Idilli vasárnap délután a vidéki Donge-villa napsütötte teraszán. Egy kecses kéz arzént perget François Donge kávéjába. A férfi életben marad, de élete legnehezebb kérdésére kell választ találnia: miért akarta megmérgezni őt a felesége, Bébé, akinek mindent megadott?
Ebben a regényben nem a tettes kiléte a kérdés, hanem a tett miértje. Folyik ugyan nyomozás, de leginkább a lelkekben és a múltban. Hogyan történhet meg, hogy két ember élete, akik boldoggá tehették volna egymást, vakvágányra fut?
Georges Simenon ismét bizonyítja, hogy egy lélektani regény is lehet éppen olyan izgalmas, mint a legfordulatosabb detektívtörténet.
Georges Simenon (1903–1989) A mérgezés (2022 – La Vérité sur Bébé Donge, 1942) című regényének részletét Ertl István fordításában az Agave Könyvek engedélyével közöljük.
Georges Simenon
A mérgezés
(részlet)
Megesik, hogy egy alig észrevehető legyecske jobban fölborzolja a pocsolya tükrét, mint ha jókora kavics hullana beléje. Így történt ezen a vasárnapon a Châtaigneraie-birtokon is. Más vasárnapok is emlékezetesek maradtak a Donge család számára, például az a viharos vasárnap, amikor a bükkfa „három perccel azután dőlt ki, hogy mama arra járt”, vagy az a veszekedős vasárnap, amelyik után a két házaspár hónapokig nem beszélt egymással.
Ez a bizonyos vasárnap azonban, amelyet a nagy dráma vasárnapjának is nevezhetnénk, olyan békében és csöndesen csordogált, mint csermely a sík mezőn.
François hat óra körül ébredt, ahogy már vidéken szokott. A felesége nem is hallotta, hogy lábujjhegyen kioson a szobából, vagy ha netán hallotta, mégsem rebbent meg a szemhéja.
Augusztus 20-a volt. A nap már fölkelt, az ég olyan halványan kéklett, akár egy akvarellen, és illatozott a harmatos fű. A fürdőszobában François éppen csak gyorsan megfésülködött, majd pizsamában és szandálban lement a konyhába, ahol Clo, az ágyából szintén csak az imént kikelt szakácsnő fortyogó vizet öntött lassan a kávéfőzőbe.
– Már megint föl akartak falni a szúnyogok! – mutatta a vörös csillagforma csípéseket sápatag combján.
A férfi megitta a kávéját, és kiment a kertbe. Tíz órakor még mindig ott volt. Hogy mit csinált időközben? Semmi emlékezeteset. Megállapította, hogy a kiskertben némelyik paradicsomkarót ki kell majd egyenesíteni. Holnap szól róla Papau-nak, a kertésznek. Azt is a lelkére fogja kötni, hogy az öntözőcsövet ne hagyja összevissza tekeregni az ösvényeken. A zöldbabot meg sokkal hamarabb, zsengébben kellene leszedni.
Az emeleten fölhúzták az egyik redőnyt. Az ablakban feltűnt egy gyerekfej. François odaintett a fiának, aki visszaintegetett neki. Fehér köntöst viselt. A dús, kócos hajzattól a fiú arca soványabbnak, áttetszőbbnek tűnt, a szeme karikásabbnak. Hosszú, ferde orra az apjáéra hasonlított, François le sem tagadhatta volna. A fiú minden másban az anyjára ütött, éppolyan törékenynek látszott ő is, mint a finom porcelán. Hisz porcelánkék volt még a szeme színe is!
Marthe, a szobalány öltöztetni készült a gyereket. A szobák világosak voltak, az egész ház vidám. Épp ilyennek képzelik a városlakók az ideális vidéki hajlékot. A mostani épületen semmi sem árulkodott arról, hogy egykor parasztház volt, pedig az szolgált az új ház alapjául. Szépen nyírott gyep. Enyhe lejtők. Tavasszal szemet gyönyörködtető gyümölcsös. Kiserdő, élénken csörgedező patak.
Harangoztak. Az almafák fölött idáig látszott Ornaie szögletes templomtornya. A sövényen túl köves út haladt, és François hallotta a misére igyekvő szomszédok lépéseit. Még a testesebb asszonyok zihálása is behallatszott. Mivel látni nem lehetett őket, furcsa volt hallani, ahogy a kapaszkodó előtt még hangosan kotkodácsolnak, aztán pár méter múltán megritkulnak a szavaik, egy-egy mondatuk félbe is szakad, és csak akkor folytatják a beszélgetést, amikor már fölértek a kaptató tetejére.
