Adam Foulds új regénye a második világháború idején játszódik Észak-Afrikában és Szicíliában, 1943 nyarán, azon hadművelet idején, amely során a szövetségesek a sziget elfoglalásával megvetették a lábukat Európában, és elkezdhették észak felé szorítani a tengelyhatalmak csapatait. Will Walker angol biztonsági tiszt az apja eszményképével szeme előtt a diplomácia elveit követve elsősorban a béke megteremtéséért tevékenykedik, míg Ray Marfione olasz származású amerikai közlegény a csataterek poklait megjárva jut el felmenői hazájába, ahol korábban még soha nem járt.
A regény kerettörténete, amely a bravúros utolsó fejezetekben csúcsosodik ki, érinti a szicíliai szervezett bűnözés megkerülhetetlen témáját is, két helybéli férfi, a pásztor Angilù és a maffiózó Cirò Albanese alakján keresztül. A történetből világosan kiderül, hogy a maffia örök, és számára még egy világháború sem több ideiglenes zökkenőnél.
Foulds ezzel a regénnyel, mely az utóbbi fél évszázad talán legremekebb csataleírásait tartalmazza, újra tanúbizonyságot tesz egyedi, felkavaró és felejthetetlen írásművészetéről.
Adam Foulds költő és író, 1974-en született Londonban. Első regényéért (The Truth About These Strange Times, 2007) a Sunday Times az év legjobb fiatal írójának járó díjjal tüntette ki. Ezt követte ugyancsak irodalmi díjakkal jutalmazott elbeszélő költeménye, a The Broken Word (2008). Az Eleven útvesztő (The Quickening Maze, 2009), mely szintén olvasható már magyarul, a Booker Díj egyik nagy esélyese volt, s 2011-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.
Adam Foulds A farkas szájában (2021 – In the Wolf’s Mouth, 2014) című regényének részletét Papolczy Péter fordításában a Gondolat Kiadó engedélyével közöljük.
Adam Foulds
A farkas szájában
(részlet)
Angilù erősen meghúzta a földesúr csengőjének a madzagját. A csilingelés elhalkult. Megint csöngetett. A csend megszilárdult az ajtó túloldalán. Angilù egyelőre megkönnyebbült. Egyedül volt. Semmi nem történt. Visszament az olajfák között a két oszlop által közrefogott kapuhoz. A kapun túl látott egy sötétzöld automobilt, ragyogó lakkjára az út pora vont réteget. Az autó mellett egy barna öltönyös, magas férfi állt, fényes cipője két eltérő színű bőrből készült.
A magas férfi meglátta őt. A tekintetük találkozott. Angilù azt kívánta, bár ne látták volna meg egymást. El kellett volna bújnia. Semmi kedve nem volt a földesúr ismeretlen barátaival összefutni. Jelentéktelen parasztként leszegett fejjel áthaladt a kapun.
A magas férfi jó olaszsággal megkérdezte:
– Nincs itt?
Angilùnak muszáj volt válaszolnia.
– Senki nem nyitott ajtót – mondta a szicíliai nyelvjárásban.
Próbált elmenni.
– Neked mi dolgod vele? – A magas férfi lehajolt Angilù felé. Az arca takaros háromszögekből állt, nyírott szakáll és bajusz, keskeny orr, boltozatos szemöldök. Kezét halvány kockás zsebébe dugta, és előrehajolt.
– Besz… beszélnem kell vele, beszámolni a nyájról.
– De mivel nincs itt, miért nem mondod el nekem?
– Mennem kell, uram, és…
– Nincs itt. Mondd el inkább nekem!
– Sajnálom, uram. – Angilù a fejét vakarta. – Nekem vele kell…
– Mi a munkád? – A férfi nem vette le a szemét Angilù arcáról, és vele együtt lépkedett, ahogy a fiú próbált eloldalogni, az útját állta.
– Pásztor vagyok, itt a birtokon.
– Értem. – A férfi elmosolyodott. – És tudod, én ki vagyok?
– Nem, uram. Sajnálom.
– Az én hibám – mondta a férfi, és egy arany zsebórát vett elő a mellényzsebéből, sima volt, akár a folyami kavics. Megnézte, majd visszacsukta vékony aranyfedelét. – De ezen változtatni fogunk. Én vagyok a herceg, tudod. Nekem dolgozol.
