Woody Allen (1935–) Apropó nélkül című memoárjában korunk egyik legmeghatározóbb filmes személyisége páratlan részletességgel, leplezetlen őszinteséggel és természetesen a tőle megszokott humorral idézi fel viharos életét.
Megismerhetjük a neves rendező brooklyni gyerekkorát és humoristaként végzett első munkáit, és bepillantást nyerhetünk a televíziózás hőskorába, amikor szövegíróként a műfaj legnagyobbjaival dolgozhatott együtt. A kezdeti nehézségek és a stand-up előadói korszak után Allen egy életre elkötelezte magát a film mellett, ahol aztán sikert sikerre halmozott. Az olvasó életteli és izgalmas beszámolót kap az első vígjátékok (köztük a Fogd a pénzt, és fuss!) készítéséről, majd a több mint hatvan évet átívelő, elképesztően termékeny pálya legjobb és legnehezebb pillanatairól. Szóba kerülnek a nagy klasszikusok, köztük az Annie Hall, a Manhattan, a Hannah és nővérei, egészen a legutóbbi évtizedek alkotásaiig. És persze nem maradhatnak ki a házasságok, a szerelmek, a híres barátok, a jazz, a könyvek és a színdarabok sem. A számtalan felidézett anekdotából sok minden kiderül a mester félelmeiről és hibáiról, de emlékei közt szemezgetve a szerző azokra is sort kerít, akiket szeretett, akikkel együtt dolgozott, és akiktől tanult.
Woody Allen Apropó nélkül (2020 – Apropos of Nothing, 2020) című önéletrajzának részletét Dési András György fordításában a Jaffa Kiadó engedélyével közöljük.
Woody Allen
Apropó nélkül
(részlet)
Olyan vagyok, mint Holden: nekem sincs kedvem a Copperfield Dávid-os hülyeségekhez, bár az én esetemben talán érdekesebbnek találják majd, ha a szüleimről írok egy kicsit, mint ha rólam olvasnának. Mondjuk, azt, hogy az apám akkor született Brooklynban, amikor az még farmokkal volt tele, és a régi Brooklyn Dodgers labdaszedője volt, meg magát ügyetlennek kiadó, biliárdasztal melletti szélhámos és bukméker, vagyis kisember, de kemény zsidó, aki tarka ingeket és olyan hátrafésült, lenyalt hajat viselt, mint George Raft. Semmi középiskola, tizenhat évesen ment a haditengerészetbe, és Franciaországban tagja volt egy kivégzőosztagnak, amely végrehajtotta az ítéletet egy helyi lányt megerőszakoló amerikai tengerészen. Olyan pontosan lőtt, hogy kitüntették, mindig szívesen húzta meg a ravaszt, és haláláig pisztolyt hordott – még akkor is tökéletesen látott, amikor már sűrű, ősz haja volt. Az első világháború idején valahol az európai partokhoz közeli jeges vizeken jártak, amikor a hajóját egy éjjel bombatalálat érte. A hajó elsüllyedt, és mindenki a tengerbe fulladt, kivéve három fickót, akinek sikerült több kilométert úszva kijutnia. Ő volt az egyik a három közül, aki lenyomta az Atlanti-óceánt. Hát ilyen közel jártam hozzá, hogy ne szülessek meg.
