Füstjelek (William Gibson: Sprawl-trilógia)

Egy kultikus trilógia, mely érthetővé teszi az elmúlt évtized fellángoló cyberpunk hullámát. Egy trilógia, melynek jövőképeiből valóság lett. Egy trilógia, mely éppúgy működik társadalmi kortablóként, mint sci-fiként.

William Gibson (1948) 1981-ben megnézte John Carpenter Menekülés New Yorkból című filmjét, elolvasta Philip K. Dick tollából a Blade Runner címmel épp megfilmesítés alatt álló Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című regényt, és végiglapozta Moebius The Long Tomorrow címre keresztelt képregényét, miközben figyelte környezetét, az 1980-as évek elejének technológiai és társadalmi trendjeit, hogy aztán megteremtse egyedülálló, műfajteremtő látomását a Neuromancer képében. A kötet és két folytatása (Count Zero, Mona Lisa Overdrive) elképesztő hatékonysággal érzett rá az elkövetkező 20-30 év változásaira. Nem hiába mondta róla Bruce Sterling, a legendás futurista, hogy „ez az, amiért az SF-et kitalálták.”

A Neuromancer lenyűgöző és baljós jövővíziója Hugo-, Nebula- és Philip K. Dick-díjakat ért; e három kitüntetést egyszerre mindmáig nem sikerült egyetlen más sci-finek sem elnyernie. Gibson később trilógiává bővítette történetét a Count Zero, valamint a Mona Lisa Overdrive című kötetekkel, létrehozva egy olyan univerzumot, mely nélkül a popkultúra és a filmvilág nem gazdagodhatott volna olyan művekkel, mint a Mátrix, ami épp Gibson világának lényegét, a virtuális valóságot vette át – maga a mátrix elnevezés is Gibsontól ered! –, vagy épp a Transmetropolitan képregény.

A Sprawl-trilógiát (2021 – Neuromancer, 1984; Count Zero, 1986; Mona Lisa Overdrive, 1988) Farkas Veronika fordította – a részleteket az Agave Könyvek engedélyével közöljük.

William Gibson
Neuromancer
(részlet)

HÉT

Beyogluban esett. A bérelt Mercedes óvatos görög és örmény ékszerészek berácsozott, kivilágítatlan kirakatai előtt siklott el. Az utca szinte üres volt, csak néhány sötét kabátos járókelő fordult az autó után.

– Régen ez volt az ottomán Isztambul virágzó európai része – dorombolta a Mercedes.

– Szóval megindult a lejtőn – foglalta össze Case.

– A Hilton a Cumhuriyet Caddesin van – mondta Molly. Hátradőlt a kocsi mikroszálas műbőr ülésén.

– Armitage hogyhogy egyedül utazik? – kérdezte Case. Fájt a feje.

– Mert az agyára mész. Az enyémre biztosan.

Case el akarta mesélni neki Corto történetét, de végül úgy döntött, mégsem. Még a gépen magára tapasztott egy altatódermet.

A repülőtérről nyílegyenes út vezetett a városba, akár egy sebészi vágás. Case a mellettük elsuhanó faházak foltmintáját figyelte, a lakásokat, az arkológiákat, komor szükséglakásokat, a rétegelt lemezből és rozsdás fémekből tákolt újabb és újabb falakat.

A Finn savanyú arccal várta őket. Új sindzsukui öltönyt viselt, szararifeketét, és velúr karosszékben lebegett a halványkék szőnyegpadló tengerén.

– Jézusom! – szólalt meg Molly. – Akár egy patkány öltönyben.

Átvágtak az előcsarnokon.

– Mennyit fizettek neked azért, hogy ide gyere, Finn? – tette le a lány a táskáját a karosszék mellé. – Lefogadom, hogy messze nem annyit, mint azért, hogy felvedd ezt az öltönyt, igaz?

A Finn felső ajka hátrahúzódott.

– Nem eleget, édesgumó. – Átnyújtott Mollynak egy mágneskulcsot, rajta egy kerek, sárga bilétával. – Már be vagytok jelentkezve. A főnök van fent. – Körülnézett. – Gáz ez a város.

