A Szólíts a neveden, a Találj rám!, a Nyolc fehér éjszaka világhírű amerikai írójának regénye egy egyiptomi zsidó fiú és egy szenvedélyes arab taxisofőr különleges kapcsolatáról szól – és arról, hogy kettejük barátsága hogyan változtatja meg a fiatalember életét.
1977 ősze van. Az USA-beli Cambridge hangulatos, zöldellő utcáin egy fiatal egyiptomi zsidó egyetemista az irodalom professzoraként képzeli el az életét, de mindennél jobban szeretne asszimilált amerikaivá válni. Napjait tizenhetedik századi olvasmányokkal bíbelődve tölti, ám amikor egy pimasz, karizmatikus arab taxisofőrrel hozza össze a sors, minden megváltozik.
A pattogó beszéde és fullánkos megjegyzései miatt Kalasnyikovnak (röviden Kalasnak) becézett taxisofőr mélységesen elítéli az amerikaiak megszállottságát a kommersz dolgok – a hatalmas tévékészülékek, az egyet-fizet-mindent-ehet büfék – iránt, miközben botrányos kijelentéseket tesz a szerelemről és a csábítás művészetéről. A diák nem tud ellenállni újdonsült barátja delejes vonzerejének, és hanyagolni kezdi a tanulmányait. Két élete van: egy a Harvard elvont világában, egy száműzetésben Kalassal Cambridge utcáin. Bárokat és a kávézókat látogatnak sorra a Harvard téren, szerelmi kapcsolataik intim pillanatairól számolnak be egymásnak, vitatkoznak az amerikai álomról, és meztelenül fürdenek a Walden-tóban. De közelednek a vizsgák, Kalast pedig kiutasítás fenyegeti. A diáknak meg kell hoznia élete legfontosabb döntését: ragaszkodik az álmához, és asszimilálódik az Újvilágba, vagy mindent kockára tesz, hogy megvédje barátját az Óvilágtól.
A Harvard tér szenvedélyes erotikával fűszerezett, igazi amerikai regény az identitásról és az ezt romboló törekvésekről, vágyakról. Napjaink egyik legkifinomultabb stílusú írója felejthetetlen, megható portrét fest egy mindenekfölötti barátságról.
André Aciman (1951) Harvard tér (2020 – Harvard Square, 2013) című regényének részletét Neset Adrienn fordításában az Athenaeum Kiadó engedélyével közöljük.
André Aciman
Harvard tér
(részlet)
A Café Algiers-ban az emberek elnevezték Che Guevarának, vagy el révolutionnaire-nek, de leginkább Kalasnak hívták, ami a Kalasnyikov rövidített formája volt. „Láttátok Kalast?” Vagy: „Kalas éppen a Casablancában szónokol a testvéreknek.” Ami azt jelentette, hogy Cambridge legnépszerűbb bárjában keveredett politikai vitába. Vagy: „Kalas nemsokára jön, lassan itt a l’heure du thé, vagyis a tea ideje” – ezt néhány törzsvendég mondta, akik viccet csináltak abból, mennyire messze áll Kalastól az ötórai tea rituális előzékenysége. Néha behallatszott, amikor az idevezető úton vitázott valakivel, mindig hangosan, mindig pörlekedve. „Jön a katonánk” – mondta ilyenkor az egyik pincérnő. Ha valaki rászólt, hogy nem kellene ennyit veszekednie, azzal vágott vissza, hogy: „Nem is veszekedtem.” – „És akkor ezt minek hívod?” – „Így beszélek. Nem tudok változtatni azon, ahogyan beszélek. Ez vagyok én.”
Még hangosabb tiltakozásba fogott: nem egy csöndes, a magánszféra-mániás ersatz-amerikai. De a szenvelgő, magába forduló, „Te tedd a dolgodat, én is teszem az enyémet, és akkor jól kijövünk egymással…” típushoz sem lehetett sorolni, pedig ezekkel volt tele a Harvard tér összes bárja és kávézója. „Az nem én vagyok!” – hangsúlyozta mindig, mintha egy bonyolult szillogizmus leegyszerűsített verziója lett volna, amelyet évekkel korábban szedett magára egy gyorstalpaló identitás-, fecsegés- és bölcsességkurzuson a párizsi Rue Mouffetard egyik, munkások részére fenntartott kávéházában, ahol a becenevedet rápecsételték a homlokodra, a ruhádra és a lábadra. „Minden, ami vagyok, és minden, amit érzek, az arcomra van írva. Ember vagyok – érted?”