François előhozta a gyephengert a hangárból, elegyengette a teniszpályát, majd kifeszítette a hálót is.
Kilenc óra lehetett, amikor feltűnt a fia, kezében pecabottal.
– Tedd föl a csalit, jó?
Jacques nyolcéves volt, ösztövér és nyakigláb, ajka lányosan telt.
– Anyád fölkelt már?
– Nem tudom.
Azzal a kölyök elindult lefelé a patakpartra. Eddig még sohasem fogott semmit. A véletlen szeszélye folytán aztán épp ezen a vasárnapon akadt a horgára egy halacska. Hozzányúlni nem mert, jóformán megijedt tőle, zihálva szólt:
– Papa! Egy hal… Gyere gyorsan…!
François Donge végül – továbbra is pizsamában, vizes szandálban – a melegház felé indult, amikor az ösvény túlsó végén feltűnt a szakácsnő.
– Mi az, Clo?
– Az úr megfeledkezett a gombáról… Anélkül nincsen csirkemell jóasszony módra, és a faluban nem kapni gombát…
Ugyanez ment minden vasárnap! François szombaton bevásárolt a piacon, telepakolta az autót mindenfélével, amit kértek tőle. Mindenki átadta neki a listáját, a szakácsnő például plajbásszal körmölte a sajátját egy tépett cetlire.
– Biztos benne, hogy kért gombát?
– Biztos, fölírtam a többihez…
– Nem maradt az autóban?
Annyi baj legyen! Felöltözött, és fülelt egy darabig a hálószoba ajtajánál. Ha a felesége föl is ébredt netán, odabentről egyetlen nesz sem szűrődött ki.
François Donge nem nőtt nagyra. Sovány volt, de kemény és inas; arcvonásai finomak, orra jellemzően hosszú és ferde, pillantása kissé ravaszkás.
– Ne nézz rám úgy, mint aki csúfot űz a világból! – szokta mondani neki a felesége, Bébé Donge.
Bébé! Még hogy Bébé! Tíz év házasság alatt sem sikerült megszoknia a neje nevét, holott mindig is így hívta az egész családja, a barátai, mindenki!
Kihozta az autót a garázsból, kiszállt, hogy felhúzza, majd visszaeressze a fehér sorompót. Csak tizenöt kilométer a város. Sokan bicikliztek az úton. Ez legjobban a bel-airi lejtőn tűnt föl, mert ott mindenki kénytelen volt leszállva tolni a kerékpárját. Az erdőszélen sokan már piknikezni készültek. François-nak volt vadászengedélye, és eszébe jutott, hogy az idény kezdetén megint üvegcserepekbe fognak botlani mindenfelé.
A híd. A nyílegyenes Pont-Neuf utcát kettészelte a napfény, kilométeresnél is hosszabb járdáján csak négy-öt gyalogos lézengett. A boltok redőnyeit leeresztették. A cégérek és a táblák most jobban szemet szúrtak, mint máskor: a trafik nagy vörös pipája, az órásnál a hatalmas karóra, a végrehajtó címtáblája. A végrehajtóé, aki éppen az autóját igyekezett beindítani.
A városközpont vegyesboltjára napellenző vászontető vetett árnyékot. Mézeskalácsillat érződött. A boltos nyersvászon köpenyt viselt. Hamarosan ő is bezsúfolja a családját az autójába, amellyel hétköznap a rendeléseket viszi házhoz.
– Egy tasak bonbont is legyen szíves a fiamnak!
– Hogy van Jacques úrfi? Biztos jót tesz neki a vidéki levegő!
Hát Donge-né asszony? Nem unatkozik ott kint egymagában?
Az édességet azután majd elfelejti odaadni a fiának, és csak jóval később, vagy három hét elteltével kerül elő a ragacsos tasak a zakója zsebéből, amikor ismét fölveszi a ruhadarabot.
Három héttel később! Gyakran mondunk ilyeneket: „Három hét múlva…” vagy „Három héttel ezelőtt…”, és bele sem gondolunk, mennyi minden beleférhet három hétbe, sőt akár néhány órába is.
Ki gondolta volna például, hogy három hét múlva Bébé Donge börtönben lesz…? Ez a finom, vonzó, filigrán asszony… Őróla még beszélni sem úgy beszéltek, mint másokról, ahogy például Jeanne-ról, a nővéréről szoktak.