– Ha agorafóbiás leszel, kivisznek a kupola alól. Csak tegyél úgy, mintha Brooklynban lennél, vagy valami. – Molly megpörgette a kulcsot az ujján. – Te vagy az inasunk, vagy mi?

– Át kell néznem valami fickó implantátumait – válaszolta a Finn.

– És mi van a deckemmel? – kérdezte Case.

A Finn elfintorodott.

– Tartsd be a protokollt. Kérdezd a főnököt.

Molly ujjai megmozdultak a dzsekije árnyékában, felvillant a csend jele. A Finn látta, és bólintott.

– Igen – helyeselt a lány. – Tudom, ki az. – A liftek felé intett a fejével. – Gyerünk, cowboy! – Case felkapta mindkét táskát, és követte.

A szobájuk akár az a chibai lakosztály is lehetett volna, ahol először találkozott Armitage-zsal. Amikor reggel az ablakhoz lépett, már arra számított, hogy a Tokiói-öblöt fogja megpillantani. Az utca másik oldalán is szálloda volt. Még mindig esett az eső. Néhány levélíró menedéket keresett a kapualjakban, régi hangnyomtatójukat átlátszó nejlonokba csavarták annak bizonyítékaként, hogy errefelé még megbecsülik az írott szót. Az ország lomha volt, mint egy lajhár. Case egy matt fekete Citroën szedánt nézett, átalakított primitív hidrogéncellást, amelyből öt komor arcú török rendőr szállt ki gyűrött, zöld egyenruhában. A szemben lévő szállodába mentek be.

Az ágyra pillantott, Mollyra, és feltűnt neki, milyen sápadt a lány. A gipszét a lakásban hagyta, a matracukon, a transzdermális injektor mellett. Lencséiben a szoba lámpái tükröződtek.

Case felkapta a telefont, mielőtt másodszor is megcsörrenhetett volna.

– Örülök, hogy fent vagy – mondta Armitage.

– Éppen hogy csak. A Hölgy még alszik. Figyelj, főnök, szerintem ideje lenne elbeszélgetnünk. Úgy gondolom, jobban dolgozom, ha többet tudok arról, amit csinálok.

Hallgatás a vonalban. Case az ajkába harapott.

– Pont annyit tudsz, amennyit kell. Talán még többet is.

– Biztos?

– Öltözz fel, Case! Keltsd fel Mollyt is! Nagyjából tizenöt perc múlva látogatótok érkezik. Terzibashjiannak hívják. – Ezzel a telefon halk sípolásba kezdett. Armitage eltűnt.

– Ébredj, bébi! – mondta Case. – Meló van.

– Már egy órája ébren vagyok – fordultak felé a tükrök.

– Egy Dzsörzébasa közeledik.

– Jó a nyelvérzéked, Case. Lefogadom, hogy részben örmény vagy. Ő a kopó, akit Armitage Rivierára állított. Segíts fel!

Terzibashjianról kiderült, hogy fiatal férfi; szürke öltönyt viselt, és aranykeretes, tükrös lencséjű szemüveget. Gallérnál nyitott fehér ingéből olyan sűrű, fekete mellszőrzet burjánzott elő, hogy Case először valamiféle pólónak nézte. A férfi egy fekete Hilton-logós tálcával érkezett, amelyen három gyűszűnyi csészében feketekávé illatozott, mellettük három ragacsos, szalmaszínű keleti édességgel.

– Ahogy azt maguk ingilizül mondják, vegyük ezt lazán. – Mintha jelentőségteljesen Mollyra meredt volna, de végül levette ezüst szemüvegét. Szeme sötétbarna volt, ugyanolyan színű, mint a nagyon rövid, katonásra vágott haja. Elmosolyodott. – Így jobb, igen? Különben lagút végtelenet csinálunk, tükör a tükörbe… Főleg maga – fordult a lányhoz – kell vigyáz. Törökországban elítélés van azoknak a nőknek, akik ilyen módosításokat végez.

Molly félbeharapta az egyik süteményt.

– Ez az én bulim, Jack – felelte tele szájjal. Rágott, nyelt, és megnyalta az ajkát. – Tudok rólad. Valami katonai poszton vagy, ugye?

