A kötet Walter Benjamin két legfontosabb önéletrajzi írását tartalmazza szorosan kapcsolódó szövegek, szövegváltozatok, levelek és önéletrajzok kíséretében. A Moszkvai naplót egy két hónapos moszkvai tartózkodás intenzív élménye inspirálta, a Berlini krónika a szülővárosnak, Berlinnek a fasizmus térhódítása miatti kényszerű elhagyására adott irodalmi válasz. Benjamin önéletrajzi írásai a 20. század eleji forradalmi változások személyes lenyomatai. Ezek az egyedülálló kísérletek eleven leírását adják a baloldali gondolkodás és életforma elméleti és gyakorlati feszültségekkel terhes, labirintusszerű mindennapjainak.
Walter Benjamin (1892–1940) A belső világ krónikája. Önéletrajzi írások (Válogatta, fordította, jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Zsellér Anna, Budapest, Kijárat, 2021) című kötetének részletét Zsellér Anna fordításában a Kijárat Kiadó engedélyével közöljük.
Walter Benjamin
Berlini krónika
(részlet) [1]
Régóta, tulajdonképpen már évek óta játszom a gondolattal, hogy az élet tereit – biosz – grafikusan felvázoljam egy térképre. Először egy Pharus-térkép [2] lebegett a szemem előtt, ma hajlanék arra, hogy egy hadműveleti térképet használjak, ha létezne ilyen a belvárosokról. Valószínűleg nem létezik, mert ahhoz fel kellett volna ismerni a jövő hadszíntereit. Kitaláltam magamnak egy jelrendszert; a térkép szürke alapszíne tarka kavarodásba fordulna, ha egyértelműen elkülönítve akarnánk felvinni rá a barátaim és barátnőim lakását, némely közösség gyűléstermét, az ifjúsági mozgalom „fogadószobáitól” [3] a kommunista ifjúság gyülekezőhelyeiig, a hotel- és a prostiszobákat, amelyeket csak egy éj erejéig ismertem, a Tiergarten döntő fontosságú padjait, az iskolába vezető utakat, a sírokat, amelyek létrejöttekor jelen voltam, a helyeket, ahol olyan kávéházak álltak kérkedve, amelyek nevét mára már senki sem ismeri, bár azok a nevek naponta forogtak akkoriban az ajkakon, a teniszpályákat, amelyeken ma üres bérházak [állnak], meg az arany- és stukkódíszítéses termeket, amelyek a táncóra rémségei miatt majdnem hasonlatossá váltak a tornatermekhez. De ha már ez a bátorítás nem is adatik meg, mégis akad számomra egy másik, amelyet egy jó elődöm hagyott maga után. Nem más, mint a francia Léon Daudet, [4] aki legalábbis művének címével példaadó, s ez a cím pontosan azt foglalja össze, amit a legjobb esetben nyújthatnék e lapokon: Paris vécu [A megélt Párizs]. A megélt Berlin nem hangzik olyan jól, de éppen annyira valóságos. És ez esetben nem pusztán a címről van szó: Párizs csakugyan a negyedik azoknak az önkéntes vagy nem annyira önkéntes idegenvezetőknek a sorában, amelyek közül az első a dajka volt. Ha egy szóban kellene összefoglalnom, hogy mit köszönhetek Párizsnak e vizsgálódások szempontjából, akkor az nem más, mint: a fenntartás. Aligha adhatnám át magam a legkorábbi városi életemre való emlékezéseim csapongásának, ha Párizs révén nem állna előttem szigorúan meghatározott módon az a két kizárólag lehetséges forma, amelyek segítségével ez legitim módon, azaz a tartósság adta szavatossággal megtörténhet, s ha nem volna legalább annyira komoly a lemondás, hogy az elsőt valaha is elérem, mint amennyire tartós az abbéli reményem, hogy megvalósíthatom a másodikat. Az első formát Marcel Proust hozta létre a műve [5] által, és az, hogy végképp lemondok a rokon lehetőségekkel való játékról, nehezen lelhetne tömörebb alakra, mint a fordítás, amellyel formáját visszaadtam. Rokon lehetőségek – vannak egyáltalán? És ha igen, akkor biztosan nem tűrik, hogy valaki játszadozzon velük. Lélegzetelállító komolyság lett abból, amibe Proust olyan játékosan belekezdett. Aki valaha is elkezdte széttárni az emlékezés legyezőjét, az mindig talál új tagokat, új merevítőpálcákat, egyik képpel sem éri be, hiszen felismerte, mindet ki lehetne bontani, s a tulajdonképpeni majd a hajtásokban búvik meg: az a kép, az az íz, az a tapogatódzás, amelynek a kedvéért felnyitottuk, kibontottuk mindezt, és így halad aztán az emlékezés a kicsitől a még kisebbig, a legkisebbtől a legparányibbig, s egyre hatalmasabb lesz mindaz, ami e mikrokozmoszokban elé tárul. Ebbe a játékba ment bele Proust, életre-halálra, és bajosan fog e játékában több követőt találni, mint ahány bajtársra szüksége volt hozzá.
