Járványok és háborúk korában vagyunk, az egykori Oroszország számtalan kis részre szakadt: némelyik egészen kellemes és szupermodern, mások középkorias kegyetlenségekben tobzódnak, és van, ahol a genetikailag módosított emberek, a „kátrányok” uralkodnak. Gyakorta háborúk törnek ki köztük, időnként egy-egy atombombát is ledobnak – de az emberek élik tovább a maguk életét, ahogy tudják. Az altaji szanatórium idilljét is feldúlja egy háború, és Garin doktornak a pácienseivel együtt menekülnie kell. Szerelme a háborúban elsodródik tőle, a páciensek egy része, köztük Vlagyimir egy barnauli cirkuszban kezd új életet, de Garin rendületlenül folytatja útját. Közben találkozik orosz grófokkal, óriásnővel, kábítószer-kereskedőkkel („vitaminozókkal”), majd hónapokig a „kátrányok” munkatáborában sínylődik, ahol látszólag semmi esélye a túlélésre. Garinnak mindeközben a szerelem ad erőt – mert meg kell találnia az ő Másáját.
Szorokin – most először – szép, már-már szentimentális szerelmes regényt írt, s a bámulatos életmű újabb remekművel gazdagodott.
Vlagyimir Szorokin (1955) az orosz irodalom élő klasszikusa, annak a hetvenes években indult konceptualista (és természetesen underground) művészeti hullámnak ma is rendületlenül aktív képviselője, amely irodalomban, képzőművészetben, filmben, zenében és színházban is maradandó műveket alkotott.
Korai írásai a szovjet rendszer állami kegyetlenségének legradikálisabb kritikáját nyújtották: a szocialista realista irodalmat stilizáló elbeszélései és regényei ekkor többnyire végtelenül szadista, az erőszakot a maga nyerseségében bemutató jelenetekben csúcsosodtak ki. 1990 utáni művei tematikailag, műfajilag és stílusukban is rendkívül változatosak. Újabb regényeiben Oroszország (és az általunk ismert világ) jövőjét képzeli el – az egyszerre szupermodern és középkoriasan kegyetlen, groteszk világról írt regényeiből és elbeszéléseiből, mint önmagukban is lenyűgöző mozaikdarabkákból, a mai irodalom egyik legkülönösebb disztópiája áll össze.
Vlagyimir Szorokin Garin Doktor (2021) című regényének részletét M. Nagy Miklós fordításában a Gondolat Kiadó engedélyével közöljük.
Vlagyimir Szorokin
Garin Doktor
(részlet)
Furcsa fütyülésre ébredt: mintha egy madár és egy vadállat összebeszéltek volna, hogy valami közös füttyöt hoznak létre holmi rejtélyes, csak számukra érthető céllal.
Garin kinyitotta a szemét. Sötét volt. A hold, melyet félig megevett egy felhő, gyengén világította meg a fenyőfatörzseket. A doktor továbbra is a földön feküdt. A tűz rég elhamvadt, a parázs is kihűlt. Felült a hideg földön, körbenézett. Balról a fenyőtörzsek közt a folyó csillogott. Jobbról pedig újból felhangozott a furcsa fütty.
„Bagoly tán? De nem afféle…”
Jobbra fordította a fejét, és nem messze három lovas sötét sziluettjét látta. A fenyves csendjében puha patadobogás hallatszott, és a három lovast még három érte utol. Megálltak.
Garin felállt, megtörölgette a cvikkerét, feltette, nézte a lovasokat. És hirtelen kővé dermedt: a lovasoknak nem volt fejük. Fájdalom hasított a nyakába és a tarkójába, gyomra összeszorult a félelem ismerős görcsétől.
– Csak nyugalom, doktor, elő a kardot… – suttogta, miközben eldugta a kezét a köntös zsebébe, és elővette a pisztolyt.
És ekkor eszébe jutott, hogy töltény nincs benne.
– Horlan! – harsant a kiáltás a lovasok felől.
És elindultak, kezükben valami íjpuskaszerűséget tartva. A doktor a földre ejtette a pisztolyt.