– Bocsánat, uram. Nem… Egyszer láttam még gyerekként, aratáskor…
– Az én hibám, mondom. Minden időmet Palermóban töltöttem, mint az összes többi bolond. Mit kellett elmondanod Albanesének?
– Az éjjel a dombok között voltam a birkákkal. A nyugati részén, a maga dombjai között, és banditák jöttek ellopni az állatokat, lelőtték az öszvéremet, és engem is megpróbáltak lelőni, én meg megvédtem magam, muszáj volt, az Úrjézus bocsássa meg, belelőttem a sötétségbe, és lelőttem az egyiküket, most ott fekszik holtan. A többiek elszaladtak. A birkákat akolba zártam a falu fölött.
– Lelőtted az egyiküket?
– Isten bocsássa meg, igen. Ott van fent. Halott.
A hosszú fogak a félhomályban. A beesett szempár. Mostanra már a legyek is. Az anyja.
– Értem. Jól tetted. Bátran viselkedtél. Hány éves vagy? Igazából még gyerek. – Tiszta kezét Angilù vállára tette. – Gyere velem. Szívesen beszélgetnék még veled.
– Magával? Abban? – Angilù az automobil felé biccentett.
– Igen, igen. Ebben. Albanese nincs itt. Talán jobb is. Gyere csak. Induljunk.
Adriano herceg tartotta neki az ajtót, Angilù meg beült a székre, esetlenül betéve a puskáját és a táskáját a térde közé. A herceg becsukta az ajtót, fürgén az autó orra elé lépett, és egy fémkar erőteljes elfordításával beindította a motort. Angilùt meglepte, hogy egy herceg így lehajol, és cseppet sem előkelő módon fizikai erőhöz folyamodik. A herceg beszállt, és leült mellé a volán mögé. Megmozgatott pár kart, majd minden emberi vagy állati erő nélkül, vagy akár a vonatokon látható tolattyúk nélkül, megindultak, puha bőrüléseken zötykölődtek a hepehupás úton egészen a herceg palotájáig.
A palotánál nagyobb épületben Angilù még soha életében nem járt, az összes templomnál is nagyobb volt. Számtalanszor látta már, persze, a közelből vagy fentről. Tudta, milyen alakja van az ereszcsatornával szegélyezett, egyszerű, hatalmas háztetőnek, ismerte az épület két szárnyát, ahogy előre nyúltak, mint egy rák ollója, látta már a díszkertet hátul a szobrokkal, de soha nem gondolt bele, hogy a külső méret alighanem óriási belső tereket rejt. Ahogy a herceg végigvezette őt, a mennyezet magasan húzódott a fejük fölött, egyiken-másikon festmény volt, hamis égboltok, angyalok, és Angilù jobbra-balra szobákat látott, amelyekben teljes családok elfértek volna.
Egy hatalmas kutya futott elébük. A herceg megpaskolta a durva bundát, az állat meg ügetett előttük hosszú, keskeny lábain. Nyitott szájjal megfordult, nézte, jönnek-e utána. Otthonosan mozgott. Ez az állat itt lakott.
A herceg betessékelte Angilùt egy szobába, rámutatott egy székre, és megállt egy ebédlőasztal méretű tükör előtt, így Angilù hátulról is látta ápolt hajzatát. A tükröt vastag, díszes aranykeret vette körül, aminek a sarkaiba pufók angyalkák ragadtak, mint legyek a mézbe. A kutya összegömbölyödve letelepedett egy szőnyegre, orra és farka összeért, és a szemöldöke rángásaiból ítélve mintha figyelt volna a gazdájára. Angilù széke csalókán puhának hatott alatta, mintha a semmin ült volna. Furcsa érzés fogta el, mint aki részben elvesztette érzékeit. A hőség és a szél, amiben életét élte, nem volt sehol, kívül rekedt ebből a szellős, légmentesen záródó házból. Nézte maga körül a fényes bútorzatot, a mintázatokat, és ráeszmélt, hogy a herceg beszél hozzá egy ideje. Mint kiderült, a magas férfi elegáns szakálla egy óda ütemére lengett, dicsérte Angilùt, de nemcsak őt: minden pásztor nagyszerű, ők jelentik az igazi, ősi Szicíliát, a klasszikus Szicíliát. Valaki leírt szicíliai pásztorokat egy versben réges régen. Angilù nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor megvédte a nyáját a banditáktól, és most a hercegen a sor, hogy ugyanezt tegye, hazaköltözzön Palermóból, és megvédje a nyáját. Most, hogy a fasisztáké a hatalom, megváltozik az élet. Nem lesz maradása az olyan embereknek, mint Albanese, aki beékelődik a herceg és a népe közé, mindkettőt kiszipolyozva. A herceg adott Angilùnak egy cigarettát, finom francia dohánnyal. Újabb éteri érzés: a füst könnyedén, hűvösen áramlott le a torkán, cseppet sem kapart, alig érzékelte, hogy cigarettázik.