– Jobb keze lustán a kabátja alá csusszant, és a pisztollyal bukkant elő. Case nem is tudta, hogy nála van.

– Nagyon lazán, kérem! – felelte Terzibashjian. A fehér porcelángyűszű az ajkától pár centire megállt a levegőben.

Molly kinyújtotta a pisztolyt.

– Talán robbanószert kap, rengeteget, talán rákot. Egyetlen tű, seggfejkém. Hónapokig nem fogja érezni.

– Kérem. A maguk ingilizéül, ez nekem nagyon kelle…

– Én úgy mondanám, bal lábbal keltem. És most meséljen az emberéről, aztán tűnjön el innen – tette el Molly a pisztolyt.

– Fenerben lakik, a Küchük Gülhane Djaddesi 14.-ben. Van egy lagút útvonal, éjjel, a bazárban. Mostanában a Yenishehir Palas Oteliben előad, egy modern, turistik stílusos helyen, de elintézve, hogy a rendőrség érdeklődést mutat az ilyen műsor iránt. A Yenishehir vezetőség ideges lett. – A férfi elmosolyodott. Borotválkozás utáni arcszesz fémes illata lengte körül.

– Többet akarok tudni az implantátumokról – felelte Molly a combját masszírozva. – Tudni akarom, pontosan mire képesek.

Terzibashjian bólintott.

– A legrosszabbak, a maguk ingilizéül, a szubliminálisok. – Az utolsó hat szótagot gondosan tagolva ejtette ki.

– A bal oldalon a Kapali Carsi, a nagy bazár látható – mondta a Mercedes, az esős utcák útvesztőjében kanyarogva.

A Finn elismerő hangokat hallatott Case mellett, de rossz irányba nézett. Az utca jobb oldalán miniatűr roncstelepek sorakoztak. Case meglátott egy kibelezett lokomotívot bordázott márványoszlopok rozsdafoltos darabjai mellett. Fejetlen márványszobrok álltak felstószolva, a tűzifa.

– Honvágy? – kérdezte Case.

– Rémes hely – válaszolta a Finn. Fekete selyem nyakkendője kezdett megviselt karbonszalagra emlékeztetni. Új öltönye hajtókáját kebabszósz- és rántottamedálok tarkították.

– Hé, Dzsörzé! – szólt oda Case a mögöttük ülő örménynek. – Hol állította fel ez a fickó a cuccát?

– Chiba Cityben. Nincs a bal tüdeje. A másik fel van turbózva, így mondják? Bárki vásárolhat ilyen implantátum, de ez a legtehetségesebb. – A Mercedes kikerült egy irhabőrökkel megrakott, ballonos kerekű targoncát. – Követtem az utcán, és láttam, hogy tucatnyi bicikli eldől mellette egyetlen nap alatt. Ha megkeresem a biciklist a kórházban, mindig ugyanaz a sztori. Egy skorpió támadásra készen a fékkar mellett…

– Pontosan, semmi szemfényvesztés – jegyezte meg a Finn. – Láttam a sémát a fickó szilikonján. Nagyon menő. Amit ő elképzel, azt te meglátod. Gondolom, leszűkítheti impulzussá, és könnyen kiégethet egy retinát.

– Ezt elmondtad a nő barátodnak? – hajolt előre Terzibashjian a mikroszálas műbőr ülések között. – Törökországban a nők még nők. Ez…

A Finn felhorkantott.

– Abban a pillanatban csokornyakkendőt csinálna a golyóidból, ha úgy néznél rá.

– Nem értem ezt az idiómát.

– Semmi gond – felelte Case. – Azt jelenti, hogy fogd be.

Az örmény hátradőlt, de arcszesze fémes éle még köztük lebegett. Egy Sanyo adóvevőbe kezdett suttogni a görög, francia és török furcsa keverékén, elszigetelt angol töredékekkel. A készülék franciául válaszolt neki. A Mercedes lendületesen vette be a kanyart.