– Eraul? – kérdezte tompa, fenyegető hangon az egyik fej nélküli.
– Nem értem – felelte Garin.
– Ruszib?
– Igen, ruszki.
A lovasok lassan közeledtek. És Garin már látta a fejüket is. Szerencsére ott voltak a helyükön, csak nagyon sötétek, alig lehetett kivenni őket az erdő homályában.
„Tán maszk van rajtuk?”
De a lovasok nem maszkban voltak. És amikor odaértek, és körbevették Garint, újból zsibbadni kezdett a nyaka és a füle: megértette, hogy kik ezek.
– Kátrányok! – mondta.
Meghallva az ismerős szót, a lovasok huhogni kezdtek – olyan volt, mintha ez lenne a nevetésük. Ketten leszálltak a lóról, és odamentek Garinhoz. Egy fejjel alacsonyabbak voltak nála, és meglehetősen széles testűek, tömzsik, a karjuk hosszú, a lábuk görbe, amitől erősen ringtak járás közben. Leginkább életre kelt, erős gyökerű tölgyfatuskókhoz hasonlítottak. A kezükben valami rövid kőbaltaszerűség.
– Horlan obu! – parancsolta az egyik tompa hangon, és fenyegetően felemelte a fegyverét.
Garin nem értette, mit mond. Felemelte a kezét.
– Horlan obu!! – üvöltötte a tuskó, meglengetve a baltát.
Garin letérdelt.
– Horlan obu!! – lépett közelebb a kátrány, már türelmét vesztve, ütésre lendítve a baltát.
A doktor békítően széttette a kezét, majd elkezdett mindent kiszedni a zsebeiből, és a földre dobálni. A hold fénye meg-megcsillant az aranyholmikon. Engedetlen kézzel kinyitotta a bársonytasakocskát, kivette belőle a szuperigazgyöngyöt, és a tenyerén nyújtotta a kátránynak.
A gyöngy úgy ragyogott, mint egy második hold.
A kátrány leeresztette a baltát, nyújtotta bütykös kezét, és elvette az igazgyöngyöt. A társa is közelebb jött, és mindketten meredten nézték a gyöngyöt fekete arcukkal.
– Roksze oborma? – kérdezte az egyik a lovon ülők közül.
– Dropa fion! – felelte a tuskó, és a lovasnak hajította a gyöngyöt.
Az ügyesen elkapta, megnézte, majd közömbösen Garin lába elé hajította. Az egyik tuskó felvette a földről a gyönyörű pisztolyt, és a lovasnak hajította. Az szemrevételezte a pisztolyt is, majd bedugta valahová a háta mögé.
– Szmartfon! – búgott fel újból a tuskó, egészen eltorzítva a szót.
– Nincs szmartfonom… – sóhajtott Garin.
– Szmartfon!! – üvöltötte bőszen a fekete fejű tuskó, meglendítve a baltát, készen lecsapni vele.
– Nincsen! Nincs!! Hallgassanak meg… menekült vagyok… doktor! – visította Garin önuralmát vesztve, és megrázta a tenyerét a feje mellett, mint egy imádkozó hászid.
– Dokator? – ismételte a lovas.
– Doktor, doktor! – kiabálta Garin. – Menekült vagyok, a folyón jöttem csónakkal, Novoszibirszkbe megyek, pontosabban előbb Kameny-na-Obiba! Békés ember vagyok! Embereket gyógyítok!
A lovas közelebb jött. Neki is fekete feje volt, melyen épp csak ki lehetett venni a keskeny szemeket.
– Dokator? – ismételte.
– Doktor, doktor! Orvos! – rázta a szakállát a térdeplő Garin.
– Gor era hrauset nav dokator po noro? – fordult a lovas a többiekhez.
Valamit válaszoltak neki a saját nyelvükön. Ez vitába torkollt, de aztán a lovas felemelt valami kötélre erősített gömböt, és fenyegetően meglengette.
– Noro um arbautu daro dokator üpar!
Erre a többiek elhallgattak.