– Tudod mit? – mondta a herceg. – Adok neked egy ajándékot, egy zálogot, ha úgy tetszik. Várj egy percet.
Kiment a szobából. Angilù és a kutya kettesben maradtak, együtt hallgattak. A kutya nedves szemmel feküdt a szőnyegen, hosszúkás pofája a mellső mancsán pihent. Angilù eltűnődött, vajon minek a szagát érezheti rajta a kutya. Birka, csiga, puskapor, vér, öszvér, fűszernövények, veríték.
Gyors, döcögős léptek. A kutya megemelte a fejét. Angilù megfordult. Kisgyerek állt az ajtóban, egy lány, nagy, sötét szem ült fakó sárga bőrben. Egy gyerek, akit óvtak a naptól, aki soha nem éhezett. A ruhája merev, zizegő rétegekben és redőkben állt el a lábától. Megkapaszkodott az ajtókeretben, és halk cuppanással lassan kinyitotta a száját, mint aki mondani készül valamit, és közben őszinte kíváncsisággal bámulta az idegent. Egy szolgáló beszaladt mögé, hogy elvigye, egy nő, akinek fekete ruhájának mellrészéről rövid láncon óra lógott. Itt mindig mindenki tudta a pontos időt. A nő megpillantotta Angilùt, biccentve nyugtázta a látványt, épp csak megbillentette az állát, ami inkább volt hivatott leplezni megdöbbenését, mint üdvözölni a piszkos idegent a herceg nappalijában. Kézen fogta és elvezette a gyereket.
A herceg visszajött, és valami kis tárgyat tartott a magasba maga előtt, mint egy lámpást.
– Tessék – mondta. – Tartsd a kezed.
Angilù kitartotta a tenyerét. A herceg beleejtett egy nehéz aranygyűrűt, apró volt, de annyit nyomot, mint egy galamb. Az arany lágynak tűnt, vajszerűnek, mintha Angilù akár át is tudta volna vágni egy késsel.
– Római, nem olyan ősi, mint a te mesterséged, de fogadd el. A minap vettem egy smyrnai árustól.
– Nem is tudom…
– Megmutathatod másoknak a faluban, mondd meg nekik, hogy tőlem kaptad, és visszatértem. Nem lesznek többé földesurak közöttünk, vége a becstelen árveréseken erőszakkal és megfélemlítéssel megszerzett bérleteknek, többé nem a földesurakhoz és a barátaikhoz vándorol a föld haszna.
Angilù bólintott, tudta, hogy soha az életben nem mutatja meg senkinek a gyűrűt. El kell rejtenie. Egy nap, amikor már tudja a módját, eladhatja.
– És mi ketten rendszeresen találkozunk – mondta a herceg. – Segíthetsz nekem megismerni a környéket. Szeretném tudni, amit te tudsz.
*
Cirò Albanese fél kezét kinyújtva vándorolt a házában, ujjbegyei súrolták a falat, érezte a selymes vakolatot jártában. Három nemzedék munkájába telt megszerezni ezt a házat. Ismerte az alakját, a neszeit, tudta, hol hűvös, hol gyűlik össze a meleg télen. A gyerekeinek itt kellene felnőniük. Már a világra kellett volna jönniük, hogy egyenlítsen a bátyjával, akinek fiai voltak. Egy kis tárolóhelyiség felé tartott, ahol felvett egy üveget saját olíva olajából. Az ablak felé tartva nézte, hogy lássa a színét. Kinyitotta, és meghúzta. Arany-zöld fény villant a szeme fölött. Bársonyosan csúszott le, borsos utóíze volt. Megnyalta csúszós ajkát, ízlelte az órákat, amibe az elkészítése telt, a napfényt, a munkát, a fákat a birtokán.
