A nyári nappalokat követő végtelen téli éjszakákon különös dolgok történnek egy átlagosnak mondható nyugat-izlandi falucskában: a Kötöttárugyár igazgatója, miután egy éjszaka latinul álmodik, az örökkévalóságra szegezi tekintetét, és lemond a földi boldogságról, egy politikust elnyel a sötétség, a helyi gazdabolt raktárában pedig, amely egy régi bűntett helyszínén épült, mintha kísértet járna. Az egymáshoz lazán kapcsolódó történetek füzérében a szürke hétköznapok izgalmai az emberi esendőség iránti költői érzékenységgel, fülledt erotikával, könyörtelen humorral és szívszorító tragikummal tárulnak fel az olvasó előtt, miközben a vágy sötét sikátoraiban tévelygő helyiek olyan örök kérdésekkel szembesülnek, mint az emberiség sorsa vagy az élet értelme.
Jón Kalman Stefánsson 1963. december 17-én született Reykjavíkban. 12 éves korában Keflavíkba költözött, ott élt 1986-ig. Dolgozott kőművesként, mészárszéken, halfeldolgozóban, egy nyarat rendőrként a keflavíki reptéren, később pedig középiskolai irodalomtanár és könyvtáros lett. Első verseskötete 1988-ban jelent meg, novellákat és regényeket ír. Háromszor jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, 2001-ben, 2004-ben és 2007-ben. Himnaríki og helvíti (Menny és pokol)-trilógiáját tucatnyi nyelvre fordították le.
Jón Kalman Stefánsson Nyári fény, aztán leszáll az éj (2021 – Sumarljós og svo kemur nóttin, 2005) című regényének részletét Patat Bence fordításában a Typotex Kiadó engedélyével közöljük.
Jón Kalman Stefánsson
Nyári fény, aztán leszáll az éj
(részlet)
Hajdan annyira ártatlan volt a világ, hogy a faluban elegendő volt egyetlen részmunkaidős rendőr is; akkoriban talán közelebb volt a mennyország, és mélyebben a pokol. A vidéket a Haladás párt uralta, kezében tartva a helyi közösségeket összefogó szövetkezeteket meg a bugrisokat, és mindent elkövetett azért, hogy minden maradjon a régiben: mindig azokat a legkönnyebb irányítani, akik nem mozdulnak semerre. De ez talán megváltozott, mivel az elmúlt években akkora volt a mozgás, hogy már gondolkodni sem tudunk, minden energiánkat arra fordítjuk, hogy megkapaszkodjunk, nehogy kirepüljünk az űrbe. Észrevetted már, hogy az ember lényege sokszor nem látszik, megbújik a felszín alatt, és talán sohasem kerül napvilágra? Semmilyen nyilvános dokumentumból nem derül ki, hogy noha Hannes szakmája szerint ács volt, a rendőregyenruha volt a mindene. Ez nem én vagyok, gondolta Hannes, amikor hétfő reggelenként felcsatolta a szerszámtartó övét, a fűrészért nyúlt, átkozva törvénytisztelő hozzáállásunkat, és zordabb, bűncselekményekkel teli időkről álmodozott, hogy ledobhassa magáról a szerszámtartó övet és mindennap egyenruhát vehessen fel.
Hannes a többségünknél termetesebb volt, 193 centi magas, széles vállú, erős karú, egy gramm zsír sem volt rajta, mozgása az embert egy nagymacskára emlékeztette. Verekedésben bárkit maga alá tudott gyűrni, a karjai mintha acélból lettek volna, és mindegyikünknél többet ivott, már fiatalkora óta, ami természetesnek tűnt, elvégre óriások családjából származott. Vonzódtak hozzá a nők, határozott tekintete volt, úgy nézett körül, mint valami világítótorony. A nők azt gondolták: elhagyom a férjemet és a gyerekeimet, csak hogy egyetlen éjszakát vele tölthessek. Két gyönyörű nővér futott utána éveken át; megkaphatsz mindkettőnket, mondták, együtt élhetsz mindkettőnkkel, nem is árt, ha két feleséged van, nagyon gazdag a fantáziánk, és most nem a főzésről beszélünk, de Hannes végül Bárát vette el, amin meglepődtünk; Bára sovány volt, de a feje ragyogott; a teste, mint egy virág szára, mondták róla az öregek.
