Carla Ruud Oslóból a szülőfalujába utazik, hogy meglátogassa a helyi otthonban élő édesanyját. Útitársa lesz egy ismeretlen fiatal nő, Synne, aki ugyanabba az irányba tart. Egy jeges kanyarban elveszíti uralmát az autó felett, és felborulnak. Synne megsérül, Carla pedig nem tudja megmenteni az életét. Carla hatvanéves határozott nő, elismert aneszteziológus és felnőtt gyermekek édesanyja. A baleset után fel kellene dolgoznia magában a a tragédiát. Képes lesz-e visszatérni élete megszokott ritmusához? Megbirkózhat-e a történtek miatt érzett bűntudattal? Vajon szembe tud-e nézni a halott lány családjával? A regény három különböző generációhoz tartozó nő összetartozásának, sebezhetőségének és bizonytalanságának lírai megjelenítése. A fájdalmat mindaddig el lehet viselni, amíg célja van – de mi történik akkor, ha ez már nincs így? És kik leszünk attól a naptól fogva, amikor úgy érezzük, hogy szükségtelenné váltunk?
Cecilie Enger (1963) a norvég Asker városában él. Újságíróként dolgozik a Dagens Næringsliv norvég üzleti napilapnál. Szükség című első, öt kisregényből álló műve 1994-ben elnyerte a norvég Nota Bene Díjat. Az Anyám ajándékait 2013-ban Norvég Könyvkereskedők Díjjal ismerték el. Cecilie Enger Lélegezz (2021 – Pust for meg, 2017) című regényének részletét Petrikovics Edit fordításában a Typotex Kiadó engedélyével közöljük.
Cecilie Enger
Lélegezz
(részlet)
Amikor bő két héttel a baleset után visszamentem dolgozni, a kollégáim empatikus pillantással néztek rám. Megértéssel és együttérzéssel a hangjukban fejezték ki örömüket, amiért a rendőrség teljes bizonyossággal arra a következtetésre jutott, hogy nem én vezettem gondatlanul. Többen kedves üzeneteket is küldtek e-mailben és SMS-ben. A szomorú pillantások idegessé tettek. Úgy éreztem, hogy megfigyelnek és rezidensként mérlegelnek olyan kollégák, akik fiatalabbak és jóval tapasztalatlanabbak nálam. Mintha a baleset egy lehetséges kifejeződése lenne annak, hogy már nem ugyanaz az orvos vagyok, aki világéletében képes volt pontosan olyan gyorsan és megbízhatóan reagálni, mint amennyire a munkám azt megköveteli.
Valamennyi altatáskor, valamennyi kanül behelyezésekor, minden egyes intubálásnál vagy epidurális érzéstelenítésért sikoltó vajúdó nő mellett úgy éreztem, mintha egy arénába kerültem volna, ahol a szakmám gyakorlásának jogáért kellett harcolnom. Ebben a közegben mellesleg az ország legtapasztaltabbjai közé tartoztam.
A főnököm, Jan Håvard, egy találkozót kért, hogy kiderítse, hogy érzem magam. „A körülményekhez képest”, tette hozzá. Amikor beléptem az irodájába, egy kopott irodai széken ült, egy gyerekrajznak háttal, amely évek óta a parafa tábláján lógott. Az, aki a „papának apák napjára” feliratot készítette, időközben felnőtt, és a rajz valószínűleg egy olyan időre emlékeztette, amely már rég elmúlt.
Megkérdezte, kaptam-e segítséget a baleset feldolgozásában, alszom-e éjszakánként, és érdeklődött, hogy van a kezem. Újra elmondtam, milyen szörnyűnek érzem ezt az egészet.
Fogalmam sincs róla, hogyan tudnám magam mögött hagyni a történteket – mondtam.
Lassan bólintott, előrehajolt az irodai széken, könyökét a combjára támasztotta, és egymáshoz illesztette ujjbegyeit.
Nem szabad elfelejtenie, Carla – mondta –, hogy magának is joga van gyászolni, magának is joga van szomorúnak lenni.
Amikor utána felkeltem a székről, kis híján elvesztettem az egyensúlyomat. Kitámolyogtam az irodából, és éreztem a keze szorítását a vállamon.
Hogy lehet az, hogy ilyen kevéssé értenek meg? Talán nekem nem lehet jogom ahhoz, hogy a saját gyászomnak tekintsem ezt az egészet? Talán nem beszélhetek a fájdalomról? Jan Håvard nem mondott mást, csak azt, amit természetesen sokan mások is gondoltak. Hogy az igazi fájdalom Synne szüleié, testvéreié, a barátnőié. Hogy nekem nem bánatot kellene éreznem, hanem bűntudatot.