A hálószobájában odament az egyik fiókhoz, pénzt vett ki, amit két zsebbe osztott szét, és jutott még a zakója bélésébe is. Összehajtogatott egy zsebkendőt, és takaros hegyét a mellzsebébe csúsztatta. Nézte ködös tükörképét az öltözőasztal öreg tükrében, oldalt hátrasimította a haját, megigazította a hajtókáját, meghúzkodta a mandzsettáját.
Ne vigyél magaddal semmit. Ne mondj senkinek semmit. Csak menj.
Emberek tűntek el. Kétségtelen. Az élet lehetetlenné vált. Az emberek tudták a nevét. Ezért kellett így távoznia. És jobb megtenni, meghozni a döntést, saját sorsod kapitánya lenni. Ez az életben maradásról szólt.
A felesége a konyhaasztalnál tüsténkedett, amikor rátalált, haját feltűzte, hogy ne legyen útban, átlagos hétköznap házasságuk hatodik hónapjában. Teresa pici, érzékien formás nő volt, mint akit gyorsan és mohón raktak össze. Ez jön arra, erre meg az. Kebel, has, hátsó. Albanese megfogta a nő derekát, és arcát csupasz nyakának meleg bőrére tapasztotta.
– Szívem, nem nagyon tudok… – Megemelte lisztes kezét, csuklójával megigazította a frufruját, és megfordult a férje ölelésében. – Fel vagy öltözve.
Albanese erős csókot nyomott a nő ajkára. A nő ellenkezve nyögött, aztán megadta magát, ellágyult a férfi szorításában. Albanese bedugta a nyelvét a nő szájába, hozzászorította a metszőfogához, amik így karcolták a nyelvét, ahogy visszahúzta.
– Dolgom van – mondta. – Majd jövök. Mit eszünk? – kérdezte átpillantva a nő válla fölött.
– Majd meglátod – felelte Teresa.
Cirò órákkal később megtalálta a koporsókészítő üzletét lent a városi kikötőben. Megállt előtte elszívni egy cigarettát, meg hogy a vizet bámulva elmerengjen kicsit. Nem semmi, amire készül. Még félt is. Nagy hajók voltak kikötve. Nagy fehér tengeri madarak röpködtek atletikusan a feje fölött. A kikötői munkások hangja visszhangtalan könnyedséggel pattant le a vízfelszínről. Cirò Szicília belsejéből származott. Számára a tenger idegen volt, veszélyes, szédítő, messze nem számolt vele soha. Utazás láthatatlan helyekre. A világa szélére, a világa végére.
Ledobta a cigarettáját, és bekopogott. Megadta a közös barát nevét, aki küldte őt. Bólintottak. Egy fiú kávét főzött neki, míg várták, hogy egy zokogó özvegy leadja a rendelését, és távozzon. Fekete szélű zsebkendővel itatta fel a könnyeket az arcáról, és méltóságteljesen suttogva lealkudta az árat. Cirò mosolygott a ravaszságán. Miután elment, bezárták az ajtót, megmutatták Cirònak a koporsóját, a működését, a reteszeket és zsanérokat odabent, az elcsúsztatható paneleket, amikkel ki lehetett nyitni a szellőzőnyílásokat. Kiállítottak iratokat egy család nevével és címével. Cirò volt az elhunyt nagybácsi. Mondták neki, hogy pisiljen, és másszon be. Cirò állt a lefolyónál hátul, és nem tudott pisilni. Visszajött, fellépett egy székre, majd be a koporsóba. Vállban kicsit szorította erőteljes, zömök testét, de amúgy nem volt vele baj. Fektében nézte a mennyezet faléceit és a fölébe hajoló arcokat.
– Csak akkor nyissa ki a reteszt – mondták –, ha már öt órája érzi a tenger ringását. Utána másszon ki, és vegyüljön el a tömegben. Egy utas a sok közül.
Feltették a fedelet a hamis csavarfejekkel. Cirò odabent rátolta a reteszt, és kinyitotta a szellőzőnyílásokat. Működött: kapott levegőt. Egy-két perc elteltével érezte, ahogy felemelik, majd kiskocsin kitolják. Nagy nyugalmat érzett a sötét burokban, biztonságos és egyszerű volt. Évek óta nem érezte magát ennyire védettnek. Mindent megszervezett erre a percre, elrejtett dolgokat, utasításokat osztogatott, és hosszú napok izgalma után most ellazult. A mozgás andalította. Cirò Albanese már majdnem aludt, amikor feltették őt egy Amerikába tartó hajóra.
Fordította: Papolczy Péter
© Adam Foulds, 2014
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)