdjen fantáziálni róla. Mert neki a válás után most egy jóravaló, idősebb férfit kellene találnia…
Az Olyan, mint te azzal a meglepetéssel szolgál, hogy miközben ugyanolyan élvezetes és érzelmes komédia, mint a korábbiak, Hornby még mindig tud újat mondani a párkapcsolatokról – és mellesleg arról is, hogyan élték/élik át a brit emberek a Brexittel járó őrületet.
Nick Hornby (1957–) minden idők legjobb focikönyvének szerzője, az Arsenal szurkolója, számos sok millió példányban eladott világsiker fűződik a nevéhez (Pop, csajok, satöbbi; Egy fiúról; Hosszú út lefelé stb.), valósággal falja a könyveket, és olvasmányairól szellemes esszéket ír (Vájtfülűek brancsa címmel magyarul is megjelent egy ilyen kötete), imádja a popzenét (erről is írt egy könyvet 31 dal címmel), és több világsikerű film forgatókönyvírója (Egy lányról, Vadon, Brooklyn).
Nick Hornby Olyan, mint te (Just Like You, 2020) című regényének részletét M. Nagy Miklós fordításában a Helikon Kiadó engedélyével közöljük.
Nick Hornby
Olyan, mint te
(részlet)
Hét perccel a meccs vége előtt nulla-nulla volt az állás, amikor Lucas óriási elánnal, de épp a rosszabbik lábával próbált felszabadítani, luftot rúgott, és a labda helyett az ellenfél szélsőjének hasát találta telibe, pont a tizenhatos közepén, a bíró orra előtt. A másik fiú elterült, de nem azért, hogy tizenegyest kapjon, hanem mert minden levegő kiszállt belőle, és talán egy-két belső szerve is. Joseph kedvelte Lucast. Nem volt jó focista, meg nagyon okos se, de Joseph már három éve volt az edzője, és Lucas soha nem mulasztott el egyetlen edzést és meccset sem. Jó gyerek volt az apja ellenére, aki nemhogy jó, de még csak épeszű embernek se volt nevezhető, de ő is, mint a fia, ott volt minden meccsen. A szülői büszkeség időről időre vakká tette, és amikor a bíró a tizenegyespontra mutatott, olyan anyázásba kezdett, ami csak azért nem volt sokkoló, mert Joseph sokszor hallotta már az egész repertoárt.
– Mi a fasz ez, spori, viccel?
Ezt olyan hangosan mondta, hogy az ötven méterre álló bíró megfordult, és ránézett.
– Nyughass, John! – mondta Joseph.
– Láttad, mi történt?
– Igen. Tiszta tizenegyes volt.
Az ellenfél szélsője még a földön feküdt, és az edzője próbálta vigasztalni.
– Hozzá se ért.
– A fiú meg se tud mozdulni, akkora rúgást kapott.
– Egy perc múlva olyan fürge lesz, mint a nyúl, csak figyeld meg.
– Nem is lenne szabad itt állnod, haver.
Valóban nem lett volna szabad. Ott kellett volna lennie a többi szülővel együtt a kapu mögött – csak az edzők és a cserejátékosok tartózkodhattak az oldalvonal mellett. Johnra azonban mintha nem vonatkoztak volna a szabályok. Lucas volt a harmadik fia, aki játszott a Turnpike Lane serdülő-kettes csapatában, ami azt jelentette, hogy előbb ott volt, mint a szabályok.
– Spori! Spori! Spori!
A bíró csak nem volt hajlandó még egyszer odanézni, ezért Joe folytatta.
– Spori! Spori! Spori!
Végre arrafelé pillantott.
– Spori, egy kibaszott csaló vagy!
A bíró leguggolt, hogy megvizsgálja a sérült gyereket, aztán megfordult, és nagyon céltudatos arccal kocogni kezdett feléjük.
Úgy két évvel ezelőtt Joseph összefutott a régi igazgatóhelyettesével a Wood Green bevásárlóközpontban, és Mr. Fielding megkérdezte tőle, hogy megy a sora. – Ah – mondta aztán Mr. Fielding. – Szóval portfóliósan dolgozol. Ez a jövő. Csak nem neked. Ez neked csak a jelen.
