Dell Parsons szüleit bankrablás miatt lecsukják, ikertestvére, Berner pedig elszökik otthonról. A család egyik barátja nyújt segítséget a magára maradt fiúnak, amikor átcsempészi őt az USA-ból Kanadába, Saskatchewan tartományba. A kietlen prérin, egy isten háta mögötti, lerobbant kisvárosban Arthur Remlinger várja; egy megnyerő modorú, titokzatos, karizmatikus alak, akinek múltja sötétségbe vész. A férfi hiába bánik a fiúval szinte saját fiaként, lobbanékony, erőszakos természet; Dell úgy érzi, Remlinger mellett ébernek és óvatosnak kell lennie…
Charley gnómszerű, izmos, vad indián; zsíros, fekete haját strasszos női csattal tűzi fel, ajkán rózsaszín rúzs, a szeme körül fekete festék nyoma látszik. Ő lesz a fiú gyámja és tanítómestere, aki felkészíti Dellt a feladataira a libavadászattól kezdve a túlélésig.
Ford regényének lapjain megelevenednek a kietlen vidék fura figurái: Charley, a különc indián, Florence, a festőnő; bevándorlók, olajmunkások, utazó kereskedők. Dellnek ebbe a közösségbe kell beilleszkednie, itt kell felülkerekednie a megpróbáltatásokon, és megőriznie önmagát.
A Kanada elemi erejű regény a határok átlépéséről, a családi kötelékek titokzatos erejéről és az egyedüllétről. Richard Ford visszafogott, letisztult prózája érzékenyen ábrázolja a legnagyobb kalandot: az életet.
A Kanada mestermű, Richard Ford pedig az egyik legnagyobb élő amerikai klasszikus.
Richard Ford Kanada (2021 – Canada, 2012) című regényének részletét Berta Ádám fordításában az Athenaeum Kiadó engedélyével közöljük.
Richard Ford
Kanada
(részlet)
Azt gondolnánk, talán elveszti az eszét, aki végignézi, hogy a szüleit megbilincselik, szemtől szembe bankrablónak nevezik és börtönbe viszik, őt magát pedig hátrahagyják. Talán őrjöngve futkos az otthona szobáiban, siránkozik és teljesen kétségbeesik, mert azt hiszi, soha többé nem jön rendbe semmi. És lehet, hogy van, akivel így is történik. De azt nem tudhatod, te hogyan viselkednél egy ilyen helyzetben, amíg az be nem következik. Elmondhatom: döntő részt nem ez történt, ámbár az életünk menete természetesen örökre megváltozott.
Mire visszajöttem a házba, Berner már bement a szobájába, és magára csukta az ajtót. Ott álltam egyedül a nappali közepén, körülnéztem, gyorsan vert a szívem, és zsibongott a talpam. Végigpásztáztam a falon levő képeket – azokat, amelyek már eredetileg is itt voltak a házban, és a mi néhány képünket. Roosevelt elnök képe, és apám leszerelési jegye. Ott volt a párnahuzat, benne a holmimmal, anyám bőröndje; Berner aligátormintás útitáskája. Pillantásommal leltárba vettem anyám kis könyvespolcát, a kártyaasztalon fekvő Niagara-vízesés-kirakóst, az összekarcolt zongorát, és a néhány Montgomery Ward bútordarabot, amelyeket tizenegy éves koromban hoztunk Great Fallsba. Egyik se ért semmit. A foltos perzsaszőnyeg a padlón. A televízió. Apám lemezjátszója. A tapéta, amelyen vitorláshajó-minta ismétlődött. A foltos plafon, a gyümölcsöt utánzó lámpatest és a stukkó, amit apám imádott. Én parancsoltam itt – legalábbis pillanatnyilag. Megfelelően ki kellett elemeznem a dolgokat. Higgadtnak és rendszeresnek kellett lennem.
Konkrétan a szüleinkre nem gondoltam abban a pillanatban – arra, ahogy a folyón át a börtönhöz érnek. Nem töprengtem a bankon sem, amelyet állítólag kiraboltak. Egyrészt nem tűnt lehetségesnek, hogy nem raboltak bankot, hiszen ezért tartóztatták le őket, és nem szóltak, hogy ártatlanok. Nem rendelkeztem bővebb elképzeléssel a bankrablásról, se arról, hogy kik tesznek ilyet. Bonnie és Clyde nem tűnt a szüleimhez hasonlónak. Hallottam a Rosenberg házaspárról, és tudtam, hogy ők is teljesen mások voltak. Ha az igazsághoz hű akarok lenni, amikor abban az első pár órában a szüleimen gondolkoztam, nem az járt a fejemben, vajon raboltak-e bankot, vagy nem; hanem inkább az, hogy eltűntek egy fal vagy határvonal mögött, Berner meg én pedig a túloldalon rekedtünk. Azt akartam, hogy visszajöjjenek. Még mindig az ő életük volt a valós életünk, a nagybetűs élet. Mi még mindig kettejük közt éltünk. De a falon keresztül kellett volna visszajönniük ahhoz, hogy az élet tovább folyjon. Valami okból kétségeim voltak, hogy megteszik. Lehetséges, hogy még mindig sokkos állapotban voltam.