Ha valaki fölemlítette: „Összefutottam Jeanne-nal a szabónál…”, annak ez a lehető legtermészetesebben jött ki a száján.
Milyen hétköznapi: összefutott Jeanne Donge-zsal, ezzel az apró, tevékeny, kerekded, örökmozgó asszonnyal, Félix Donge nejével.
A két nővér ugyanis a Donge fivérekhez ment hozzá.
„Tegnap láttam Jeanne-t…” Ez nem volt esemény. Bezzeg, ha valaki azzal állt elő: „A Châtaigneraie-ben jártam, és láttam Bébé Donge-ot…”, akkor úgy érezte, rögtön hozzá kell fűznie azt is: „Micsoda elragadó asszony!” Vagy éppen: „Csábítóbb, mint valaha!” Esetleg ezt: „Annak a nőnek egyedülálló az öltözködési stílusa.”
Bébé Donge! Kész pasztellfestmény! Légies, anyagtalan lény, mintha egy verseskötet oldalairól lépett volna elő.
Bébé Donge börtönben!
François visszaült a kocsijába, aztán kis híján megállt, hogy a Café du Centre-ban megigyon egy aperitifet, de végül úgy döntött, mégsem teszi, nehogy a gomba későn érkezzen.
A lejtőn megelőzte a testvére autóját. Félix vezetett. Mellette ült kettőjük impozáns anyósa, Madame d’Onneville (elhunyt férje a házasságkötésük előtt még köznépi módon Donneville-nak írta a nevét), szokása szerint lenge fátylakban.
Hátul Jeanne foglalt helyet a két gyerekével. Tízéves fia, Bertrand az autóból kihajolva integetett a nagybátyjának.
A két kocsi egymás nyomában ért a Châtaigneraie kapuja elé.
Madame d’Onneville meg is jegyezte:
– Ugyan, mire volt jó, hogy megelőzött…? – Azután minden átmenet nélkül fölpillantott a kitárt ablakokra. – Bébé vajon fölkelt már?
Bébé Donge-ra azonban még jó fél órát kellett várakozniuk.
Szokása szerint két órát töltött szépítkezéssel.
– Szervusz, mama! Szervusz, Jeanne! Szervusz, Félix! Megint elfelejtettél valamit, François?
– A gombát…
– Remélem, már kész az ebéd… Marthe! A teraszon terített?
Jacques hová lett? Marthe! Hol van Jacques?
– Nem láttam, asszonyom.
– Alighanem lent maradt a pataknál – szólt közbe François. – Ma reggel egy hal akadt a horgára, egészen odavolt tőle…
– Csuromvizes lesz a lába, aztán majd két hétig nyomja az ágyat!
– De már jön is Jacques úrfi! Madame, terítve van…
Meleg volt. Kissé ragacsosan sütött a nap, a fűben már rázendítettek a szöcskék.
Miről esett szó az asztalnál? Jalibert doktorról biztosan, aki új klinikát építtet. Persze Madame d’Onneville hozta szóba az orvost, és nem állta meg, hogy ne tekintsen előbb Bébé Donge-ra, majd François-ra.
Már-már kiszaladt a száján: „Szóval nem is sejted, hogy a férjed meg a doktor kikapós neje… A városban mindenki tudja. Egyesek szerint még maga Jalibert is, de szemet huny…”
Annyi bizonyos, hogy Bébé Donge-nak arcizma sem rándult a névre. Választékosan evett, eltartotta a kisujját. A keze: valóságos műalkotás. Odafigyelt a többiekre egyáltalán? Vagy valami más járt az eszében? Az egész étkezés alatt csak ennyit mondott:
– Egyél rendesen, Jacques!
Két fivér és két nővér, a sors úgy hozta, hogy két házaspárt alkottak. A férfiakat a városban többnyire csak „a Donge testvérekként” emlegették, bármelyiket is látta, bármelyikükkel is tárgyalt valaki. François és Félix úgy hasonlított egymásra, mintha ikrek lennének, pedig három év választotta el őket. Bátyjához hasonlóan Félixnek is a Donge-ok híres orra jutott. Magasságra és termetre is megegyeztek. Nyugodtan fölvehették egymás zakóját, és egyformán is öltözködtek, szinte mindig a szürke árnyalataiból választottak.
Egy szót sem kellett szólniuk egymáshoz: érződött, hogy az egész hetet együtt töltik, egyazon ügyön dolgoznak, ugyanazokban a műhelyekben és irodákban fordulnak meg, ugyanazon emberekkel találkoznak, és a gondjaik is azonosak.