Walter Benjamin
A Berlini krónika verses változata
(részlet) [6]
Párizs utcáinak balettje
Nem szeretném ennek a berlini párdarabját megírni
Hanem ahogyan az ember másképp fordul a berlini utcákon
Hogy is mondták hogy sehol sem találtam fel magam
Ez a szemrehányás eleinte talán igaz lehetett
Később kellemes ürügyként szolgált
De még mindig maradt mit felfedezni
A stettini alagút
Moszkva leírása egy módja annak ahogy megismerszik egy város
Hogy azért hagytam el Berlint hogy elkezdjem ezt a krónikát
És ez itt egyelőre csak körvonala lesz a zsáknak
Amelyből később ezt vagy azt előhúzhatok
Mi a reggeli órák szerepe
Abban ahogyan felfedezünk egy várost
La lampe sur le jour fait une tache rouge [7]
De ez csak az első dolog volt
Aztán jött visszfényével a kályhabeli tűz
Ahogyan a különös lekerekített rácsokat
Amelyek nem ismernek semmiféle stílust
Árnyékként vetette a szoba falára
A kis kályhaajtó rácsait
Hazudnom kellene ha ennek a
Kipirosodott és átmelegedett reggeli térnek a vonzásáról
Bármit is el akarnék mondani
Nem tudok már semmit róla
De nem maga a város ez is
A hálószobaajtó alatti esti fénysáv
Amikor odabenn társaság gyűlik össze
Nem maga Berlin hatolt-e be a csupa várakozás gyermeki éjbe
Mint később a nézőközönség éjszakájába
Tell Vilmos vagy Ubino [?] világa
Azt hiszem az értünk térülő álomhajó akkoriban
Gyakran a beszélgetés lármás hullámain vagy a tányércsörgés tajtékján úszva
Imbolygott be az ágyunk elé
És milyen reménytelen szándék volna
Berlin városának nevében
Először mondjuk csak az utcáiról szólni
Amelyek a legkevesebbet hordozzák és nem
Az udvarokról amelyek a legtöbbet foglalják magukban
És azt meg is őrizték mindmáig
Az egyetlen fa szemtelen papírszerű zöldellése
Amely a távolt villantotta fel a szemetesláda előtt
És a slágerdallam amely elmocsarasította a tompa aszfaltot
Ahonnan tragikusan feltört
És mindenekelőtt a szőnyegklopfolás amely a szürke és esős reggeleken
A nedves levegővel együtt tódult be az ablakon
És felejthetetlenebbül vésődött a gyermeki emlékezetbe
Mint a szerető hangja a férfiéba
A szőnyegklopfolás amely a lenti világ nyelve volt
A cselédlányoké a valóban felnőtteké
Beszéd amely néha ráérősre váltott
Lustán és tompán az ólmos ég alatt
Készen állt mindenre
Míg olykor megmagyarázhatatlan vágtába kezdett
Mintha még titokzatosabb kísértetek
Üldöznék a szolgát
Udvarok voltak azok is ahol a város utat nyitott
Hogy kiengedje vagy újra magába fogadja a gyermeket
Pályaudvarok – nyílásaik panorámaként
Egy délibáb kereteként tárultak fel az elinduláskor
Nem volt annál távolabb semmilyen messziség mint ahol a sínek
Elérték egymást a ködben
Hazaérkezéskor azonban semmi sem volt
Hiszen még égtek bennünk a komor lámpák
Amelyek itt-ott kivilágítottak az udvarokra
A gyakran függöny nélküli ablakokból
Lépcsőházakból amelyekre rákötött a szutyok
Rongyokkal takart pinceablakokból
Ezek voltak azok az udvarok amelyeket megmutatott nekem a város
Amikor Hahnenkleeből vagy Syltről érkeztem haza
