A chicagói Hildebrandt család keresztúthoz érkezett. A családapa, Russ – aki mellesleg lelkipásztor – kész rá, hogy kitörjön a házasságából, amelyet örömtelennek érez – hacsak nem előzi meg a kitörésben leleményes és labilis felesége, Marion. 1971-ben járunk, egy nappal szenteste előtt. Legidősebb fiuk, Clem hazajön az egyetemről – feltüzelte idealizmusa, és olyan döntést hozott, amelynek hallatán apja összeroppan. Húga, Becky régóta az egyik legnépszerűbb lány volt a gimnáziumban, de most az ellenkultúra kerítette hatalmába. Perry öccsüknek elege lett abból, hogy füvet kell árulnia ahhoz, hogy füvezhessen, és megfogadja: megjavul. A család minden egyes tagja szabadulni próbál valamitől, de ehhez a többieknek is lesz egy-két szava.
Jonathan Franzen (1959) korunk egyik legkiválóbb regényírója – mindig családregények szerzőjeként jellemzik, de valójában ez a könyve, a Keresztutak az első, amelyben tényleg mindvégig egy család története áll a középpontban. A Keresztutak egy trilógia első könyve. A Minden mitológia kulcsa (A Key to All Mythologies) címet viselő regényfolyam három nemzedék életének foglalata, és egészen napjainkig eljutva jeleníti meg társadalmunkat, kultúránkat. A trilógia első kötete önmagában is kerek egész, amely a Hildebrandt család életén keresztül mutatja be elmúlt ötven évünk politikai, szellemi és társadalmi mozgásait, és azok előzményeit. Franzen könyvének karakterei egyszerre életteliek és mélyek – amit kezünkben tartunk, egy szédítően precíz és átfogó tabló.
Jonathan Franzen Keresztutak (2021 – Crossroads 2021) című regényének részletét Pék Zoltán fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Jonathan Franzen
Keresztutak
(részlet)
Az Isten Közössége egy kicsi, toronytalan, sárga téglás templom volt, amit eredetileg németek építettek, és az egyik oldalához kátránytetős közösségi házat toldottak. A főleg nőkből álló gyülekezetet egy középkorú pásztor, Theo Crenshaw vezette, aki nagylelkűen és köszönet nélkül elfogadta a kertvárosi csoport jótékonyságát. Theo minden második kedden nemes egyszerűséggel adott Russnak és Kittynek egy fontossági sorrend szerint megírt listát; nem segíteni jöttek, hanem szolgálni. Kitty együtt tüntetett Russ-szal a polgárjogokért, de a többi nőnek Russ kénytelen volt elmagyarázni, hogy csak mert ők nehezen értik a „városi” angolt, attól még nem kell hangosan és lassan beszélniük, hogy megértessék magukat. Azoknak a nőknek, akik megértették ezt, és megtanulták legyőzni az abból adódó félelmet, hogy gyalogszerrel közlekednek a South Morgan Street 6700-as tömbjében, a csoport munkája nagy élményt jelentett. Azokra a nőkre viszont, akik nem értették – akik közül páran versengésből léptek be, nem akartak kimaradni –, Russ kénytelen volt kimérni ugyanazt a megaláztatást, amit ő szenvedett el Rick Ambrose-tól, és megkérni őket, hogy ne jöjjenek el többet.
Frances még nem esett át a próbán, mivel Kitty egy pillanatra sem tágított mellőle. Amikor megérkeztek a Morgan Streetre, Frances vonakodva szállt ki az autóból, és megvárta, amíg szólnak neki, csak utána segített Russnak meg a többi özvegynek behordani a közösségi házba a szerszámosládákat és a használt téli ruhákkal teli zsákokat. A tétovázása kétségek szitálását indította el Russban – hátha a stílust mélységnek hitte, a sapkát kalandvágyó léleknek –, de ezeket elolvasztotta a szánalom hőhulláma, amikor Theo Crenshaw, Francesra fittyet hányva, a két idősebb özvegyre bízta, hogy katalogizálják a használt könyveket, amiket a vasárnapi iskola kapott adomány gyanánt. A két férfi egy új vízmelegítőt fog üzembe helyezni az alagsorban.