Amikor valaki együttérzőn megkérdezte tőlem, hogy vagyok, azt válaszoltam, „megvagyok”. De azt is hozzátettem, hogy beszélni szeretnék Synne nagybátyjával, amikor visszajön a szabadságról. Nem akartam, hogy egy nap anélkül találkozzunk az egyik műtőben, hogy nem beszéltünk egymással. Nem szerettem volna, hogy bárki azt higgye, elkerülöm őt, vagy hogy nem fogom fel, milyen szerepem van a történtekben.
Felkerestem, amikor visszatért a munkába.
– Sajnálom – mondtam.
Ezzel nincs egyedül – válaszolta. Azonnal helyesbített, és azt mondta, nem akart szarkasztikus lenni, csak teljesen kikészült.
De tisztában vagyok vele, hogy baleset volt – tette hozzá a padlóra meredve. Halkan beszélt. Én is halkan beszéltem. Azt mondtam, hogy egy nap fel szeretném venni a kapcsolatot a szüleivel, de úgy érzem, jobb lenne, ha még várnék egy kicsit. Amikor bólintott, megkönnyebbülés áradt szét bennem.
Megszólalt a személyhívója, ő pedig megköszönte, hogy felkerestem. Azután még gyorsan megérintette a karomat.
Ne hagyja, hogy tönkretegye a bűntudat – mondta. – Az senkin sem segít.
Jó szándékkal mondta. Bementem az irodámba. Álldogáltam odabent néhány percig, hogy összeszedjem magam. Nem szabad hagynom, hogy tönkretegyen a bűntudat, sem azt hinnem, hogy rossz ember vagyok. Pillantásom a kis gratuláló cikkre siklott, amely az Aftenpostenben jelent meg, amikor ötvenéves lettem. Az egyik kolléga tűzte ki a hirdetőtáblára, én pedig ott hagytam. A cikkben többek között „a fájdalom enyhítésének női úttörője” elnevezéssel illettek, mert a pályafutásom kezdetén részt vettem egy cikk megírásában, amely annak fontosságáról szólt, hogy az injekció beadásakor gyorsnak és határozottnak kell lennünk. Hogy ami a legfájdalmasabbnak tűnik – nevezetesen gyorsan és egyenesen a bőrbe döfni a tűt –, az kevesebb fájdalmat okoz, mint amikor a beteg szorongása miatt megértően habozni kezd az ember.
A következő napokban az járt a fejemben, hogy előbb vagy utóbb fel kell vennem a kapcsolatot Synne szüleivel. Miközben behelyeztem egy kanült, Synne torkára szorított kezét láttam magam előtt, és abban reménykedtem, hogy megbocsátanak nekem. Miközben egy volt tanárnővel beszéltem, akinek műthetetlen agydaganata megakadályozta az agyfolyadék elvezetését, ezért egy drén behelyezésére várt, magamban azt kívántam, hogy Synne apja azt mondja, nem az én hibám, hogy az aszfalton vastag jégréteg képződött. Megbocsátásra vágytam a hosszú folyosókon, feloldozásra, mialatt egy tetőről leesett lengyel ácsot kötöztem, aki eltörte a hátát; könyörületességre, miközben meghívtam vacsorára Johannest, Siljét és Ingridet.
De mélyen legbelül tudtam: a megbocsátás megköveteli a másik jelenlétét, és a másik már nem él. Az ember nem bocsáthat meg magának egy másik ember ellen elkövetett igazságtalanságért.
Eszembe jutott az otthoni gyülekezeti ház falán lógó, ízléstelenül rikító amatőrfestmény, amely viták kiindulópontját képezte a konfirmációm idején. A kép alatt, amely egy ember leszúrását ábrázolta, ez állt: „Ami történt, megtörtént. Nem lehet meg nem történtté tenni. Az ember nem azért bocsát meg, mert újra rendben lesz minden, hanem azért, mert már soha többé nem lesz.”
De ezek a gondolatok igazságtalanok voltak, hiszen én vétlen voltam a balesetben.
Az agydaganatos nő három napig feküdt az intenzív osztályon. Két évvel volt idősebb nálam, és azt mondta, hogy tartalmas és jó élete volt, de a gyerekei és az unokái nem mernek szembenézni a korral és a betegséggel. Ezért beleegyezett, hogy behelyezzék ezt a drént, azaz egy ventriculo-peritonealis shuntöt. Tudta, hogy az agyát tönkreteszi a növekvő daganat, és hogy a drén csak késlelteti a folyamatot.