Félixet talán kevésbé faragták kemény fából, mint François-t.
Minden kis apróság arról árulkodott, hogy kettőjük közül François a főnök.
Viszont Félix vette el az örökmozgó Jeanne-t, aki két fogás között máris rágyújtott, hiába nézett rá szemrehányóan az anyja.
– Szép kis példát mutatsz te a gyerekeidnek!
– Gondolod, Bertrand nem dohányzik titokban? Tegnapelőtt rajtakaptam, hogy a táskámból cseni a cigarettát…
– Ha kértem volna, akkor biztos nem adsz!
– Hallod te ezt?
Madame d’Onneville erre csak sóhajtani tudott. Őt semmi nemkötötte a Donge fivérekhez. Élete legnagyobb részét Konstantinápolyban élte le, ahol a férje a kikötő vezetője volt. Ott kifinomult emberek, diplomaták és vendégeskedő személyiségek társaságában töltötte az idejét. Még a vasárnapi családi ebédre is úgy öltözött, mint aki valamelyik nagykövethez hivatalos.
– Marthe! A kávét és a likőröket a kertben szolgálja fel!
– Teniszezünk? – kérdezte Bertrand. – Te játszol, Jacques?
– Előbb hadd ülepedjen le az ebéd… Sétáljatok egyet! Úgyis túl meleg van még.
Fonott karosszékek a nagy narancsszín napernyő alatt. A sétányon szinte izzott a nagy szemű vörös salak. Jeanne nyugágyat választott magának, kényelmesen elnyújtózott, majd újabb cigarettára gyújtott, és füstkarikákat eregetett a lilába játszó égre.
– Félix, nekem kökénylikőrt, légy szíves…
Az ő számára a birtokon töltött vasárnapoknak kökényillatuk volt, két-három pohárka likőrt is megivott ebéd után.
Bébé Donge kitöltögette a kávét, és mindenkinek odanyújtott egy csészével.
– Mama, kérsz bele cukrot? Te, François? Kettőt? Félix, konyakot?
Lehetett volna ez is éppolyan vasárnap, mint bármelyik másik.
Lágy délutáni óra. Légyzümmögés. Lustán kiejtett mondatok.
Madame d’Onneville a befektetéseiről beszélne.
– Hol vannak a gyerekek? Marthe, menjen csak, nézze meg, mit csinálnak a gyerekek!
A két fivér hamarosan a teniszpálya felé indul, és késő délutánig hallatszik a teniszlabdák pattogása. Néha egy-egy fej tűnik fel a sövény fölött: kerékpáros kirándulók – a gyalogosokat nem látni, azoknak csak a hangjuk szűrődik át.
Csakhogy aztán mégsem így esett. Még egy óra sem telt el a kávé óta, amikor François fölállt, és a ház felé indult.
– Hová mész? – kérdezte Bébé Donge, oda sem fordulva.
– Mindjárt jövök…
Távolodóban a férfi egyre szaporázta a lépteit. Ajtók csapódtak, zajok hallatszottak a fürdőszobából.
– Megfájdult a gyomra? – érdeklődött Madame d’Onneville.
– Nem tudom… Általában kiváló az emésztése.
– Az előbb mintha egy kicsit sápadtnak tűnt volna.
– Pedig nem ettünk semmi olyat, ami megfeküdné az ember gyomrát…
Elszaladtak mellettük a gyerekek. Néhány perc csöndben telt el, majd hirtelen François hangját hallották. A házból kiáltott, de látni nem látták.
– Félix!
Olyan különösen csengett a hangja, hogy öccse tüstént fölpattant, és futásnak eredt. Madame d’Onneville föltekintett a nyitott ablakokra.
– Vajon mi baja lehet?
– Ugyan mi baja lenne? – mormogta a nyugágyban heverésző Jeanne, és elmélyülten szemlélte az ég liláskékjében szétoszló cigarettafüstöt.
– Mintha valaki telefonálna…
Most jól hallották a zajokat a házból. Csakugyan, valaki a telefont kurblizta.
– Halló, kisasszony, jól tudom, hogy már bezárt, de nagyon sürgős a hívás… Az 1-es számot kérném Ornaie-ból… Igen, doktor Pinaud száma… Tehát horgászni ment? Azért csak hívja fel, legyen szíves… Halló! Ott Pinaud doktor lakása? Itt a Châtaigneraie. Azt mondja, már hazaért? Akkor jöjjön a lehető leggyorsabban hozzánk… Nem számít! Igen, nagyon sürgős…
Nem, hölgyem, nem baj… Jöjjön csak úgy, ahogy van…
A három nő egymásra tekintett.