Ami szinte egyből eszembe jutott, az az autó ülései alatt levő pénz volt. Pánikba estem, hogy valaki – a rendőrség – meg fogja találni. Az Országos Mezőgazdasági Bank, amelynek neve rá volt nyomtatva a bankókat összefogó kötegelőszalagra, nem jelentett semmit nekem. A nagydarab rendőr ugyan megemlítette Észak-Dakotát, de apám tagadta, hogy ott járt volna. Nem sokkal korábban vette a Chevrolet-t – így hát a pénz mindvégig ott lapulhatott, elképzelhető volt, hogy semmi köze apámhoz, sem pedig akármiféle bankrabláshoz. Mégis összefüggésbe hoztam a két dolgot. Talán több köteg is volt az autóban. Ezeket ki kellett venni onnan – ámbár fogalmam se volt, hova tegyem, arra az esetre, ha a rendőrség visszajön, és átkutatja a házat. Tudtam, hogy szoktak ilyet csinálni, amikor lopott holmit keresnek.
Kimentem a konyhaajtón, és átvágtam az udvaron. Bemásztam a Bel Air meleg hátsó ülésére, nem volt bezárva az autó, és lefúrtam a kezem a párnák között, amíg meg nem találtam a hűvös, szorosan csomagolt köteget. Körbetapogatóztam a résben, ujjhegyemmel megérintettem a szegecseket, a kaszni belső hegesztését, kitapintottam az összegyűlt port és mocskot. Találtam egy bontatlan csomag szegfűszeges rágót, egy gombot meg egy üres borítékot egy St. Patrick nevű kórházból – ezeket mind ott hagytam. Több köteg pénzt nem találtam se ott, se az első ülés alatt, se a kesztyűtartóban, ezért arra jutottam, hogy nincs több. Azt az egyet, amit megtaláltam, betuszkoltam elölről a nadrágomba, úgy, ahogy korábban, aztán kimásztam, és a hátsó udvaron át visszasiettem a házba, remélve, hogy nem vár rám odabent a rendőrség. Amikor bent voltam, a bankókat az evőeszközös tálca alá tettem a konyhai fiókba (nem jutott eszembe, hogy megszámoljam, ellenben a felső bankjegy húszas volt) – és ettől a tálca túl magasra került, nem lehetett becsukni a fiókot. Utána viszont kivettem a köteget, letéptem a csomagolást, a vécéhez vittem, és lehúztam. Helyesen tettem. A szüleim azt fogják gondolni, hogy bölcs megoldás volt. Visszatértem a köteggel a fiókhoz, két kupacra osztottam a bankókat, és egymás mellé raktam le őket, így már csukódott a fiók, senki nem vette volna észre.
Egy idő után egyszerűen visszamentem a szobámba. (Berner szobájából nem szűrődött ki zaj, én pedig nem akartam beszélni vele.) Becsuktam az ajtót, és lehúztam a redőnyt. Lekapcsoltam a mennyezeti lámpát, és ruhástul lefeküdtem – ugyanúgy, ahogy előző nap tettem. Mozdulatlanul feküdtem, néztem, ahogy a mellkasom emelkedik és süllyed, éreztem, ahogy ver odabent a szívem, figyeltem a lélegzetvételemet – igyekeztem szabályozni, mély lélegzeteket vettem. Anyánk mondta, hogy ezzel a módszerrel vissza lehet aludni, ha éjjel felébred az ember és száguldoznak a gondolatai, azt mondta, vele gyakran előfordul. Gondoltam, alszom, hátha már túl leszünk ezen az egészen, mire felébredek. Vagy talán álom volt, és a Seattle felé tartó vonaton ébredek fel, Bernerrel meg az anyámmal leszek, egy új élet felé tartunk majd, amelyben ott lesz egy másik iskola, és mindenkivel meg fogok ismerkedni. Déli fél egy körül járt az idő. A Baby Ben órám tíz percet késett. Megint harangoztak a lutheránus templomban. Egy utcával odébb vonítani kezdett a kutya. Odakint fényesen sütött a nap, de a szobám árnyas és hűvös volt. Énekeltek a madarak. Hallottam, hogy valahol csöpög, egyre csak csöpög valami. Ahogy vártam, nem okozott problémát elaludni. Hosszú ideig aludtam.
*
Valakinek a hangját hallottam a házban, amikor felébredtem. Feltételeztem, hogy a rendőrség az – biztos Bernerrel beszélnek, nekilátnak megkeresni a pénzt. Előzőleg elcsendesedett a szívem. De most azonnal dörömbölni kezdett. A konyhai fiók lesz az első hely, ahol megnézik.