Reykjavíkba járt egyetemre, de nem azért, hogy mindent megtanuljon a kecses növényekről, ahogy gondoltuk, hanem geológusnak készült, és mindent tudni akart a földrengésekről, a vulkánkitörésekről, a természet féktelen erőiről. Jól tanult, és kiváló geológus vált volna belőle, de a közösségi házban az egyik húsvéti bálon meglátta Hannest, aki összeverekedett valakivel; egy aktív vulkán, gondolta magában, és két évvel később megszületett Jónas. Bára éppen elvégezte az alapképzést, amikor a fiú a világra jött, és úgy tervezte, hogy három évig a mi iskolánkban tanít majd, aztán folytatja a tanulmányait, és a vulkánokra specializálódik; rád specializálódom, mondta néha Hannesnek, de egy nap azt vettük észre, hogy kifakult a feje körüli ragyogás. Az öreg orvos, az, aki valamicskét értett latinul, nem tehetett érte semmit: vastagbélrák, az ördög virága; Bára állapota gyorsan romlott, sápadttá vált, egyre csak senyvedt. Hannes minden erejével próbálta életben tartani, de a halállal szemben az ember semmi; a világ fénye kialudt, Hannes elvesztette a feleségét, a hároméves fiú az anyját, mi pedig a legkecsesebb és legszebb nőt, akit valaha láttunk. Van még mit javítani a világ igazságosságán.
És ketten maradtak.
A fiú annyira hasonlított az anyjára, hogy Hannes nem mert hozzáérni; fiam, mondta, kezét a zsebébe dugva. Így teltek az évek. Apa és fia két külön világban élt, nem sokat beszélgettek egymással, de szerettek együtt tévét nézni, a konyhaasztalhoz ülni, rádiójátékokat vagy az eső hangját hallgatni és meredni kifelé a fjordra; az egyik régi faházban laktak, közvetlenül az ívelt part fölött. Néhanapján, általában hat-héthetente, csütörtök késő délután Hannes elhelyezkedett a karosszékében, odaszólította a fiát, és azt mondta: gyere, hozd ide Szent Hallgrímurt. Jónas ebből már tudta, hogy az apja négy-öt napon és ugyanannyi éjszakán át temérdek mennyiséget fog inni.
Hányszor látta a saját kezeit Jónas, ahogy azok a súlyos, sötét könyvespolcon Hallgrímur Pétursson összes versei után nyúlnak: Zsoltárok és versek két kötetben, 1887-es és 1889-es kiadás, Versek és más költemények egy kötetben, 1945-ös kiadás, és Magnús Jónsson kétkötetes életrajza a költőről. Először Hannes érces hangja szólítja, majd Jónas keze a polc felé nyúl; az emlékei tele vannak a saját kezeivel. Lassan nőtt, a korához képest sokáig székre kellett állnia, hogy elérje a könyveket, kis keze megragadta a könyvek gerincét, aztán átbotladozott velük a szobán Hanneshoz, aki a karosszékben ült, egy takarót magára terítve, mellette az asztalkán rozskenyér, húspástétom, szárított hal meg egy üveg vodka. Állandóan ismétlődő jelenet Jónas emlékezetében, mint valami kollázs vagy filmrészlet, ami lepereg a fejében: a keze megnő, már nem kell székre állnia, de a könyvek ugyanolyan nehezek, a szobán belüli távolság egyáltalán nem rövidül, csak Hannes öregszik a sarokban. Sok nő szeretne olyan kezet, mint amilyen Jónasé, lepkeszárnyra emlékeztet, átsüt rajta a fény. A fiú sovány, mint Bára, de hiányzik belőle az anyja határozottsága és ragyogó egyénisége, ő is sovány volt, de erős, Jónas viszont annyira törékeny, hogy attól féltünk, nem lesz képes elviselni az élet súlyát. Az életét, amely bizony különös formákat képes ölteni. Egyesek létét mintha valami belső fájdalom szőné át, akkor pedig a kar ereje mit sem számít: mindegy, hogy az ember mennyit edz, mekkora súlyokat emel, és hányszor futja le a tizenöt kilométert, mert sehogy sem tudja földhöz vágni a sötétséget, nem tudja kifutni magából az árnyakat, nem tud elmenekülni a búskomorság elől, amely fekete és szürke, és senkinek sem kegyelmez. Egy este Hannes így szól a fiához: semminek sem örülnék jobban, igen, az tenne boldoggá, ha majd átvennéd tőlem az egyenruhát, és ember válna belőled, akkor elmondhatnám, hogy nem éltem hiába, az enyhítené a szenvedéseimet, bárhol kell is majd elviselnem őket az angyalok és a mennyország urának akaratából.