És aztán újra magába zárta és csak
Megmutatta de ki nem nyitotta őket hogy beléphessek oda
De a megérkezés előtti utolsó öt félelmes perc
Mielőtt mindenkinek ki kellett szállnia
Az én tekintetemmé változott
S talán akad még ember aki úgy lát beléje
Mint düledező falakból nyíló udvari ablakokba
Ahová kora este lámpást helyeztek
Fordította: Zsellér Anna
Jegyzetek
[1] A fordítás alapjául a következő kiadás szolgált: Walter Benjamin, Werke und Nachlaß. Kritische Gesamtausgabe 11/1, szerk. Burkhardt Lindner / Nadine Werner, Berlin, Suhrkamp, 2019, 8–78. Mivel a kéziratot szorosan követő kritikai kiadásban az egyes feljegyzések egymásba ékelődnek, a feljegyzések sorrendje itt a Gesammelte Schriften 6. kötetét követi.
[2] Az 1902-ben alapított Pharus Kiadó térképei háromdimenziós grafikával emelték ki egy adott város vagy helyiség nevezetességeit. Vasútállomásokon vagy más forgalmi csomópontokon helyezték el őket, Berlinben gyakran feltűntek a századelőn.
[3] 1913. június 28. alapították a „Berlini Tanulók Fogadószobáját” (Sprechsaal). A Dorotheen utca 6. szám alatti termeket az egyetem közelében Benjamin és Ernst Joël (1893–1929) bérelte ki. A fogadószoba menedék és találkahely volt a gondolatcserére, rendszeres összejövetelek, előadások, viták számára. A Der Anfang nevű folyóirattal együtt a „fogadószoba” a Freideutsche Jugendbewegung (Szabad Német Ifjúsági Mozgalom) tereként szolgált, amelyben Benjamin Gustav Wyneken (1875–1964) több más tanítványával együtt aktívan részt vett. A mozgalom a Wilhelm korabeli társadalom értékeit, a szülők és tanárok gyámkodását kritizálta. Az iskola és az egyetem reformjával egy önálló ifjúsági kultúrát kellett volna lehetővé tennie, és ezzel előmozdítania az össztársadalmi megújulást. Benjamin alapítója volt a „fogadószobának”.
[4] Léon Daudet (1867–1942) író, aki Benjaminhoz hasonlóan emigrációban írta meg nem kronologikus visszaemlékezéseit Párizsról. Könyve két kötetben jelent meg 1929 és 1930-ban, Rive droite, illetve Rive gauche alcímmel.
[5] Marcel Proust 1908/1909 és 1922 között írta az A la recherche du temps perdu hét kötetét (magyarul: Az eltűnt idő nyomában, Budapest, Atlantisz, 1995–2009), melyeket 1913–1927 között adott közre. Benjamin Franz Hessellel közösen fordított le Im Schatten der jungen Mädchen (Berlin, Die Schmiede, 1926; magyarul: Bimbózó lányok árnyékában) és Die Herzogin von Guermantes (München, Piper, 1930, magyarul: Guermantes-ék) címmel két kötetet. A Sodome et Gomorrhe (Szodoma és Gomorra) fordítása Benjamintól származott, de ma elveszettnek számít.
[6] A fordítás az alábbi szövegközlés alapján készült: Walter Benjamin, Gesammelte Schriften 7/2, szerk. Rolf Tiedemann / Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 705–715.
[7] Charles Baudelaire Reggeli szürkület c. verséből, Babits Mihály fordításában: „vörös foltot vet a nappal testén a lámpa”.
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)