Miért jó egy fájdalmak közt eltöltött plusz félévnyi élet, amely alatt ráadásul valaki mássá válok? – nézett rám tiszta, világosbarna szemével. – Végül nem leszek több, csak maga az élő lelkiismeret-furdalás, amely kötelező látogatásra ítéli a fiaimat, és nem az az ember, akit ismertek és szerettek.
Beszélni akartam vele arról, hogy próbálja megtalálni a jó pillanatokat és az örömteli órákat. De azok a szavak már nem az enyémek voltak. Ott álltam az ágya mellett fehér köpenyben, és úgy néztem ki, mint egy orvos, de már elvesztettem a fonalat azzal kapcsolatban, amit ilyenkor mondani szoktam a betegeknek. Ehelyett csak néztem őt, az arcát, amely egykor biztosan szép volt, mostanra azonban megduzzadt és felvizesedett, a vértelen ajkát, amelyről vékony darabkákban vált le a kicserepesedett bőr. Arra gondoltam, hogy értelmetlen ráróni annak felelősségét, hogy örömteli pillanatokat teremtsen a két felnőtt fia számára.
Találtam egy doboz vazelint az ágya mellett álló magas, gördíthető éjjeliszekrényen, és kentem egy keveset az ajkára a csillogó zsiradékból. Segítőkészen feszesre húzta a száját. Megsimogattam azt a kezét, amelyből nem állt ki kanül, és azt mondtam, nemsokára visszajövök. Bólintott.
Elég rosszul néz ki – biccentett a kezem felé, amelyről időközben lekerült a kötés. A seb még mindig vörös volt az áttetsző rugalmas sebtapasz alatt, de a zúzódások mostanra szinte eltűntek.
Igen, de már nem fáj – feleltem. Úgy néztem a kezemre, mintha megfeledkeztem volna a sebről. – Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik.
Néhány pillanatra lehunyta a szemét, és megköszönte, hogy időt töltöttem az ágya mellett.
Egy ostoba baleset – mondtam. – A túralécem széle sértette fel, amikor vaxoltam.
Hogy egy olyan betegnek hazudtam, aki még azt sem kérdezte, hogyan sérültem meg, teljesen meglepő fordulat volt.
Remélem, azért a túra jól sikerült – mondta. Bólintottam.
A folyosóra kiérve, hirtelen nem emlékeztem, melyik szobába kell mennem, hogy egy epidurális érzéstelenítést készítsek elő, vagy valahol máshol várnak-e rám. A köpenyem zsebébe süllyesztett kézzel álltam, mintha valami fontos dolgot mérlegelnék, de valójában össze voltam zavarodva.
Leültem egy székre a folyosón, és valószínűleg úgy festettem, mint aki rosszul van, mert Erika, az egyik aneszteziológiai szakápoló odajött, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Bólintottam, és azt válaszoltam, hogy csak egy kis vízre lenne szükségem.
Üljön le egy kicsit – mondta svédül, és egy műanyag pohárnyi piros gyümölcsszörppel tért vissza, amilyet a betegeknek szoktunk adni.
Köszönöm.
Igazán nincs mit. Pihenjen néhány percet, és utána találkozunk a négyes kórteremben – mondta.
Megint bólintottam, és eszembe jutott, hogy valóban a négyes szobába indultam.
Az elmúlt három évtizedben végzett munkám hatalmas mennyiségű feladattömegből állt, amely hosszú időn keresztül a nap huszonnégy óráját meghatározta. Én róttam ki saját magamra, érezni akartam az örömét annak, hogy keresett szakember, jó beszélgetőpartner, tapasztalt főorvos vagyok. Amikor Ingrid és Johannes gyerekek voltak, és fáradt szemmel néztek rám, ahogy indulás előtt egy teával ébresztettem őket, olyankor a bűntudat úgy tapadt hozzám, akár egy esőkabát egy forró nyári napon. Ám amikor kinyitottam a személyzeti bejárat ajtaját, és az orromat megcsapta a kórházak összetéveszthetetlen szaga, rámosolyogtam egy kollégára, és végiglépkedtem a hosszú folyosókon, olyankor a bűntudat fojtogató szorítása kiengedett, Johannes fizikadolgozata pedig nem létezett többé. Amint felértem a lépcsőn a harmadik emeletre, elhoztam a zöld műtősruhát a raktárból, és átöltöztem a kis irodában, amelyen két másik kollégával osztoztam, addigra az aggodalom is szertefoszlott, hogy Ingrid időben beért-e az iskolába. Amikor a reggeli megbeszélés után átmentem a műtőkhöz, felvettem a zöld műanyag cipőt, a fejemre tettem és a tarkómon megkötöttem a műtőssapkát, megmostam a kezem, majd kivettem egy maszkot a mosdókagyló fölötti dobozból, az orrom és a szám elé rögzítettem, már csak az létezett, amin dolgoztam.