Joseph előtte nem gondolt rá, hogy ezt így is ki lehetne fejezni, vagy hogy mások is hasonlóképpen gondolkodhatnak, mint ő, de Mr. Fielding magyarázatától jobb érzéssel gondolt arra, amit csinál. Korábban mindig aggodalommal töltötte el, hogy csak úgy összekapar valahogy annyi pénzt, amennyire szüksége van, egyik részidős munkáról a másikra váltva, csak hogy ne kelljen elszegődnie semmilyen teljes munkaidős állásra. Több időt töltött munkával, mint bárki, akit ismert, de legalább soha nem kellett döntést hoznia a jövőjéről, mármint olyat, hogy elindul az egyik úton, lemondva egy másikról, és azzal vége. Szombatonként a hentesboltban dolgozott, heti két este edzést vezetett, felügyelte a péntek esti meccseket, három délelőttöt egy szabadidőközpontban töltött, vigyázott Marina ikreire iskola után, volt néha még valami kis bébiszitter-munkája, és persze a DJ-zés. Azt szerette a legjobban, bár még egy fillér jövedelme sem volt belőle, és pár hónap múlva éppenséggel neki kerül majd pénzbe, hogy csinálhassa. Hatszáz fontot kell költenie az Ableton Live 10 Suite-ra – volt ugyan egy régi lemezjátszós szerkója, de az nem működött rendesen, és tudta, ha el akar jutni ezzel valahova, muszáj lesz befektetnie. Emiatt aztán nem sokat járt el otthonról, ami miatt nem hallotta, mit csinál a többi DJ, ami miatt nem tudta, hogy amin most dolgozik, az nem csak időpocsékolás-e, mert az emberek úgyse azt akarják hallani, vagy mert már halott a dolog.
Joseph tudta, nem sajnálná, ha ott kellene hagynia a hentesboltot vagy bárkit, aki ott dolgozik, ha beüt a DJ-s buli, és a szabadidőközpontot sem siratná. Az ikrekhez néha elmenne látogatóba, mert nagyon szerette őket is, a szüleiket is. Mindig úgy gondolta, az edzősködés hiányozna a legjobban, de az meg egyre nehezebb meló lett – a gyerekek gyakran nem jelentek meg a meccsen, hiába hívta fel őket két órával előtte, a szülők agresszívebbek voltak újabban, és az ellenfelek edzői megtapsolták a játékosaikat, ha visszahúzással vagy rögbimozdulattal akasztottak meg egy támadást. És mindenki – a gyerekek, a szülők, a nagybácsik és nagynénik – a nagy kiugrási lehetőséget látta a futballban. Ha észrevettek egy középkorú, kalapos fazont a pálya mellett, az csak játékosmegfigyelő lehetett a Brentfordtól, a Tottenhamtől vagy a Barcelonától, és ha nem volt ott egy szál középkorú, kalapos fazon sem, amiatt Josephet hibáztatták: nem elég jó a csapat, Joseph nem tudja rendesen motiválni a játékosokat. A Lane összes korosztályos csapatából egyetlen srácot szemeltek ki, mióta Joseph itt dolgozott edzőként, és Barnet elengedte, amikor tizenhét éves lett.
A szülők és nagyszülők, akik eljártak a meccsekre, szerettek arról beszélni, hogy John Terry, Jermaine Defoe és Sol Campbell itt nem messze, Wanstead Flatsben, a Senrab F. C.-ben kezdte a pályafutását, de Joseph úgy gondolta, hogy azok még más idők voltak. A Lane játékosai már nem wansteadi, liverpooli vagy dublini fiúkkal versenyeztek azért, hogy bekerüljenek a nagy csapatokba. Ezek most már szenegáli és madridi fiúkkal versenyeztek, olyanokkal, akik nem vacak gyorskajákon éltek, és nem kezdtek el füvezni, amint tizenhárom évesek lettek. Most már a világ egész többi részével kell megküzdeni, és a világ többi része jó nagy, és jól is tud focizni.
Egyesek, mint például Lucas apja, azt mondták volna, hogy túl sok a külföldi, és ezért nincs esélyük az angol srácoknak, de Joseph nem értette, miért kellene a kluboknak elkötelezetten olyan játékosokat szerződtetniük, akikkel nem érthetnek el jó eredményeket. Ez nem ugyanaz az érvelés volt, mint amit az apjától hallott. Őszerinte azok a kelet-európaiak, akik miatt elveszítette az állását, feleannyi pénzért végezték el ugyanazt a munkát, mint ő azelőtt, öten laktak egy szobában valahol az utolsó metróállomáson túl, és amint összegyűjtöttek pár fontot, mentek is haza bla bla bla. De azt persze nem lehetne mondani, hogy Sergio Agüero, Eden Hazard meg a többiek bármit is olcsón csinálnának. Ők azért szorítják ki a helyi játékosokat, mert lazán jobbak náluk, és Josephnek ezzel nem volt semmi baja. Anglia a világ legerősebb futballnemzete, és ennek semmi köze ahhoz, hogy angolok vagy nem angolok játszanak-e a csapatokban.
Fordította: M. Nagy Miklós
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