Ez egy novemberi estén történt, Jónas négy vagy öt nappal korábban vette elő Szent Hallgrímurt az apjának, a konyhában két üres vodkásüveg, vagy harminc sörösdoboz; Hannes szokás szerint keveset aludt, Hallgrímurt olvasott, Megast, Cat Stevenst, Elvis Presley-t hallgatott, és erőteljes nyelvezetű monológokat tartott a fiának; Jónas akkor még a Tejüzemben dolgozott, ami remek volt, a partvisnak támaszkodott, a környezetét néha madárképekkel élénkítette fel, volt elég ideje gondolkodni, munka után otthon, a szobájában töltötte az idejét, a természetről olvasott, madarakról, rajzolt, és gyakran magára zárta az ajtót, de amikor az apja ivott, soha, olyankor résnyire nyitva hagyta, és Hannes komor motyogása töltötte meg a szobát.
Az tenne boldoggá, ismételte meg Hannes, és közeledett az éjfél. Jónas fogat mosott, nagyon alaposan, mint mindig, pisilt, megmosakodott, kiment jó éjszakát kívánni, Hannes felnézett, megemelte fejét, a határozott vonásokkal megrajzolt fejét; jó éjt, fiam, mindenkorra jó éjt, sose engedd, hogy elragadjanak az árnyak; nem, Apa, azzal Jónas bevonult a szobájába, a nappaliból beszűrődő motyogás hangjaira aludt el, a piros pizsamájában. Másnap reggel korán ébredt, a szobában félhomály, az órára pillantott, hét óra, két óra múlva kell beérnie a munkahelyére, még van elég ideje beleolvasni egy amerikai zoológus életrajzába, aki harminc éven át évente egy hónapot túrázott egy-egy területen: Amerika erdeiben, a kanadai Sziklás-hegységben, az alaszkai vadonban, Amazóniában, Indiában, Madagaszkáron, de egy ízben szakított a szokásával, és egy kis vitorláson csendes-óceáni szigetek között hajózott; Jónas éppen ennél a fejezetnél tartott. „A tenger néha annyira kék”, írja a zoológus, „hogy meggyőződésem, hogy meghaltam, és a hajó orra az eget hasítja.” Jónas elmosolyodott, alig várta a folytatást, kinyújtózott a lámpához, felkapcsolta, és ekkor meglátta, hogy éjszaka valaki becsukta az ajtót, és egy nagy borítékot ragasztott a kilincs alá. Jónas felkelt az ágyból, levette a borítékot, amin ez volt a felirat:
„Fiamnak”. Jónas leült az ágy szélére, szaporán dobogó szívvel fel- tépte a borítékot, és olvasni kezdte a levelet:
Kedves Fiam! Tedd meg nekem, hogy nem mész be a nappaliba. Ha tisztelsz egy kicsit is, vagy tiszteltél valaha, akkor teljesíted ezt az utolsó kívánságomat. Igyekeztem megtenni, amit tudtam, de most megadtam magam a fejemben lévő árnyaknak. A világ szépsége megszűnt a számomra.
Kivágták a kies erdőt,
Sápadt eke nyomja a
lejtőt, Gyülekeznek
bánatfelhők,
örömöknek vége már.
Nem dalol a sok
madár.
Este jön, hoz
hűvös szellőt, minden
élő elbújt.
Az, hol elmém vándorolt, már elmúlt.