– Nem nézed meg, mi zajlik odabent? – fordult Madame d’Onneville Bébé Donge-hoz.
Az felállt, és a ház felé indult. Csak néhány percig maradt távol, és amikor visszatért, a szokásos nyugalmat sugározta.
– Mindketten bezárkóztak a fürdőbe. Engem nem akartak beengedni. Félix szerint nincs semmi komoly baj.
– No de mi lelte?
– Nem tudom…
Az orvos megérkezett a kerékpárján, a barna vászonzakóját viselte, amelyikben horgászni szokott. Minél közelebb ért a vörös sétányon, annál jobban látszott rajta a meglepetés, hogy a három asszony ilyen nyugodtan üldögél a napernyő alatt.
– Baleset történt?
– Nem tudom, doktor úr. A férjem a fürdőben van. Várjon, odavezetem.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt, és a doktort be is engedték, de Bébé Donge orra előtt ismét becsukták, úgyhogy odakint kellett várakoznia. Madame d’Onneville közben a türelmét veszítve föltápászkodott, és föl-le járkált a tűző napon.
– Nem tudom, mi lelte őket, hogy nekünk semmit sem mondanak… És Bébé? Mit csinál Bébé? Ő sem jön vissza!
– Nyugodj meg, mama, nehogy megint elszédülj! Semmi értelme itt járkálnod föl-alá!
A fürdőszoba ajtaja még egyszer kinyílt. Az ingujjra vetkőzött orvos sietősen ráparancsolt a félhomályban ácsorgó Bébére:
– Hozasson föl forralt vizet, amennyit csak lehet!
Az asszony lement a konyhába. Világoszöld muszlinruhát viselt, haja halványszőke volt.
– Clo! Forralt vizet kell fölvinni a fürdőbe!
– Láttam, hogy megjött az orvos… Az úr beteg?
– Nem tudom, Clo… Vigye csak azt a forralt vizet!
– Sokat?
– Az orvos azt mondta, amennyit csak lehet.
Amikor a szakácsnő fölvitte a két kanna vizet, előtte is csak résnyire nyitották az ajtót, őt sem engedték be a fürdőszobába.
Mégis meglátta, hogy a padlón egy test hever, pontosabban csak egy lábszárat és egy lábfejet pillantott meg, de ez még annál is mélyebb hatást gyakorolt rá, mint ha holttest került volna a szeme elé.
Három óra volt. A gyerekek még nem tudtak semmit, mind benyomultak a teniszpályára. Jacques éppen odaszólt az unokahúgának:
– Te nem játszhatsz, túl kicsi vagy.
Tudniillik Jeannie még csak hatéves volt. Most nyilván elsírja magát, aztán panaszra megy az anyjához, aki szokás szerint ezt feleli neki:
– Találj ki valamit, kislányom, én nem tudok ezen segíteni!
Madame d’Onneville közben továbbra is állva fürkészte az emeleti ablakokat.
– Nem adnád ide a cigarettámat, mama?
Madame d’Onneville máskor biztosan fölháborodott volna, hogy a nyugágyban heverésző lánya tőle kéri, amit az asztalon hagyott. Most azonban észre sem vette, és máris nyújtotta neki a cigarettatartót. Bébét nézte közben, aki ekkor jelent meg a tornácon, és megszokott járásával közeledett.
– No, mi van?
– Nem tudom… Most már mind a hárman bezárkóztak.
– Te nem furcsállod ezt?
Bébé Donge-ot csak ekkor hagyta el egy pillanatra a türelme.
– Mit mondjak erre, mama? Én sem tudok többet, mint te.
Jeanne ebben a percben fészkelődni kezdett a karosszékben, hátha meglátja a húgát. Meglepő volt, hogy így fölemeli a hangját. Bébé azonban mégsem került nővére látómezejébe, aki nem erőlködött tovább. Előtte, a zöld gyepen gólyaorr vöröslött. Egy darázs zümmögött. Madame d’Onneville hosszan, aggodalmasan felsóhajtott.
Miért csukják be odafönt a férfiak a fürdőszoba ablakait? Miközben az ablakok bezárultak – Félix csukta be őket –, mintha François hangját hallották volna:
– Azt semmiképpen sem akarom, doktor úr, hogy…
Vecsernyére szóltak a harangok.
Fordította: Ertl István
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)