Kiválóan értett a csiricsáré egzisztenciális porhintéshez és azokhoz a kiérdemesült klisékhez, amiket úgy sózott el, mint a megfoltozott használt ruhákat, s csak annyira volt szájhős, amennyivel még feltüzelhette a ki tudja, milyen csatából érkező, elcsigázott harcosok újabb generációját – bármire készen állt, amivel lenyűgözhette a nőt, aki éppen belehallgatott a beszélgetésbe.
És a nők belehallgattak. Ott voltak a Café Algiers-ban azon az első napon is, amikor megláttam, ott hallgatóztak minden sarokban. Hetekbe telt, mire rájöttem, hogy minden, amit Kalas képvisel, mond és tesz, egyetlen célt szolgál: felkelteni egy nő figyelmét – bármelyik nőét. Minden a show része volt, és ezt mindenki tudta is, és mindenki behódolt neki. Az identitás mint performansz, a Café Mouffetard jóvoltából. Néha egy jelmez biztosítja az identitást, amire szükséged van. Ha mindent számba veszünk, a düh is a show része, mint a szenvedély, mint a nevetés, mint Kalas legmakacsabb fixa ideái.
Néha.
Néha meg, amikor sikerült elejét venni egy szóváltásnak Moumouval, egy algériai törzsvendéggel, közelebb húztam a székemet az övéhez, és igyekeztem olyan elcsépelt mondatokkal megtisztítani a terepet, mint a: „Nem is úgy értette.” – „Én viszont mindent úgy értettem” – mondta ilyenkor Kalas, és már emelteis a hangját, mintha immár velem akarna veszekedni. Türelmesnek kellett lenni hozzá, valamennyit engedni neki, érvelni egy picit, lehetőséget adni arra, hogy kiengedje a gőzt, mert gőzből, párából, füstből bőven volt neki, amit kiengedhetett. Zeinab, a pincérnő, aki szintén tunéziai volt, és akinek ugyancsak megvolt a maga temperamentuma – főleg azokkal a vendégekkel, akik nem adtak rendes borravalót, vagy túl sokszor töltették újra a csészéjüket, vagy többet akartak, mint amire a kávézó egyszerű étlapjának kínálatából emlékezni méltóztatott –, maga lett a megtestesült kedvesség, mikor látta, hogy Kalas nekiesik egyik-másik tözsvendégnek. „Oui, mon trésor, oui, mon ange, igen, kincsem, igen, angyalom” – mormolta újra és újra, mintha egy gonosz kutyával összeugrott macska szőrét akarta volna lesimítani. Amikor Kalas ilyen hangulatba került, felesleges volt vitatkozni vele; mondtunk valami kedveset, vigasztalót. „Tudom, hogy érzel, tudom, tudom” – ismételgettem, amíg el nem érkezett az ideje, hogy higgadtan érveljek. „De honnan tudod, hogy úgy értette, amit mondott?” – suttogtam. „Csak tudom, OK?” OK, amit úgy ejtett ki, hogy oké, és ami azt jelentette, hogy: „Itt a vége. Egy szót se többet. Értetted?” Nem mindig tudtam, hogyan csillapítsam a dühét. Az „oké”-val csípett oda egyet, közöttünk is könnyen kitörhetett volna egy perpatvar. „Miért vagy olyan biztos ebben?” – suttogtam, s egyszerre igyekeztem hangsúlyozni a lényeget és megmutatni neki, nem fenyeget az a veszély, hogy mi ketten összevesszünk, ugyanakkor mi lenne, ha megpróbálná abból a nézőpontból is szemlélni a dolgokat, amit a világ többi része „másik perspektívának” hív – számára ez tökéletesen idegen elképzelés volt. Amikor nem jutottunk közös nevezőre, elnézett mellettem, és közölte, hogy: „Hagyd, már megmondtam.” Csend. És azonnal megrendelt egy ötödik csésze kávét. „Hagyd!” – ismételte meg.
Azzal nyomatékosította a közénk holtsúlyként telepedő csendet, hogy felkapta az üres csészét maga elől, kivette belőle a kanalat, amit ivás közben mindig a csészében hagyott, és szépen, határozottan letette a csészealj mellé, mintha ezzel akarná rendbe tenni a dolgokat, és rendszert vinni az életébe. Ő így közölte, hogy: „Látod, felbosszantottál, igyekszem összeszedni magam. Nem lett volna szabad azt mondanod, amit mondtál.” Egy pillanattal később már nevetett és viccelődött. Egy nő lépett be a kávézóba.
Kalas mindig ugyanarra a helyre ült a Café Algiersban. Középre – nemcsak azért, hogy lássák, hanem
azért is, hogy ő is lássa, ki érkezik, ki távozik. Bent szeretett ülni, sohasem odakint, mert mint mindenki, aki a Földközi-tenger partján született és nevelkedett, az árnyékot kedvelte, nem a napot.