A háború véget ért. Az apja, aki gyűjtött egy kis vagyont, mindig elkényeztette, és szemérmetlenül kimutatta, mennyivel jobban szereti a két féleszű testvérénél. Tényleg féleszűek voltak. A nővéréről gyerekkoromban mindig egy apró fejű torzszülött jutott eszembe, akit a cirkuszban mutogatnak. A bátyja,
aki gyenge volt, holtsápadt, és degeneráltnak tűnt, a Flatbush körüli utcákat járta, és újságot hordott ki, amíg el nem olvadt, mint egy darab ostya. Fakó, még fakóbb, nincs sehol. Apa apja vett a kedvenc, tengerész fiának egy igazi, klassz autót, hogy nyugodtan kocsikázhasson az első világháború utáni Európában. Amikor hazajött az öreg, mármint a nagyapám, megtoldotta néhány nullával a bankszámláját, miközben Double Corona méretű szivarokat szívott. Egy nagy kávés cég egyetlen zsidó utazó ügynöke volt, apám ügyeket intézett a számára, és egy nap, amikor néhány zsák kávét cipelt éppen valahova, elment egy bíróság előtt, amelynek a lépcsőjén Kid Dropper, egy akkoriban nagymenő gengszter sétált le. Kid beszállt egy autóba, erre egy Louie Cohen nevű jelentéktelen alak odaugrott, és az ablakon keresztül négy golyót eresztett bele. Apám meg ott állt, és nézte. Sokszor mesélte ezt elalvás előtt, és én sokkal izgalmasabbnak találtam, mint Tapsit, Fülest, Pamacsot és Pétert.
Közben az apám apja nagymenő akart lenni, és vett jó néhány taxit, több mozit, köztük a Midwood Theatert, amelyben a valóság elől menekülve olyan sok időt töltöttem gyerekkoromban – de ez már később történt. Előbb meg kellett hozzá születnem. De még e kozmikus méretű véletlen előtt apám apját sajnos magával ragadta valami vad eufória, egyre többet kockáztatott a Wall Streeten, és önök talán már sejtik is, mindez hova vezetett. Egy bizonyos csütörtökön a piac nagyobbat zuhant, mint Brodie, az a híres öngyilkos a Brooklyn Bridge-ről, és a nagyapám nagymenősége azonnal koldusszegénységgé változott. Ugrottak a taxik, ugrottak a mozik, és a kávés cég főnökei szintén: ki az ablakon. Apámnak hirtelen egyedül kellett gondoskodnia a napi kalóriabeviteléről, így kénytelen volt összekapni magát; taxit vezetett, biliárdtermet üzemeltett, válogatott szélhámosságokkal próbálkozott, és bukmékerkedett. Nyaranként azzal keresett pénzt, hogy Saratogába ment, és Albert Anastasia, a maffiózó kétes lóversenyügyeit segített intézni. Az ottani nyarakból is sok esti mese született. Nagyon szerette azt az életet. Elegáns ruha, jó napidíj, szexi nők, csak aztán valahogyan megismerkedett az anyámmal. Őrület. Hogy hogyan kötött ki Nettie mellett, az legalább olyan rejtélyes, mint a sötét anyag. Körülbelül annyira különböztek egymástól, mint Hannah Arendt és Nathan Detroit; Hitlert és az iskolai bizonyítványaimat kivéve a világ minden kérdésében ellenkező véleményen voltak. De az összes verbális vérengzés ellenére hetven éven át házasok maradtak – gondolom, csak hogy a másikat bosszantsák. Azért biztos vagyok benne, hogy a maguk módján – azon a módon, amelyet talán csak néhány borneói fejvadász törzs ismer – szerették is egymást.
Anyám védelmében el kell mondanom, hogy Nettie Cherry csodálatos nő volt; okos, dolgos, önfeláldozó. Hű volt, kedves és szerény, de, hogy is mondjam, nem túl vonzó. Amikor évekkel később azt mondtam, hogy az anyám Groucho Marxra hasonlít, mindenki azt hitte, viccelek. Utolsó éveiben demenciával küzdött, és kilencvenhat éves korában halt meg. A vége felé már tévképzetei voltak, de az örökös panaszkodás képességét egy pillanatra sem veszítette el, sőt, művészi magasságokba emelte. Apámnak, aki a kilencvenes éveinek közepéig virgonc maradt, aggodalom vagy szorongás soha életében nem zavarta az álmát. Ébren töltött óráit pedig semmilyen gondolat. A bölcsességének csúcsa az volt, hogy „az egészség a legfontosabb”, márpedig e meglátás mélyebb, mint a teljes nyugati filozófia, és frappáns, mint egy szerencsesüti. De egészséges is maradt. „Engem semmi sem zavar” – büszkélkedett. „Mert hülye vagy hozzá, hogy zavarjon” – próbálta neki anyám türelmesen elmagyarázni.