– És Frances – tette hozzá Russ.
A nő az ajtó közelében téblábolt. Theo hűvösen végigmérte.
– Nagyon sok a könyv.
– Segítsen nekünk Theóval – mondta Russ.
Frances buzgó bólintása igazolta Russ ösztönös szánalmát, és eloszlatta a gyanakvást, hogy igazából fel akar vágni az erejével, az ügyességével. Az alagsorban Russ atlétára vetkőzött, átnyalábolta az ocsmány, azbesztbe burkolt vén vízmelegítőt, és felemelte a tartójáról.
Negyvenhét évesen már nem csak egy nyúlánk csemete volt; a mellkasa és a válla kiszélesedett, akár a tölgyfa. Frances viszont nem nagyon tudott mit csinálni, mint figyelni, és amikor a befolyócső leszakadt a falról, és be kellett vetni a vésőt meg a menetvágót, kisomfordált az alagsorból, amit Russ csak később vette észre.
Russ leginkább a szófukarságát kedvelte Theóban, ami megkímélte attól a hiúságtól, hogy elképzelje kettejük közt a faji korlátokat áthágó barátságot. Theo tudta róla az alapvető tényeket – hogy nem ódzkodik a kemény munkától, hogy mindig a szegénység határán él, hogy hisz Jézus Krisztus isteni voltában –, és se nem tett fel, se nem szeretett kapni nyitottabb kérdéseket. Például a környékbeli retardált fiúról, Ronnie-ról, aki minden évszakban ki-be járt a templomba, néha megállt és lehunyt szemmel sajátos, ringó táncot lejtett, vagy tarhált egy negyeddollárost az egyik First Reformed-beli hölgytől, Theo csak annyit mondott: „Jobb, ha békén hagyják azt a fiút.” Amikor Russ mégis megpróbált beszélgetni Ronnie-val, megkérdezte, hol lakik, ki az anyja, Ronnie azt kérdezte, „Kaphatok egy negyeddollárost?”, Theo pedig rászólt Russra, elég élesen, „Jobb, ha békén hagyja”.
Franceshez ez az utasítás nem jutott el. Amikor ebédidőben Theo meg Russ felmentek, őt meg Ronnie-t a közösségi szoba padlóján találták egy doboz zsírkrétával. Ronnie használt dzsekit viselt, ami nyilvánvalóan New Prospectből származott, és térdelve ringott, miközben Frances narancssárga napot rajzolt egy lapra. Theo megdermedt, mondani akart valamit, aztán csak a fejét csóválta. Frances odanyújtotta Ronnie-nak a zsírkrétát, és boldogan nézett fel Russra. Megtalálta a módját, hogyan szolgáljon és adjon magából, és Russ örült ennek.
A szentélyben kiderült, hogy Theo azonban egyáltalán nem.
– Beszélnie kell vele. Mondja meg neki, hogy Ronnie tabu.
– Nem csinál kárt.
– Nem ez a lényeg.
Theo hazament a feleségéhez főtt ételt enni, Ross pedig nem akarta elvenni Frances kedvét a jótékonyságtól, hát leült a zacskós ebédjével a vasárnapi iskola termébe, ahol az idősebb özvegyek nagyszabású átrendezést folytattak. Ha a test beteg, átengeded idegenek érintésének, és ha szegénység a betegséged, átengeded magad a környezetednek. Az özvegyek engedélyt se kérve kiválogatták az összes gyerekkönyvet, és rikító, csalogató címkéket gyártottak nekik. Ha szegény vagy, még azt is nehezen látod, mit kell tenni, amíg valaki meg nem mutatja azzal, hogy megteszi. Russ természetétől idegen volt, hogy ne kérjen engedélyt, viszont passzolt ahhoz, hogy nem is számíthattak köszönetre. Amikor bement egy hátsó udvarba, amit bogáncs és vállig érő gaz borított, nem kérdezte meg az idős asszonyt, melyik bokor kié, és melyik rozsdásodó lomot nem érdemes megmenteni, és amikor végzett a munkával, az idős asszony többnyire meg se köszönte. Annyit mondott: „Mindjárt jobban néz ki.”