– Itt helyezkedik el Kalasnyikov, céloz, tüzel – mondta Moumou, aki Kalashoz hasonlóan taxisofőr volt, és imádott csipkelődni vele, ahogy egy algériai és egy tunéziai szeretik egymást felingerelni, hogy aztán a gúnyolódásuk véres szócsatába torkolljon – ami általában meg is történt, amikor egyikük vagy másikuk, vagy éppen mind a ketten elveszítették a türelmüket. – Vagy leül ide, térdei közt a Kalasnyikovjával, arra várva, hogy tegyél egy rossz mozdulatot, és akkor kifüstöl innen, a padlóhoz szegez, és amikor a legkevésbé számítasz rá, lyukat beszél a hasadba a nőkről, a vízumáról, a fogsoráról, az asztmájáról, az Arlington utcai szerzetesi cellájáról, ahova a főbérlő nem engedi, hogy hölgyvendégeket vigyen fel, mert annyira sikoltoznak… Kihagytam valamit? Kalasnyikov, tökéletes éjjeli látással. Te megnevezed, ő lelövi.
A vitáik legendásak, emlékezetesek, operába illőek voltak.
– A látásom, mint a hiúzé, a memóriám, mint az elefánté, az ösztöneim, mint a farkaséi…
– …Az agyad meg olyan, mint a tapíré – vágott közbe nemezise, az algériai.
– Te viszont – csattant fel Kalas – úgy nézel ki, és olyan az aljas csípésed is, mint egy skorpióé, de farok nélküli skorpió vagy, nincs méreg a farkadban, vesszők nélküli tegez vagy, húrok nélküli hegedűs… Mondjam tovább, vagy érted, miről szövegelek? – Arra célzott, hogy az algériai hírhedten képtelen volt erekciót elérni.
– Ezzel a skorpióval viszont bárki feljuthat a hegytetőre… Kérdezd csak meg! Míg veled egy vakondtúrást sem tudnak megmászni, udvariasan felsikkantanak, hogy megzavarják az öreg hölgy álmát, aztán ritkán térnek vissza. Folytathatom, ha gondolod… – hangzott az algériai nem is leplezett utalása a tényre, hogy Kalas házassága két hétig sem tartott.
– Igen ám, de a vakondtúrás tetejére menet olyan dolgokat műveltem, amikre tizenkét éves korod óta nem is emlékezhetsz, a lópirulák ellenére sem; ha jól hallom, naponta négyet is beszedsz, de csak a bütyködre hatnak, arra a kisujjacskára nem, amit az Atyaúristentől kaptál, és amiről azt sem tudod, mire való, hiszen a füledbe dugnád.
– Mindenki hallgasson el! – vágott ilyenkor közbe az algériai, amikor a hely egyébként is üres volt a kora reggeli órán, és a csúfolódásuk nem zavarta a vendégek nyugalmát. – Monsieur Kalasnyikov a férfiasságomat veszi célba; szóljatok hozzá, ha mertek, de vegyetek fel golyóálló mellényt!
– Ó, arab komédiásunk készülődik kifelé a csodalámpából, először a fingos felével! – fizette vissza a kölcsönt Kalas, és letette a Le Monde előző napi számát, amelyet minden reggel ingyen megkapott a Harvard tér nemzetközi újságokat árusító standján, mert a huszonnégy órával azelőtt megjelent újság már senki másnak nem kellett.
Hogy a kettejük között kitörő vihart lecsillapítsa, a kávézó tulajdonosa, egy palesztin, néha feltett egy lemezt arab dalokkal, többnyire Um Kalszúm egyik albumát. A szellemi párbaj másodperceken belül abbamaradt, és az egyiptomi díva panaszos hangja betöltötte a Café Algiers minden elcsendesedett sarkát.
– Hangosabban, hangosabban, az isten szerelmére! – mondta ekkor Kalas. Mindig ugyanaz a dal volt. Enta omri – Te vagy az életem. Ha Kalas éppen egy nővel reggelizett, bármiről volt szó, azonnal témát váltott, és kezdetleges angoljával szóról szóra lefordította a dal szövegét: „A pillantásod visszavitt a rég elmúlt napokba” – mutatott előbb a saját, majd a nő szemére. „És megtanított rá, hogy megbánjam a múltat és a sebeket” – a tenyerével olyan mozdulatot tett, ami az idő sodró, fájdalmas múlását jelezte.