Legyőztek az árnyékok. Küzdöttem, összeszedtem minden erőmet és férfiasságomat, a harc sokáig tartott, és elfogyott az erőm. Nem voltam elég jó hozzád, bocsáss meg nekem, csak a legjobbat akartam. Ne menj be, mert az éjjel felakasztottam magam. Ne gyere oda hozzám, egy akasztott ember borzalmas látvány, hát még ha az apád az. Az a kép beleégne a tudatodba, és örökké ott izzana, amit nem szeretnék, ezért ne menj be a nappaliba. Menj ki a házból, de előbb öltözz fel, mert nem szerencsés, ha egy férfi piros pizsamában mutatkozik. Most négy óra múlt húsz perccel, az utolsó kortyot öt órája ittam – csak a gyávák ölik meg magukat részegen. Teljesen józan vagyok. Mélyen alszol a szobádban, résnyire nyitott szájjal. Az előbb sokáig álltam melletted, és néztelek. Elbúcsúztam tőled. Szép fiú vagy, bár én inkább azt szeretném, ha férfi lennél. De a fiam vagy. Elmegyek, és te vagy az egyetlen, amit az emberi világra hagyok. Légy erős! Ne fakadj sírva, soha! Amikor könnybe lábadna a szemed, ami előfordulhat, és nem szégyen az, akkor menj ki és fuss. Semmi sem tisztítja meg jobban az elmét és nyugtatja le jobban az idegeket. De ne feledd, hogy a sírást kifuthatod magadból, az árnyakat viszont nem. Olvasd most végig ezt az utolsó üdvözletet tőlem, aztán öltözz fel, vegyél fel valami rendes ruhát (ne a narancssárga ingedet), menj ki a házból, egyenesen Guðmundurhöz, a körzeti megbízotthoz és Sólrúnhoz. A bejárati ajtónál hagytam számukra egy levelet, vidd el nekik, de előbb mondd el, mi történt, fogalmazz egyértelműen, és kerülj mindenféle érzelgősséget, az ugyanis megfoszt az önuralomtól és a méltóságtól. Guðmundur és Sólrún tudja, mit kell tenni, bízz bennük, de legyen gondod rá, hogy a kötelet, amit használok, megsemmisítsék. Megőrizni vagy másra használni rosszat jelent, árnyak tapadnak hozzá, talán halál is.
Most pedig elmegyek találkozni anyáddal. Nem ismerek jobbat nála, sokkal többet és jobbat érdemelt volna, de a sors hatalmas erejének senki sem tud ellenállni. De előbb még bűnhődnöm kell azért, mert feladtam. Megpróbálok egyenes gerinccel az ítélet elébe állni. Nem tudom, mi lesz az ítélet, sem azt, hogy mennyi idő lesz a büntetésem: egy nap vagy ezer év? Gondoltam, hogy leautózom délre, a völgybe, és megkérdezem erről Jóhannest, mert az ember telefonon nem beszél ilyesmiről, de már késő bárhová is elindulni, a döntést meghoztam. És nemsokára úgyis megtudom majd. Légy erős, és vidd többre, mint én.
Apád, Hannes Jónasson.
Jónas lassan olvasta el a levelet, minden egyes szót úgy tapogatott végig, ahogy az ember keres támpontot a sötétben vagy a sűrű ködben, többször is elolvasta Hallgrímur versét, hosszan elidőzött a madárdal szónál, érezte, ahogy árad belőle a melegség, aztán felállt, kinyitotta az ajtót; a szobája a ház végében volt, az előszobát látta maga előtt, egy ezer kilométer hosszú alagutat, az étkező a falnál lévő könyvespolccal a messzi távolba veszett. A fél élete eltelt, mire a végéhez ért. Jónas egy órával később elindult Guðmundurhöz és Sólrúnhoz.
Látta, ahogy az apja ott lóg a kötélen, oldalra billent fejjel, ott állt a piros pizsamájában, miközben vézna lábain langyos vizelet csorgott le a nappali világos, mintás szőnyegére. Hannes aligha örült volna ennek, sem a vizeletnek, sem a piros pizsamának, már csak egy maci hiányozna mellé, jegyezte meg Hannes, amikor először meglátta Jónason. Jónas igyekezett eltüntetni a foltot, kávét töltött magának, készített egy húspástétomos szendvicset, ledöntött két pohár tejet, elszürcsölt egy csésze kávét, majd egy másik teli csészényit bevitt a nappaliba, kiment a fürdőszobába, megnedvesített egy rongyot, szappant kent rá és lecsutakolta a nemi szervét meg a lábát, jó ideig ült a kád szélén maga elé meredve, majd felállt, megborotválkozott Hannes borotvájával, ruhát vett elő, nem a narancssárga ingét, bement a szobába, hosszasan bámulta az apját, aki súlyosan és élettelenül lógott a nappali fölött, mint egy nap, amely összeomlik és sötét sziklává változik.
Fordította: Patat Bence
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)