Éppen a két özveggyel fecsegtek, amikor hallották, hogy odalent ajtó csapódik, majd egy női hang csattan fel dühösen. Russ talpra ugrott, és leszaladt a közösségi szobába. Frances egy újságlapot szorongatva hátrált egy fiatal nőtől, akit Russ még sosem látott. Csont és bőr volt, a haja koszos. Russ már méterekről érezte a pia szagát.
– Ez az én fiam, érted? Az én fiam.
Ronnie még mindig a zsírkrétákkal térdelt imbolyogva.
– Hé, hé – mondta Russ.
A fiatal nő megpördült.
– Maga a férje?
– Nem, én vagyok a pásztor.
– Akkor mondja meg ennek, akárki is, hogy hagyja békén a fiamat. – A nő megint Francesre nézett. – Hagyd békin a fiamat, ribanc! Mi van nálad?
Russ a két nő közé lépett.
– Kisasszony, kérem.
– Mi van nálad?
– Egy rajz – szólalt meg Frances. – Szép rajz. Ronnie csinálta. Igaz, Ronnie?
A rajz egy vörös firkálmány volt. Ronnie anyja kikapta Frances kezéből.
– Ez nem a tied.
– Nem, azt hiszem, magának csinálta.
– Ez még mindig hozzám beszél? Jól hallom?
– Nyugodjunk meg mind – mondta Russ.
– Ez vigye a fehér valagát a képemből, és ne szórakozzon a fiammal.
– Sajnálom – mondta Frances. – Olyan aranyos fiú, én csak…
– Mér beszél még mindig hozzám? – Az anya négybe tépte a rajzot, és felrántotta Ronnie-t. – Mondtam, hogy kerüld ezeket. Nem megmondtam?
– Nemtom – mondta Ronnie.
A nő pofon vágta.
– Nem tudod?
– Kisasszony, ha még egyszer megüti a fiút, baj lesz – mondta Russ.
– Ja, ja. – A nő már az utcára vezető ajtó felé tartott. – Gyere, Ronnie. Menjünk innen.
Miután elmentek, és Frances elkezdett zokogni, és Russ átölelte, érezte, hogy a félelem borzongásban száll ki Francesből, de közben azt is megfigyelte, hogy a nő karcsú alakja milyen jól passzol a karjába, a finom feje a kezébe, és ő maga is majdnem elsírta magát. Engedélyt kellett volna kérniük. Jobban kellett volna figyelnie Francesre, védelmezni. Azt kellett volna mondania, hogy az idősebb hölgyeknek segítsen a könyvekkel.
– Nem tudom, nekem való-e ez – mondta Frances.
– Ez csak balszerencse. Még sosem láttam ezt a nőt.
– De félek tőlük. És ő tudta. Maga meg nem fél, és ezért tiszteli.
– Ha rendszeresen jön, egyre könnyebb lesz.
Frances a fejét rázta, nem hitt neki.