– Borf imeruh! – mutatott a lovas a Garin előtt heverő holmikra. Garin fogta és visszatette őket a zsebekbe.
„A gyöngy se kell nekik… a kés se…”
A két tuskó két oldalról megragadta Garint, és a lovasokhoz vonszolta. Garin azonnal megérezte az erejüket. Könnyedén felemelték a százkilós Garint, és felültették az egyik lovas mögé a lóra. Majd azonnal hozzá is kötözték. Az hátrafordult Garinhoz. És a doktor most közelről látta az arcát, melyet halványan megvilágított a hold. Az arcát, az egész fejét sűrű, sima, megdermedt szurokhoz hasonló szőr borította. Keskeny szemével Garint nézte. A száj helyén megnyílt egy rés, és kellemetlen gyomorszaggal együtt búgott fel a hangja:
– Era vujnoprat obo til dokator!
A doktor hallgatott. A lovas előrefordult, sarkával a ló véknyába rúgott, és elindultak a fenyves belsejébe. Garin a lovas tarkóját és fülét bámulta. Sapka nem volt a fején. Sűrű fekete szőrkéreg borította mindenütt. Szőrös füle jó nagy volt, de egészen a fejéhez lapult. És az egyikben fa fülbevaló lógott.
– Kátrányok… – suttogta Garin, és elkeseredetten csóválta a fejét.
„Na, még csak ez hiányzott, Platon Iljics…”
A lovasok libasorban, komótos ügetéssel haladtak az éjszakai fenyvesen át. A széles marú, tömzsi, alacsony lovak épp illettek hozzájuk. A lovasnak, amelyikhez Garint hozzákötözték, különös szaga volt. Nem olyan, mint a zombiké, mint Bajkálé például, akivel Garin nemrég találkozott, hanem valami egészen más. A zombiknak földszaguk volt. A kátránynak meg korhadékszaga, rothadó tuskószaga, olyan, mint egy öreg fa odváé, melyben ősszel hullott levelek és makkok gyűlnek össze, ahol állatok raknak fészket, a vadméhek pedig kast építenek. Miközben beszívta ezt az új szagot, és nézte a holdfényben ezüstösen csillogó szőrkérget a lovas fején és nyakán, kényelmetlenül rázkódva a ló farán, Garin felidézte magában mindazt, amit ezekről a furcsa emberekről tudott.
Sokféleképpen nevezték őket: barabai mutánsoknak, kátrányoknak, szőrméseknek, Biomol gyermekeinek, feketefejűeknek, szőrmókoknak, szőrarcoknak, mackóknak, cserniseknek, ami oroszul nagyjából a „kormos”-nak felel meg, sőt viccesen még csernisevszkijeknek is. A történetük 1969-ben kezdődött, amikor a KGB-nek sikerült ellopnia a hideget és minden egyéb klimatikus anomáliát jól tűrő szuperkatonák létrehozására irányuló amerikai genetikai kísérletek anyagait. Két évvel később a szenátus leállította az amerikai projektet. A szovjetek azonban folytatták. A szovjet–kínai határon történt konfliktusok sorozata után a Politbüro jóváhagyta egy korlátozott létszámú speciális egység létrehozásának tervét, amely az Észak-Kínában gyakorta jelentkező erős fagyban is képes harci cselekmények végrehajtására. A hetvenes években egy olyan kontingenst terveztek, amely helyt tud állni a szovjet–kínai határon bármilyen lokális háborúban, annak a veszélye ugyanis egyre fenyegetőbbé vált. Olyan katonákra volt szükség, akik zokszó nélkül ülnek hónapokon át a hideg lövészárkokban, és mindig készek a közelharcra. A GNZ (Lakat a határon)[1] kódnevű titkosított projektet két helyen fejlesztették – a BIOMOL nevű neurobiológiai intézetben Moszkva mellett és annak szibériai telepén. Az új embereket Szibériában tenyésztették, a Biomol-2 nevű zárt településen, amely minden tekintetben koncentrációs táborra hasonlított. Jobbára férfiakat tenyésztettek, de kis számban