Amikor mi kávéztunk együtt egy-egy croissant mellett, nekem is lefordította a szöveget, szóról szóra, bár én emlékeztem annyira az arab nyelvre gyermekkorom Egyiptomban töltött éveiből, hogy ráérezzek a dal értelmére. Ha egyedül ült, és felhangzott ez a dal, a pereménél fogva felemelte a csészéjét, és mint akit elvarázsoltak, hangosan elmormolta a díva szavait, majd lefordította őket magának franciára.
Nem volt mindig egyszerű kilépni az utcára a Café Algiers-ból egy ilyen – a képzeletbeli tengerparti kávézónkban játszódó – közjáték után, és elindulni a Harvard felé, az utca másik oldalára. A perzselő reggeleken azonban, amikor elvakította a szemünket a nap, olyan volt, mintha más csillagrendszerben, fényévekre lenne tőlünk. Még mindig emlékszem a reggeli hipó- és lúgillatra, Zeinab ezekkel mosta fel a Café Algiers padlóját, míg a székek felfordítva ültek a kávézó aprócska asztalain. Vevők nem jöhettek be, de néhányunkat – az arabul és franciául beszélő törzsvendégeket –beengedtek, hogy odabent várhassuk meg, míg lefő a kávé. Egyetlen pillantás a Tipazát ábrázoló poszterre, és sajgón vágyni kezdett az ember a tengervízre, meg azokra a tengerparti rituálékra, amelyekről már azt sem tudta, hogy elfelejtett emlékezni rájuk. A Café Algiers-ban minden visszarepített Alexandriába, pont úgy, ahogy Kalast Tunéziába repítette vissza, az algériait meg Oránba. Talán azért ugrottunk be mindannyian oda napi rendszerességgel, hogy emlékeztethessük magunkat valakire, akit Észak-Afrikában hagytunk, hogy visszapörgethessük az emlékeinket addig a pontig, ahol az élet rossz kanyart vett velünk, mintha mindannyian sínbe tettük volna az időt, amíg a törések, a repedések, a ficamok meg nem gyógyulnak, és a seb össze nem forr. Menedéket lelve a reggeli nap elől, a kávé és a tisztítószerek sűrű illatába burkolózva mindannyian visszataláltunk az anyánkhoz.
A reggelekben azonban már önmagukban rejlett egy második varázslat, mert mind a hármunkat Párizsra emlékeztették, félig-otthonunkra, és a francia kávéházak általunk ismert hajnalaira, amikor a pincérek berendezik a helyiséget, udvariasan köszöntik az utcaseprőket, az újságárust, a kiszállítókat, a szomszéd péket, akik mind beugranak egy gyors kávéra, mielőtt munkába indulnának. Kalas a Rue Mouffetard kávéházaiban szokott rá a nagyon korai kávézásra. Beugrasz, köszöntöd a törzsvendégeket, beszélgetsz, odavetsz valamit, zúgolódsz, ott folytatod, ahol előző este abbahagytad.
Majdnem mindig ő érkezett elsőnek a Café Algiers-ba. Jött, mint Che Guevara, fején svájcisapkával, hegyes szakállal, lelógó bajusszal, és azzal a holtbiztos fölényességgel, mintha most rakta volna tele Cambridge-et dinamittal, és már alig várná, hogy beindítsa a gyújtószerkezetet, de szigorúan csak a kávé és a croissant után. Reggel nem szeretett beszélgetni.
A Café Algiers volt az első megálló, az átmenet helye, ahol beléphet a világba, amelyet egész életében ismert, és ahonnan a kávé után majd előbukkan, hogy újra megtanulja, hogyan kell belakni ezt a furcsa Újvilágot, ahova sikerült átköltöztetnie magát. Néha még le sem vette a sapkáját, máris indult az apró pult mögé, felkapott egy kistányért, és kiszolgálta magát friss croissant-nal, amit éppen akkor hoztak. Ránézett Zeinabra, meglóbálta a tányért a péksüteménnyel, és biccentett a nő felé, ami azt jelentette, hogy: „Kifizetem, eszedbe ne jusson lehagyni a számlámról!” Zeinab isbólintott, ami azt jelentette: „Láttam, megértettem, szerettem volna, de itt a főnök, ma nincs szívesség.” Néhány éles fejmozdulattal Kalas közölte, hogy: „Soha nem kértem tőled szívességet, sem most, sem ezelőtt, ne is próbáld beadni nekem, tudom, hogy itt a főnököd.” Zeinab ilyenkor megvonta a vállát: „Nem érdekel, mit gondolsz.” Kérdő biccentés: „Mikor lesz kész a kávé?” Újabb vállvonogatás: „Csak két kezem van, hiszen tudod.” A következő pillantással Kalas ki akarta engesztelni: „Tisztában vagyok vele, hogy keményen dolgozol; én is keményen dolgozom.” Vállvonogatás. „Rosszul indult a reggel?” – „Nagyon rosszul.” Jellemző a közel-keletiekre, ezeknek egyetlen nap sem indul jól. Később, amikor Kalas visszatért a Café Algiers-ba, mintha kicserélték volna. Újra elemében volt, felajzottan, harcra készen – ez az ő terepe volt, az este pedig még fiatal.