Hirtelen kinyitottam a szobám ajtaját, azzal a szándékkal, hogy megriasszam, akárki van is ott, sőt talán menekülésre késztessem. De Berner volt, a folyosón állt, telefonon beszélt a szüleink hálószobája melletti kis dugaljnál, a kék, elefántos pizsamájában. Mezítláb volt, rátekerte a hüvelykujjára a telefonzsinórt, aztán újra letekerte, ujját sűrű hajába dugta, és elmosolyodott azon, amit éppen hallott. Mélyebb volt a hangja. Előzőleg megint kifestette és kirúzsozta magát. – Ja, igen – mondta. – Nem tudom. Ez jó ötlet. – Olyannak tűnt a hangja, mint anyámé. Nem tudtam, kivel beszél, de feltételeztem, hogy Rudy Pattersonnal. Rudy volt az egyetlen, akiről tudtam, hogy a nővérem ismeri, és előzőleg elmondta a nővérem, hogy mit csináltak.
Megkönnyebbültem, hogy nem a rendőrség az. De határozottan úgy éreztem, hogy hamarosan visszatérnek. Az idősebb nyomozó említette is. Az elülső ablakhoz mentem, és kinéztem. Az utcánk és a park kihalt volt, napsütötte és árnyas foltok váltakoztak. A lutheránus templom be volt zárva. Szép árnyékok vetültek a gyepünkre. A parkban a kövér, süket fiatal fiú, akit már korábban is láttam, botot dobált egy fekete labradornak. A kutya futásnak eredt, felkapta a botot, aztán visszahozta, és a fiú lába elé ejtette. A fiú megsimogatta a kutya fejét, és mondott neki valamit. Rendőrautó nem volt sehol. Időnként a fiú majdhogynem titokban erre fordult, és megnézte a házunkat.
A konyhaablakhoz mentem, és kinéztem arrafelé, ahol apánk autója állt. De már nem volt ott. A hely, amelyet előzőleg elfoglalt a garázs mellett, olyan volt, mint egy adag, hasábforma semmi, a Chevrolet egy pillanattal korábban még ott volt, aztán pedig eltűnt onnan. Rögtön kihúztam az evőeszközös fiókot, és arra számítottam, hogy nem találok benne semmit. De ott volt a két kupac húszas a műanyag tálca alatt, ebből tudtam, hogy nem álmodtam, és mindez valóban megtörtént.
Felszedtem a törött tányér darabjait, amelyet korábban anyám elejtett, és a mosogató alá, a szemétbe tettem. Mind nagy darabok voltak, seprű nem kellett hozzá. Rövidesen Berner jött ki a konyhába. Láthatólag nem volt zavarban az elefántos pizsamájában, mint ha jobb volna így itthon lenni, és előzőleg már várt volna erre, és most az lenne a szándéka, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle.
– Elvontatták az autóját. Jött egy nagy roncsszállító – közölte, és kinézett az elülső ablakon. – De szép nagy kutyus. – Figyelte, ahogy a fiú eldobja a botot a parkban. El akartam tenni a pénzt máshova. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá. – Nem hiszem, hogy bárki is jön – mondta Berner. Megvakarta a hátsó felét a pizsamaalsó dereka alatt, miközben kifelé bámult a fiúra meg a kutyájára. Bozontos haja borzas volt, mert elfeküdte. – Ami azt jelenti, hogy csinálhatunk, amit csak akarunk.
– Miért?
Undok mosolyra húzta a száját, hunyorgott rám, és kifújta a levegőt; ezt olyankor tette, amikor felsőbbrendűnek akarta mutatni magát. – Én azt csinálok, amit akarok – mondta. – Amit pedig te csinálsz, az az lesz, amit te akartál. – Egy ujjal a fülére mutatott, és kört rajzolt a levegőbe, aztán rám mutatott. – Dilinyós vagy. – Ezt gyakran mondta.
– Mit fogsz csinálni?
– Nem tudom. – Kinyitotta a hűtőajtót, benézett, aztán visszacsukta. – De nem fogok tétlenül ülni. Abból már elegem van.
– Azt nem teheted. – Tudtam, hogy nem tehet ilyet az ember. Tizenöt évesek voltunk. Előzőleg már mondta nekem, hogy nem akar megházasodni. Előző nap mondta.
– Vannak helyek, ahol engedik. Elmegyünk a utahbeli Salt Lake Citybe. Jobb, mint itt. Bár most már Rudy nem tagja az egyháznak.
Ezt undorral hallottam. Elgyengültem, és minden gondolatomat gyengének éreztem. Ott állt a konyhánkban pizsamában, és arról beszélt, hogy összeházasodik Rudyval, és ezzel árnyékot vetett rám meg bármire, amit gondoltam – mintha az én sorsomnak is olyannak kellett volna lennie, mint az övé, és az ember úgy téphette volna szét a terveimet, mint a vizes papír zsebkendőt, hogy a szeme láttára tűnjenek el.
Fordította: Berta Ádám
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)