nőket is. A projekt lassan haladt, sok volt a selejt, kevés az igazi eredmény. Brezsnyev úgy tett, mintha nem is tudna róla, Andropov pedig 1982-ben ellátogatott a Biomol-2-be, és a projekt befagyasztásáról rendelkezett. De a kutatások és kísérletek magában az intézményben folytatódtak. Gorbacsov véglegesen leállította a GNZ-projektet, az intézet új profilt kapott. A Biomol-2 kísérleti alanyaival közölték, hogy a felnőtt férfiakat és nőket szerződéses munkásokként a távoli északra viszik, új kőolaj- és földgázlelőhelyek kiépítésére, a fiatalokat pedig speciális gyermekotthonokba. A bejelentés lázadást váltott ki. Az alanyok éjszaka megölték az őröket, fogták a fegyvereket, és megszöktek. Az erdőkön át a balamai mocsarakhoz mentek, ahol a nyirkosság, a rengeteg szúnyog és egyéb vérszívó a sűrű bundájuknak köszönhetően őket nem zavarta. Ott telepedtek meg és kezdtek szaporodni. Az ellenük indított hajtóvadászatok még helikopterek és deszantos egységek bevetésével sem hoztak sok eredményt. Az erős és szívós mutánsok jól álcázták magukat, földbe vájt kunyhókban bújtak el, hajtóvadászatok idején napokig tudtak a mocsárban ülni, szalmaszálon át lélegezve, váratlanul és ravaszul támadtak, borzasztó kegyetlenséggel bántak el a katonákkal, s miután megölték őket, botra szúrva hagyták a helyszínen a nemi szervüket. A deszantosok ezeket „bránerbotoknak” nevezték. A posztszovjet időkben a kátrányok meghúzták magukat, rendkívül ritkán törtek ki a saját területükről, és a hatalom legyintett rájuk. A harmadik háború után váltak aktívvá, de akkor aztán igencsak elkanászodtak: gyors és ravasz éjszakai rajtaütéseket kezdtek végrehajtani. Jobbára tüzelőanyagokat, olajat, édességeket, mézet, darát, elektromos kütyüket és valami okból asztalosokat vittek el. Érződött, hogy a mocsári élet évei alatt szépen megszaporodtak. Amikor a rajtaütéseik már fenyegető mértéket öltöttek, az Altaji Köztársaság elnöke úgy döntött, taktikai atomfegyvert vet be a barabai mocsarakban. Húsz kilotonnás bombát dobtak le. Három-négy évig ezután az altajiak és a hanti-manysik el is felejtették a kátrányokat. A GNZ-projekt áldozatainak holttesteit néprajzi múzeumban állították ki, és a neten is sok anyag jelent meg róluk. Garin épp onnan tudta, hogy milyen a külsejük. Kiderült, hogy az atomcsapás után az életben maradt kátrányok északabbra húzódtak, a Hanti-Manysi Köztársaság területére, az Altajban egyre ritkábban találkoztak velük.
És tessék, nem pont beléjük botlott?
Az erdőben a lovak lépésre váltottak, és a kátrányok hirtelen énekelni kezdtek. Nem is dal volt ez, inkább csak búgás, mely a mongolok torokéneklésére hasonlított. A doktort még jobban elkeserítette ez az egyhangú dünnyögés. A lovak sötét törzsek között haladtak, a lovasok mély torokhangon búgtak-dünnyögtek, ijesztgetve az éjszakai madarakat.
– Butirum… – morogta Garin. A lovas széles hátának könyökölt, és el-elbóbiskolt.
„Ez pont olyan sínyom, amibe a síző belelép, nem tudva, hogy ki taposta, merre vezet és minek… de te akarva-akaratlan belelépsz… s miután így kiválasztottad, megtöltöd az idegen sínyomot saját utad értelmével, új jelentést adsz neki… vagy az szív bele téged a saját útjába? Akárhogyan is, most éppen ez történt…”
[1] Granyica na zamke.
Fordította: M. Nagy Miklós
© Vlagyimir Szorokin, 2021
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