Végül arra is rájöttem, hogy Kalasnak megadatott a körkörös látás adománya. Mindig észrevette, amikor valaki figyelte, hallgatózott, vagy mint én az első alkalommal, eltűnődött rajta. Ült ott a kávézó közepén – algériai nemezise úgy mondta, hogy az Kalas számára az état major, a főhadiszállás –, és az embereket a lépteikről is felismerte. Ha nem fordult meg köszönni, amikor meghallotta a lépéseket, azért volt, mert nem akarta elárulni, hogy észrevette az érkezőt. Vagy mert éppen valaki mással beszélt. Vagy mert nem kívánta újra látni. A másodperc törtrésze alatt felmérte a helyzetet. Besétált egy zsúfolt bárba, majd néhány pillanattal később közölte:
– Menjünk! – Miért? – kérdeztem.
– Itt nincsenek nők.
– És az a kettő ott? – mondtam, és két gyönyörű nőre mutattam, akiket biztosan nem vett észre.
– A fekete ruhás tiszta őrült.
– Honnan veszed?
– Tudom, azért mondom – felelte türelmetlenséggel, szarkazmussal és ingerültséggel a hangjában.
– Mindig meg tudom mondani, OK? Menjünk már innen!
Vagy, még mindig az ajtónak háttal, megszólalt:
– Ne nézz körbe, de valaki elindult felénk! – Mikor látta bejönni? Hogy vette észre? Hol lehet ilyen képességekre szert tenni? – Meghív egy kávéra, aztán egy péksütire, és hozzánk akar csapódni. – Természetesen abban a pillanatban, amikor szólt, hogy ne nézzek körbe, már fordítottam is a fejem, hogy lássam, kiről van szó.
– Nem megmondtam, hogy ne nézz körbe?
– De igen, hallottam.
– Akkor miért néztél mégis szét?
Annyira tellett, hogy bocsánatot kértem tőle, és elmagyaráztam neki, hogy mindig lassú volt a felfogásom.
– Ennyire lassú?
Néha akadt nő, akit kerülni akart. Nagy ölelés, ha nem húzta be a nyakát időben, hangos bemutatkozás, puszi-puszi, megint puszi-puszi, majd hirtelen hozzám fordult:
– Itt van?
– Ki van itt? – kérdeztem ártatlanul.
– A bevándorlási ügyekkel foglalkozó jogász, akivel itt találkozunk – sziszegte, szinte szúrt a mosolya, majdnem belém is állt, hiszen a legcsekélyebb fogalmam sem volt a férfiszolidaritásról. Kellett egy hosszú pillanat, mire felfogtam.
– Nem – feleltem. – Azt mondta, hogy a szemközti kávézóban fog várni.
– A szemközti kávézóban vár, a szemközti kávézóban vár – motyogta a bajsza alatt, miközben kisiettünk a Café Algiers-ból. – Mennyi időbe telt, hogy egy olyan hülyeséggel gyere, mint ez „a szemközti kávézóban vár”?
– De ez miért hülyeség? – tiltakoztam, tudván, hogy tényleg az volt.
– Mert simán mondhatta volna a nő, hogy velünk jön!
Még soha nem éreztem magam ennyire haszontalannak és zöldfülűnek egy hétköznapi helyzetben.
Óriást üldöző bolha voltam.
Egy nap, amikor beléptem a Café Algiers-ba, megláttam, hogy egy olvasó lány ül a törzsasztalomnál, a sarokban. A mellette álló asztalnál nem volt senki. Így odamentem a szabad asztalhoz, letettem a könyvemet, és leültem. Melville-t olvasott. Én Spensert olvastam újra. Mikor végre felemelte a fejét, elkaptam a pillantását, és megkérdeztem tőle, hol tart a Moby Dickben. Megmondta. Grimaszoltam. Elmosolyodott.
Megnézte az én könyvemet, és elárulta, hogy az előző évben tanult Spenserről. Lehetetlen nyelvezetű irodalmat olvasunk mindketten, kockáztattam meg a kijelentést.
Fordította: Neset Adrienn
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)