Amikor Theo Crenshaw visszatért az ebédről, Russ annyira szégyellte magát, hogy nem is beszélt az incidensről. Nem dédelgetett tervet magában Francest illetően, semmilyen különösebb fantáziát, egyszerűen csak a közelében szeretett volna lenni, de a hiúsága miatt most elpuskázta azt a lehetőséget, hogy havonta kétszer láthassa. Volt annyira rossz ember, hogy megkívánjon egy nőt, aki nem a felesége, de még a rosszat is rosszul csinálta. Milyen förtelmesen passzív taktika volt lehozni ide a pincébe. Azt képzelte, hogy ha Frances látja őt munka közben, attól megkívánja, mint ahogy ő kívánta Francest, bármit csinált, csakhogy ez a gondolkodás pont egy olyan férfira vall, akit egy ilyen nő nem kíván. Frances megunta nézni, és ő felelős azért, ami utána történt.
A Furyban a lassú visszaúton New Prospectbe Frances hallgatott, míg az egyik idősebb özvegy meg nem kérdezte tőle, hogy a fiának, a tizedikes Larrynek hogy tetszik a Keresztút.
Újdonság volt Russnak, hogy Frances fia a templom ifjúsági egyletének tagja.
– Rick Ambrose zseni lehet – felelte Frances. – Az én időmben talán harmincan se voltak az egyletben.
– Maga is tag volt? – kérdezte az idősebb özvegy.
– Nem. Nem volt ott elég helyes fiú. Sőt, egy se.
Frances szájából a zseni szó savként marta Russ agyát. Sztoikusan kellett volna viselnie, de a rossz napokon nem tudta megállni, hogy ne csináljon olyasmit, amit később megbán. Sőt, mintha direkt azért csinálta volna, hogy később megbánja. Retrospektív szégyentől gyötörve, magányosan, megalázkodva talált vissza Isten kegyelmébe.
– Tudják, miért Keresztút az egylet neve? – kérdezte. – Mert Rick Ambrose úgy gondolta, hogy a gyerekek jobban viszonyulnak egy rockdal címéhez.
Ez vaskos féligazság volt. Ő maga javasolta a nevet.
– Úgyhogy megkérdeztem tőle, meg kellett kérdeznem, hogy ismeri-e az eredeti Robert Johnson-nótát. És csak nézett rám üres tekintettel. Merthogy neki a zenetörténet a Beatlesszel kezdődik. Én is hallottam azt a dalt a Cream előadásában, elhihetik. Pontosan tudom, micsoda.
Három angol fickó lenyúl egy autentikus fekete-amerikai blueslegendát, és úgy tesz, mintha a saját zenéjük lenne.
A vadászsapkás Frances az előttük haladó teherautót nézte. Az idősebb özvegyek visszatartott lélegzettel hallgatták, hogy a segédlelkészük ócsárolja az ifjúsági program vezetőjét.
– Nekem megvan az eredeti felvétel, amin Johnson énekli a „Keresztút blues”-t – dicsekedett ellenszenvesen. – Amikor Greenwich Village-ben éltem… mert tudják, ott éltem, New Yorkban… régi 78-as lemezeket kerestem az ócskás boltokban. A világválság alatt a lemeztársaságok kimentek vidékre dalokat gyűjteni, és elképesztő eredeti felvételek készültek.
Lead Belly, Charley Patton, Tommy Johnson. Egy gyereksegítő programban dolgoztam Harlemben, és amikor estelente hazamentem, ezeket a lemezeket hallgattam, és olyan érzés volt, mintha ott lennék Délen a húszas években. Annyi fájdalom volt azokban az öreg énekhangokban. Mert igazából ez a blues lényege. Ez tűnt el, amikor a fehér bandák elkezdték majmolni a stílust. Az új zenében én semmi fájdalmat nem hallok.
Kínos csend lett. A novemberi napvilág zsírkrétaszínekben, felhők alatt haldoklott a kertvárosi horizonton. Russnak most már bőven volt miért szégyenkeznie később, bőven kiérdemelte a szenvedést. Isten létezését számára mi sem bizonyította jobban, mint a legrosszabb napjai végén az az érzés, hogy ez így van rendjén, az érzés, hogy a megaláztatásban hazatalált.
Fordította: Pék Zoltán
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)