– A Fűszerbazárt, amit néha egyiptomi bazárnak neveznek – magyarázta az autó – egy korábbi bazár helyén állították fel, amelyet Hatidzse szultána építtetett 1660-ban. Ez a város központi bazárja, ahol fűszereket, szoftvereket, parfümöket, kábítószert…

– Kábítószert – ismételte meg Case, miközben azt figyelte, ahogy a kocsi ablaktörlői újra és újra végigsimítanak a golyóálló polikarbonáton.

– Dzsörzé, mit is mondtál korábban arról, mit használ Riviera?

– A kokain és meperidin keveréke, igen. – Az örmény folytatta a beszélgetést a Sanyóval.

– Demerol, annak nevezték – mondta a Finn. – Ő egy gyorsítóművész.

Érdekes emberekkel érintkezel, Case.

– Hagyjuk – hajtotta fel a kabátja gallérját Case. – Majd szerzünk a szerencsétlennek egy új hasnyálmirigyet, vagy valamit.

Odabent a bazárban a Finn láthatóan felderült, olybá tűnt, megnyugtatja a sűrű tömeg és a zárt tér. Végigsétáltak az örménnyel a széles előcsarnokon, koromfoltos műanyag lapok és az ipari forradalom idejéből származó, zöldre festett vasszerkezetek alatt. Ezernyi lebegő reklám villódzott és pislákolt felettük.

– Jézusom – ragadta meg a Finn Case karját –, azt nézd! – mutatott előre. – Egy ló! Te láttál már valaha lovat?

Case a bebalzsamozott állatra pillantott, és megrázta a fejét. A ló egy emelvényen állt, egy madarakat és majmokat árusító üzlet bejáratánál. A lény lábait a kíváncsi látogatókhoz tartozó kezek feketére és szőrtelenre koptatták az évtizedek során.

– Marylandben egyszer láttam egyet – mondta a Finn –, jó három évvel a világjárvány után. Ott az arabok még mindig nem adták fel, hogy kikódolják őket a DNS-ből, de mindig elbénázzák.

Az állat barna üvegszeme mintha követte volna őket, amikor elhaladtak mellette. Terzibashjian egy kávézóba vezette őket a bazár közepén. Az alacsony mennyezetű helyiség évszázadok óta folyamatosan üzemelő egység benyomását keltette. Vézna fiúk ugráltak koszlott, valaha fehér egyenruhában a sűrűn álló asztalok között, turk-tuborgos üvegekkel és apró teáscsészékkel megrakott tálcákat egyensúlyozva.

Case vett egy doboz Yeheyuant az ajtó mellett álló árustól. Az örmény még mindig a Sanyójába dünnyögött.

– Gyere – mondta –, ide tart! Minden éjjel lejön a lagútján a bazárba, hogy megvegye a keverékét Alitól. A nőd közel van. Gyere!

Fordította: Farkas Veronika

William Gibson
Count Zero
(részlet)

5.

A MELÓ

Marly bejelentkezett egy kis szállodába, ahol zöld növények díszelegtek súlyos rézedényekben, a folyosók járólapja pedig kopott márvány sakktáblára emlékeztetett. A lift aranycikornyás ketrecét citromolaj- és szivarkaszagú, rózsafából készült falak határolták.

A szobája a negyediken volt. Egyetlen magas ablak nézett belőle a sugárútra, tényleg kinyitható fajta. Miután a mosolygó szállodai alkalmazott eltűnt, Marly lerogyott egy karosszékbe, amelynek plüsshuzata kellemes kontrasztot képezett a tompa színű belga szőnyeggel. Még egyszer, utoljára lehúzta párizsi csizmájának a cipzárját, lerúgta a lábbelit, majd rámeredt a tizenvalahány fényes bevásárlótáskára, amelyeket a hordár az ágyra pakolt. Másnap, gondolta, vesz egy bőröndöt. És egy fogkefét.

– Sokkos állapotban vagyok – közölte az ágyon heverő szatyrokkal.

– Vigyáznom kell. Most semmi nem tűnik valóságosnak. – Lepillantott, és észrevette, hogy mindkét nagylábujján kiszakadt a harisnya. Megcsóválta a fejét. Új kézitáskája ott feküdt a fehér márványasztalon, az ágy mellett; fekete volt, és olyan vastag, puhára cserzett bőrből készült, akár a flamand vaj. Többe került, mint amennyivel Andreának tartozott a havi lakbér rá eső részéből, de ez egyetlen éjszakára is igaz volt ebben a szállodában. A táskában bújt meg az útlevele és az a hitelchip is, amit a Duperey galériában kapott, és ami a nevére szóló, a Nederlands Algemeen Bank egyik keringési pályán lévő fiókjában vezetett számlához tartozott.

Kiment a fürdőszobába, és elfordította a nagy fehér kád sima sárgaréz csapját. Forró, levegővel dúsított víz sziszegett ki rajta egy japán szűrőberendezésen keresztül. A szálloda fürdősót, krémeket és illatos olajokat is biztosított kis kiszerelésben. Marly egy fiola olajat öntött a megtelő kádba, elkezdte lehámozni magáról a ruháit, és kis szúrást érzett a veszteség miatt, amikor a Sally Stanley-t maga mögé dobta. Egy órával azelőttig az egyéves kabát volt a kedvenc ruhadarabja, és talán a legdrágább holmi, amit valaha is birtokolt. Most meg olyasmivé vált, amit majd a takarítók elvisznek, és talán megtalálja az utat a város valamelyik bolhapiacára. Ő is ilyen helyeken vadászott jó vételekre, amikor a művészeti egyetemre járt…

A tükrök bepárásodtak, aztán cseppek indultak rajtuk lefelé, miközben a helyiség megtelt az illatos gőzzel, elmosva meztelensége tükörképét. Ez tényleg ilyen könnyű? Virek sima aranychipje kirepítette őt a nyomorúságából, ebbe a szállodába, ahol a törölközők fehérek, vastagok és érdesek? Tudatában volt némi spirituális szédületnek, mintha valamiféle szakadék peremén reszketne. Elgondolkozott azon, hogy vajon mekkora hatalmat biztosít a pénz, ha az embernek elég van belőle, tényleg elég. Úgy sejtette, ezt csak a világ Virekjei tudhatják igazán, és ők nagy valószínűséggel képtelenek arra, hogy tudják; Vireket erről kérdezni olyan lenne, mint a halat faggatni a vízről. Igen, kedvesem, nedves; igen, gyermekem, valóban meleg, illatos, vastag törölközős. Belépett a kádba, és belefeküdt.

Másnap levágatja a haját. Párizsban.

* * *

Andrea telefonja tizenhatszor kicsengett, mielőtt Marlynak eszébe jutott a speciális program. Az még mindig üzemelt, és ez a drága kis brüsszeli szálloda nem szerepelt a jegyzékben. Előrehajolt, hogy visszategye a hordozható készüléket a márványasztalkára, mire az halkan csörrent egyet.

– Egy futár csomagot hozott a Duperey galériából.

Amikor a szállodai alkalmazott – ezúttal fiatalabb férfi, sötét bőrszínű, talán spanyol – távozott, a küldeményt az ablakhoz vitte, és megforgatta a kezében. Egyetlen, kézzel készített papírlapba volt becsomagolva, szürkébe, amit azzal a misztikus japán módszerrel hajtogattak és gyűrögettek, hogy se ragasztó, se szalag ne kelljen hozzá, de tudta, hogy amint kinyitja, soha többé nem tudja majd visszacsomagolni. Az egyik sarkába a galéria neve és címe volt nyomtatva, Marly szállodájának a nevét pedig a közepére jegyezték fel tökéletes dőlt betűs kézírással.

Kibontotta a papírt, és azon kapta magát, hogy egy új Braun holoprojektort tart a kezében, illetve egy átlátszó műanyag borítékot. A borítékban hét számozott holofilm rejlett. A miniatűr kovácsoltvas erkélyen túl már lefelé tartott a nap, aranyszínűre festve az óvárost. Marly autódudákat és gyermekkiáltásokat hallott. Becsukta az ablakot, és az íróasztalához ment. A Braun egy sima, fekete négyszög volt, napelemek működtették. Ellenőrizte a töltést, majd kivette az első holofilmet a borítékból, és bedugta.

A Braun felett kivirágzott a doboz, amit a Güell park szimulációjában látott, és a legkifinomultabb múzeumi minőségű hologramok kristályélességével ragyogott. Csont és áramkör-arany, rég halott csipke és egy matt fehér agyaggolyó. Marly megrázta a fejét. Hogy rendezhette el valaki ezeket a darabkákat, ezt a szemetet úgy, hogy az megérintse az ember szívét, és horgászhorog módjára hasítson bele? De aztán bólintott. Meg lehet csinálni, ezt tudta; már többször megcsinálta egy Cornell nevű férfi, aki szintén dobozokat készített.

Ezután balra nézett, ahol az elegáns szürke papír feküdt az asztalon. Véletlenszerűen választotta ezt a szállodát, amikor beleunt a vásárolgatásba. Senkinek nem árulta el, hogy itt van, a Duperey galériának meg főleg nem.

Fordította: Farkas Veronika

William Gibson
Mona Lisa Overdrive
(részlet)

2.

AFROSRÁC

Afrosrác november utolsó napján érkezett Kutyamagányba, veterán Dodge-át egy Cherry Chesterfield nevű fehér lány vezette.

Rafkós Henry és Kismadár éppen a Bíró jobb karját alkotó láncfűrészt reparálta, amikor Srác autója megjelent. Foltozott leszállópárnája barna sugarakban verte fel a rozsdás vizet, ami összegyűlt a Magány egyenetlen, tömör acélpadlóján.

Kismadár vette észre előbb. Éles szeme volt, és tízszeres nagyítású távcsöve, ami a mellkasán lógott változatos állati csontok és ócska, szűknyakú töltényhüvelyek között. Amikor Rafkós felnézett a hidraulikus csuklóról, látta, hogy Kismadár teljes kétméteres magasságában felegyenesedik, és kifelé irányítja távcsövét a Gyár déli falának nagy részét kitevő, fényezetlen acélrácson. Kismadár nagyon sovány volt, szinte csontváz, és barna tincseinek lakkozott szárnyai, amelyekről a nevét kapta, élesen kirajzolódtak a halvány ég előtt. Hátul és oldalt rövidre nyíratta a haját, jóval a füle feletti részig: a szárnyakkal és az áramvonalas kacsafarokkal úgy nézett ki, mint aki egy fej nélküli, barna sirályt visel.

– Hó! – mondta. – Azt a kurva!

– Mi van? – Kismadarat nehéz volt rávenni az odafigyelésre, és a munkához még két pár kézre lett volna szükség.

– Az a nigger az.

Rafkós felállt, és a nadrágjába törölte a kezét, miközben Kismadár kikotorta a zöld Mech-5 mikrotüskét a füle mögötti bemenetből – és azonnal el is felejtette azt a nyolcpontos szervokalibráló eljárást, amivel helyrebaszhatták volna a Bíró láncfűrészét.

– Ki vezet? – Afrosrác lehetőleg sosem vezetett, ha el tudta kerülni.

– Azt nem látom. – Kismadár leengedte a távcsövet, az visszacsörömpölt a csontok és a réz szövevényébe.

Rafkós is az ablakhoz lépett, hogy a Dodge közeledését figyelje. Afrosrác időnként felfrissítette a lebegő matt fekete fényezését a festékszóró megfontolt alkalmazásával, míg a komor hangulatot a masszív első lökhárítóhoz hegesztett krómszínű koponyák sora törte meg. Az üreges acélkoponyák egykor piros karácsonyfaizzó-szemekkel büszkélkedhettek, de Srác számára talán vesztett jelentőségéből az imázs.

Amikor a lebegő bekanyarodott a Gyárhoz, Rafkós hallotta, hogy Kismadár visszacsoszog az árnyékba, a súlyos bakancsa alatt ropogó por és finom fémforgácsspirálok hangja kísérte.

Rafkós kinézett az ablakkeretben maradt üveg utolsó poros szilánkján, miközben a lebegő leeresztette a leszállópárnáját a Gyár előtt, nyikorogva és gőzt okádva.

Valami megzörrent mögötte a sötétben, és tudta, hogy Kismadár ott kotorászik a régi alkatrészek polca mögött: a házi készítésű hangtompítót igazgatta rá a kínai peremgyújtásúra, amit a nyulak ellen szoktak bevetni.

– Madár – mondta Rafkós, és ledobta a csavarkulcsát a ponyvára –, oké, hogy te egy műveletlen jersey-i tahó vagy, de muszáj mindig emlékeztetned is erre?

– Nem bírom azt a niggert – válaszolta Kismadár a polc mögül.

– Ja, és ha az a nigger nem szarna rád, ő sem bírna téged. Ha tudná, hogy itt vagy hátul azzal a puskával, keresztben nyomná le a torkodon.

Kismadár nem válaszolt. Ő fehérek lakta, jersey-i kisvárosokban nőtt fel, ahol szart se tudott senki semmiről, és mindenki utálta azokat, akik igen.

– Én meg segítenék neki. – Rafkós felrántotta régi, barna dzsekije cipzárját, és kiment Afrosrác járművéhez.

A poros vezetőoldali ablak leszisszent, és mögüle hatalmas, borostyánszín védőszemüveg takarta, sápadt arc bukkant elő. Rafkós bakancsa alatt megcsikordultak az ezeréves, falevél-vékonyságúra rozsdásodott fémdobozok. A sofőr letolta a szemüvegét, és ráhunyorított. Nő volt, de a védőszemüveg ekkor már a nyakán lógott, eltakarva a száját és az állát. Srác a túloldalon ült, arra a nem túl valószínű eshetőségre felkészülve, ha Kismadár lövöldözni kezdene.

– Menj körbe – mondta a lány.

Rafkós megkerülte a lebegőt, elsétált a krómkoponyák előtt, és hallotta, hogy Afrosrác ablaka is ugyanazzal a demonstratív hanggal csusszan le.

– Rafkós Henry – üdvözölte Srác. A lehelete fehér párafelhőt képezett, amikor találkozott a Magány levegőjével. – Helló.

Rafkós lenézett a hosszúkás, barna arcra. Afrosrácnak nagy, mogyoróbarna szeme volt, írisze keskeny, akár a macskáé, bajsza ceruzavékony, a bőre pedig cserzett irhára emlékeztetett.

– Szia, Srác. – Rafkós valamiféle füstölő szagát érezte a lebegőben. – Hogy vagy?

– Hát – húzta össze a szemét Srác –, úgy emlékszem, egyszer azt mondtad, ha szívességet kérnék…

– Értem – felelte Rafkós, és közben átfutott rajta némi ellenérzés.

Afrosrác egyszer megmentette az életét Atlantic Cityben: lebeszélt pár ingerült testvért, hogy ledobják egy kiégett felhőkarcoló negyvenharmadik emeletéről. – Valaki le akar dobni egy magas épületről?

– Rafkós, hadd mutassalak be valakinek.

– És akkor egálban leszünk?

– Rafkós Henry, ez a szemrevaló lány itt Miss Cherry Chesterfield az ohiói Clevelandből. – Rafkós lehajolt, és a sofőrre nézett. Szőke lobonc, alul-felül tussal kihúzott szem. – Cherry, ő a közeli jóbarátom, Mr. Rafkós Henry. Amikor fiatal volt, és bohó, a Deacon Blueszal nyomta. Most, hogy öreg és bohó, itt bujkál, és a művészetnek él, vágod. Ő egy tehetséges ember, vágod.

– Ő az, aki a robotokat csinálja – nyugtázta a lány rágózva. – Azt mondtad.

– Aha. – Srác kinyitotta az ajtót. – Te várj meg minket itt, Cherry drágám. – Ezzel sárga strucc-csizmája kifogástalan orrát seprő nercbundába burkolózva kiszállt a Magány talajára. Rafkós egy pillanatra meglátott valamit a jármű hátuljában: kötések és kórházi csövek röpke villanását…

– Hé, Srác – kérdezte –, mid van ott hátul? – Srác felékszerezett keze a levegőbe emelkedett, ami visszakozásra késztette Rafkóst, miközben a lebegő ajtaja becsukódott, és Cherry Chesterfield felhúzta az ablakokat.

– Arról kell beszélnünk, Rafkós.

Fordította: Farkas Veronika

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)