Anyának öt lánytestvére volt, az egyik csúnyább, mint a másik, de valószínűleg ő volt köztük a legcsúnyább. Hogy is magyarázzam? A Freud-féle Ödipusz-komplexus, amely szerint tudat alatt minden férfi meg akarja ölni az apját, hogy feleségül vehesse az anyját, az én anyám esetében teljesen kizárt.
Sajnos, hiába volt jobb szülő, felelősségteljesebb, őszintébb és érettebb, mint a nem túl erkölcsös, szoknyabolond apám, én apámat szerettem jobban. Ahogy mindenki más. Gondolom, azért, mert helyes fickó volt, kedves és feltűnően érzelmes, miközben anyám nem ismert kegyelmet. Egy virágárus könyvelőjeként dolgozott, vezette a háztartást, főzött ránk, befizette a számlákat, és gondoskodott róla, hogy mindig friss sajt kerüljön az egérfogókba, miközben az apám húszdollárosokat lopott tőle, mert neki nem volt, és míg aludtam, a zsebembe dugdosta őket.
Ha nagy ritkán sikerült nyernie valamit, mindannyian szép részesedést kaptunk. Akár esett, akár fújt, apám kivétel nélkül minden nap lottózott, az életében ez a szokás volt a legközelebb a valláshoz. És mindegy, hogy egy vagy száz dollár volt a tárcájában, amikor elment otthonról, mire hazaért, mindent elköltött. Hogy mire? Hát, ruhára és más nélkülözhetetlen dolgokra, például olyan becsapós golflabdára, amely csálén gurul, és át tudta verni vele a haverjait. És rám meg a húgomra, Lettyre is sokat áldozott. Ugyanazzal a nagyvonalú hányavetiséggel kényeztetett minket, amivel az apja őt. Egy példa: egy ideig éjszakánként a Boweryn pincérkedett, fizetést nem kapott, csak jattot. Mégis minden reggel, amikor felébredtem – akkoriban már középiskolás voltam –, találtam az éjjeliszekrényemen öt dollárt. Más ismerős srácok ötven cent vagy egy dollár zsebpénzt kaptak hetente. Én meg napi öt dolcsit! Hogy mihez kezdtem vele? Étteremben ettem, bűvésztrükköket vettem, kártyán vagy kockán veszítettem el.
Tudják, azért lettem amatőr bűvész, mert mindent imádtam, ami varázslattal függött össze. Minden tetszett, amit egyedül lehet csinálni, folyton bűvészmutatványokat meg az írást próbálgattam, vagy a klarinétomon gyakoroltam, a lényeg az volt, hogy ne legyen közöm másokhoz, mert minden különösebb ok nélkül utáltam és megbízhatatlannak tartottam a Föld összes lakóját. Azért mondom, hogy ok nélkül, mert nagy, népes, szeretetteli családból származom, amelynek az összes tagja kedves volt hozzám. Talán eleve ilyen nyominak születtem. Magamban ültem, és kártyalapokkal meg pénzérmékkel gyakoroltam, ügyeskedtem a paklival, az átverős keveréssel, a hamis emeléssel, az alulról osztással, a tenyerembe rejtéssel. Viszont még egy született nyomingernek is rövid út vezetett a cilinderből előcibált nyúltól addig a felismerésig, hogy hamiskártyásként sem rossz. Örököltem az apám tisztességtelenséggénjeit, hamarosan már pókerrel kopasztottam meg a gyanútlanokat: nem a következő lapokat osztottam, vagy ugyanúgy tettem vissza őket, ahogy keverés előtt voltak, és besöpörtem a többiek zsebpénzét.
Fordította: Dési András György
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