Most viszont… Felálltam a székről, bedugtam a hajamat a zöld papírsapka alá, és ugyanannál a hosszú, fém mosdókagylónál bemosakodtam az ugyanabból az adagolóból származó szappannal. Ám miközben lassan felemeltem a csöpögő kezemet, elképzeltem, ahogy az a kormányt markolva irányítja az autót, amely a kanyarban kikerüli a jeget.
Este lemondtam a szokásos heti futást az öt évvel fiatalabb unokatestvéremmel, Agnesszel. Helyette felhívtam anyát.
Ő azonban nem kérdezte meg, hogy vagyok. A temetésről sem érdeklődött. Lehet, hogy elfelejtette? Vagy tekintettel akart lenni rám? A kanapén ültem a fülemre szorított telefonnal, és arra vágytam, hogy a biztonságot sugárzó hangját halljam. Azt, amelyet gyerekként hallottam, amikor R-beszélgetést kezdeményeztem Dániából. Amikor influenzás lettem, és egy lehangoló szobában feküdtem egy idegen családnál, miközben a kézilabdacsapatom egyik mérkőzést játszotta a másik után. Anya akkor rávett, hogy képzeljem el, ahogy belép a szobámba Vindskeidben egy pohár meggylével és egy hideg vizes ruhával, amelyet a homlokomra szánt, azután átszellőzteti a lázas testemtől meleg paplanomat. És az ágyam szélén ülve olvas nekem.
Két hét telt el azóta, hogy egy másik ember halálát okoztam. Egy anya akkor is anya marad, ha megöregszik.
Hallottam magam, ahogy azt kérdezem, mit csinált ma, ő pedig elmesélte, hogy egy őt és apát ábrázoló fényképet nézegetett órákon keresztül, mert olyan kellemesen megszűnt az idő, amíg a képet a kezében tartotta.
Nyomást éreztem a fülemben, de az is lehet, hogy csak néhány cső zúgott az épületben. Mindenesetre kellemetlen volt, mintha egészen az agyam közepéig hatolt volna. Azt akartam, hogy átérezze, milyen fájdalmas volt vezetni azt a kocsit.
Ehelyett ezt mondtam: – Azt a képet, amelyik az ágyad fölött van a polcon?
– Igen.
– Kedves kép – válaszoltam.
A fénykép néhány évvel a megismerkedésük után készült, 1951-ben vagy 1952-ben. Egy vastag törzsű tölgyfa alatt ülnek, de csak a nagy fakorona árnyékát lehet látni, amely olyan, mint valami sötét tenger a fatörzs mögött. Borzasztóan fiatalok a képen. Anya világos, házilag varrott, térdig érő ruhát visel, és a lábát maga alá húzva ül. Hosszú haja ki van engedve a széles karimájú nyári kalap alatt, amely részben árnyékot vet a szemére. Meleg nap lehetett, mert apa az ingujját és a sötét nadrágja szárát is felhajtotta, és mezítláb van. Anya tornacipőt visel. Apa az egyik kezét maga elé emeli, a fotós felé, mintha arra kérné, várjon a kép elkészítésével, vagy azt jelzi, hogy egyáltalán nem szeretné, ha lefényképeznék. De mindketten mosolyognak. A másik kezében, amelyik a térdén nyugszik, apa cigarettát tart.
Mielőtt anya magával vitte a képet a Bergheimbe, otthon lógott a falon. Valahányszor a fotóra néztem, mindig arra gondoltam, hogy a szüleim meg szeretnék állítani az időt, hogy apa saját maga és a jövő közé emeli a kezét, hogy megvédje őket minden egyébtől, ami nem a kettőjüket körülvevő jelen, a fa alatt. Hogy anyát is megvédje.
Gyerekként féltékeny voltam a képre, mert olyan boldognak tűntek, pedig én még meg sem születtem.
Fordította: Petrikovics Edit
A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter