Füstjelek / Mary Beard: Pompeji. Egy római város élete – részlet (Böröczki Tamás fordításában)

A Vezúv Kr. u. 79-es kitörése során eltemetett dél-itáliai város, Pompeji romjai és a közöttük lenyűgöző bőségben megtalált régészeti leletek egyedülálló bepillantást nyújtanak a Római Birodalom mindennapjaiba.

A szerző, a televíziós ismeretterjesztő műsorokból is jól ismert Mary Beard (1955–) cambridge-i ókortörténész professzor számos forrás és kép segítségével, óriási anyagismerettel, rendkívül olvasmányosan és eleven, személyes stílusban, sok-sok egyedi történeten keresztül mutatja be Pompeji életének számos vonását. Az utcákat és épületeket, a lakóházak díszítését és a falfestményeket, a város politikai és társadalmi szerkezetét, a szórakozási formákat a gladiátorjátékokkal és színházi előadásokkal, „a test gyönyöreit” az étkezési szokásoktól a szexuális kultúrán át a fürdőkig, valamint az istenek tiszteletének formáit.

Mindeközben a kötet leszámol számos mítosszal és tévhittel is, kezdve rögtön a kitörés időpontjával (mely valószínűleg későbbre esett, mint azt a történészek gondolták), és a kitörés követelte áldozatok számával (mely feltehetőleg kevesebb mint tíz százaléka volt a város összlakosságának, tekintve, hogy a többségnek sikerült elmenekülnie).

A szerző legfőbb célja, hogy amennyire csak lehet, közel hozza a mai olvasóhoz a Pompejiben egykor élt embereket, akiknek életét nyomon követve meglepően sokszor magunkra ismerünk.

Mary Beard Pompeji. Egy római város élete (2022 – Pompeii: The Life of a Roman Town, 2008) című kötetének részletét Böröczki Tamás fordításában a Kossuth Kiadó engedélyével közöljük.

Mary Beard

Pompeji. Egy római város élete

(részlet)

.

Első fejezet

ÉLET EGY RÉGI VÁROSBAN

Pillantások a múltba

Pompeji egyik csendes hátsó utcájában, nem messze az északi városfaltól, csupán néhány perc sétára a Herculaneumi-kaputól, van egy kicsi és szerény ház, amelyet ma Az etruszk oszlop házának nevezünk. Kívülről nézve jelentéktelen épület, mely, akárcsak az ókorban, távol esik a forgalmas útvonalaktól, ám, ahogy modern neve is utal rá, egy izgalmas talányt rejt magában. A ház két nagyobb terme közötti falba egy régi oszlop ékelődik, amely kialakítását tekintve az etruszk építészet jegyeit viseli magán – a Kr. e. 6–5. században, Róma felemelkedése előtt az etruszkok alakították ki az egyik legjelentősebb hatalmi központot Itáliában, akiknek befolyása, illetve települései messze túlterjedtek az észak-itáliai magterületektől egészen Pompeji környékéig. Az oszlop meglehetős bizonyossággal a Kr. e. 6. századra keltezhető, vagyis több száz évvel korábban készült, mint hogy a házat felépítették volna. A ház alapjait is érintő óvatos feltárási munkák segítettek valamelyest a talány megfejtésében. Kiviláglott, hogy az oszlop az eredeti helyén áll, és a házat köréje építették. Egy Kr. e. 6. századi szentély része volt, de nem csatlakozott épülethez, hanem szabadon állt, valószínűleg az oltár közelében, és egykor szobor talapzataként szolgált (ez az elrendezés ismert más korai itáliai vallási központokból). A környező területen 6. századi, feltehetőleg áldozatokból és felajánlásokból származó görög edényeket is találtak, s ugyanígy arra utaló nyomokat is – magok és virágpor formájában –, hogy egykor jelentős számú bükkfa volt errefelé. Valószínű, hogy ez az erdős liget nem volt természetes képződmény: ahogy a szakértők megjegyzik, a bükk Dél-Itáliában nem él ilyen kis tengerszint feletti magasságban. Így hát, szól a hipotézis, a szóban forgó ősi szentélyt – megint csak jellemzően a korai itáliai vallásra – egy szent liget vette körül, melyet mesterségesen alakítottak ki bükkfákból. A hipotézis megerősítése végett (szerény véleményem szerint nem túl meggyőzően) Iuppiter ugyancsak ősi Róma városi szentélyéhez kellene fordulnunk mint összehasonlítási alaphoz, amely körül ugyancsak egy szent bükkfaliget állt: ennek neve, a Fagutal ugyancsak a bükkfára (fagus) utal.

De akárhogy is képzeljük magunk elé az oszlop eredeti környezetét – sok vagy kevés, természetesen nőtt vagy mesterségesen ide telepített bükkfával –, történetének fő vonalai eléggé világosak. Amikor az eredetileg szentélyként szolgáló területre – feltehetőleg a Kr. e. 3. században – ráépítettek, a magában álló oszlopot érintetlenül megőrizték a későbbi szerkezeten belül, mégpedig, legalábbis így sejthetjük, a vallási státusza iránti tiszteletből. Kr. u. 79-ben, vagyis sok száz évvel később még mindig jól látható volt a házban, amely akkor ezen a helyen állt: hogy még ekkor is őrzött-e valamit különleges szentségéből, vagy csupán érdekes beszédtémát jelentett tulajdonosai számára egy egyébként jellegtelen házban, ma már nem tudjuk.

Az oszlop szerény története egy sokkal jelentősebb tényre emlékeztet bennünket: akkor, amikor végül is elpusztult, Pompeji ősi város volt, és ennek szemmel látható nyomai voltak. Noha a mai látogató számára a romok homogén római épületek maradványai, amelyek sem építésük idejében, sem stílusukban nem különböznek, ennek épp az ellenkezője igaz. Először is, Kr. u. 79-ben Pompeji még csak kevesebb mint kétszáz éve volt a szó szorosabb értelmében vett „római” város. Ugyanakkor, miként a legtöbb ókori és modern város, (olykor zűrös) keveréke volt a vadonatúj építményeknek, a megbecsült régiségeknek és a mesterien felújított alkotásoknak; ugyanígy a furcsán régimódinak és a lassan lepusztulónak. A város lakói minden bizonnyal tisztában voltak ezekkel a különbségekkel, világosan érzékelve új és régi keveredését, amely városukat alkotta. A muzeális jelleg legkiválóbb példája az egyik legismertebb és manapság leglátogatottabb pompeji épület: A faun háza.

Ez egy hatalmas magánrezidencia, a legnagyobb a városban, és a maga 3000 négyzetméterével határozottan királyi léptékű (megközelítve például a makedón királyok pellai palotájának nagyságát). A ház nem csupán a táncoló faun szobráról híres, hanem ékes padlómozaikjainak soráról is. Ezek közül is a legnagyszerűbb az úgynevezett Nagy Sándor-mozaik (13. kép), a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeum egyik legismertebb darabja, amelyet nagy gondossággal készítettek számtalan apró kő (tesserae) egymás mellé helyezésével: a mozaikot alkotó kövecskék számára vonatkozó becslések másfél milliótól ötmillió darabig terjednek, tekintve, hogy eddig senkinek nem volt türelme egyesével megszámolni őket.

Amikor az 1930-as években megtalálták a mozaikot, hatalmas arányai és a zavaros csataábrázolás arra a szellemes következtetésre indították a kutatókat, hogy az ábrázolás tárgya az Iliász egyik csatajelenete. Ma már biztosan állíthatjuk, hogy a mozaik azt a csatát jeleníti meg, amelyben az ifjú Nagy Sándor (lóháton, balra) legyőzte a perzsa királyt, Dareioszt (ő jobbra látható, harci kocsiján ülve) – a kép ugyanúgy lehet egy elveszett mestermű, egy festmény mozaikban megvalósított virtuóz másolata, mint eredeti alkotás.

Az újkori látogatók közül, akik elámulnak a nagyságán, és megcsodálják ragyogó mozaikjait (amelyekből kilenc másik is látható a nápolyi múzeumban), csak kevesen érzékelik, milyen régimódinak is tűnhetett valójában A faun háza a vulkánkitörés időpontjában. A ház végső formáját a Kr. e. 2. század vége felé nyerte el, amikor a mozaikokat is készítették, és falainak többségét impozáns, a kor jellegzetes festészeti stílusában készült festményekkel díszítették – mindez többé-kevésbé változatlan maradt az elkövetkező kétszáz év során. Az új falfestmények készítésekor, vagy ha felújításokat végeztek, gondosan ügyeltek arra, hogy azok összhangban legyenek a meglévőkkel. Nem tudjuk, kik voltak a ház gazdag tulajdonosai (egy tetszetős elmélet szerint a Satrius nevű, nagy múltú helyi család tagjai – mely esetben a bronzfaun, avagy -szatír vizuális szójátékként utalhat a nevükre). Még kevesebbet sejthetünk arról, hogy mi késztette (esetleg kényszerítette) őket, hogy a házat változatlan formában őrizzék meg az évszázadok során át. Egyvalami viszont világos: a Kr. u. 79-ben ide látogatók tapasztalata nem sokban különbözhetett a magunkétól, amikor megnézünk egy muzeális épületet vagy egy fenséges lakóházat. Átlépve a küszöbön – és elsétálva egy újabb mozaik fölött, amely a latin HAVE szót formázta, és a jelentése: „Légy üdvöz!” (az ismertebb ave alakváltozata) – egy csapásra a Kr. e. 2. században érezhetjük magunkat.

A faun háza persze kivételes eset, de az egész városban azt látjuk, hogy a régi keveredik az újjal. Az egyértelműen régimódi stílusban készült belső díszítéseket az egyik helyen például gondosan megőrizték, míg másutt – közvetlenül a legújabb divat szerint készített díszítmények mellett – hagyták lemállani. Az egyik legnagyobb közfürdő palaestráján felállított napóra, amely a sietős fürdőzők vagy testedzők igényeit szolgálta, nemcsak kétszáz éve ott állt már a kitörés időpontjában, de a rajta olvasható megemlékező felirat a terület eredeti, rómaiak előtti nyelvén, oszk nyelven íródott. Kr. u. 79-ben valószínűleg már csak nagyon kevés pompeji lakos tudta elolvasni a feliratot, amely arról tudósít, hogy az órát a városi tanács állíttatta a bírságokból befolyt pénzből. Más történeteket is ismerünk egy-egy ősi emlék megőrzéséről és újrafelhasználásáról, amelyek párba állíthatók az etruszk oszlopéval. Egy közelmúltbeli felfedezés rávilágított, mi lett végül a sorsa annak a terrakotta domborműsorozatnak, amely (témája és formai sajátosságaiból következtetve) egykor valamelyik, feltehetőleg magában Pompejiben, esetleg a város környékén emelt templomot ékesítette – talán éppen a Forumon álló Apollo-templomot.

A reliefek valamikor a Kr. e. 2. században készültek, és valószínűleg a Kr. u. 62-es földrengés után távolították el őket a templomról, hogy aztán új helyet kapjanak egy, a város nyugati peremén lévő, a tengerre néző – és így minden bizonnyal csodálatos panorámát kínáló –, gazdag, többszintes ház (Az arany karkötő háza) kertjének falában. Kétségtelenül szép példája egy építészeti emlék megőrzésének, még ha a reliefek funkciójukban meglehetősen messze kerültek is eredeti helyük szentségétől.

Fordította: Böröczki Tamás

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)