Kim Stanley Robinson (1952–), a science fiction egyik legnagyobb ma élő óriása a klímaváltozás olyan vízióját mutatja be ebben a regényben, amilyet eddig elképzelni sem tudtunk.
A Párizsi Egyezményt aláíró országok kongresszusa egy új szervezetet alapít 2025-ben. Célja az eljövendő nemzedékek érdekképviselete és az összes élőlény védelme a jelenben és a jövőben. Hamarosan mindenki a Jövő Minisztériuma néven kezdi emlegetni.
A teljes egészében fiktív szemtanúk által elmesélt történet arról szól, hogy milyen hatással lesz az emberiségre a klímaváltozás a következő évtizedekben. Az egyes fejezetek nem egy kihalt, posztapokaliptikus világban játszódnak, hanem a közvetlen jövőnkben – amelyben még az is előfordulhat, hogy legyőzzük az előttünk álló rendkívüli kihívásokat. Az olvasó egy kétségbeesett felütésű, ám reményteli üzenetekkel teli regényt tart a kezében; a legeredetibbet és legerőteljesebbet, amit valaha a klímaváltozásról írtak.
Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériuma (2022 – The Ministry for the Future, 2020) című regényének részletét Farkas Veronika fordításában az Agave Könyvek engedélyével közöljük.
Kim Stanley Robinson
A Jövő Misztériuma
(részlet)
4.
Az Eidgenössische Technische Hochschule campusa felett egy parkerdő indul felfelé a Züriberg oldalán, a város keleti peremét szegélyező hegyen. A település nagy része a Limmat folyó két partján terül el, ami a Zürichsee vízelvezetőjeként indul, majd észak felé folytatja az útját két hegy, a keleti Züriberg és a nyugati Üetliberg között. A kettő határolta terep elég sík, legalábbis svájci viszonylatban, ezért a svájciak majdnem egynegyede ott tömörült össze, és hozott létre egy kompakt szép kis várost. Akik vannak olyan szerencsések, hogy a Züriberg oldalán élhetnek, gyakran úgy gondolják, ők laknak a legszebb részen, ahonnan leláthatnak a város háztetőire és a nagy tóra délen, sőt néha még az Alpokat is megpillanthatják. A késő délutáni napfényben derűs nyugalom sugárzik ebből az emberi és természetes elemekből álló tájból. Ez egy jó hely. Az idelátogatók gyakran unalmasnak találják, de a helyiek nem panaszkodnak.
A Kirche Fluntern megállóban, nagyjából a Züriberg felénél az ember leszállhat a kék villamosról, és ha észak felé indul a Hochstrassén, akkor el fog haladni egy régi templom mellett, amelynek tornyát hatalmas óra díszíti, harangja pedig minden órát elüt. Mellette található a párizsi megállapodás értelmében létrehozott Jövő Minisztériuma. Mindkettő könnyű sétatávolságra helyezkedik el az ETH-tól és a benne összpontosuló geotechnikai szakértelemtől, nem sokkal felettük pedig a nagy svájci bankok irodái találhatók, a hatalmas tőkéjükkel együtt. Mindkettő aránytalannak hat egy ilyen apró államban. A közelségük nem a véletlen műve: a svájciak már évszázadok óta úgy próbálnak maximális biztonságot teremteni hazájukban, hogy a békét és a jólétet támogatják a nagyvilágban. Láthatóan az az elvük, hogy „senki nincs biztonságban, amíg mindenki biztonságba nem kerül”, és ezt a projektet mind a geotechnikai szakértelem, mind a pénz nagyban elősegíti.
Ennek következtében, és mivel a WHO több másik ENSZ-szervvel együtt már rég Genfbe költöztette a székhelyét, amikor a párizsi megállapodás értelmében létrejött az új intézmény, Zürich vehemensen hangoztatni kezdte, hogy Genfben már lépni nem lehet a nemzetközi szervezetektől, ami alaposan megdrágítja a helyet, egy kis heves kantonközi tusakodást követően az új szervezet kivételesen nem a fővárosba került. Ebben kétségkívül nagy szerepet játszott a felajánlott bérmentes elhelyezés is a hochstrassei létesítményben és néhány közeli ETH-épületben.
A minisztérium vezetője – Mary Murphy negyvenöt körüli ír nő, az Ír Köztársaság volt külügyminisztere, azelőtt szakszervezeti jogász – egy olyan krízisre ért be az irodájába, ami cseppet sem lepte meg. Mindenkit lebénítottak a halálos indiai hőhullámról szóló beszámolók; lehetett tudni, hogy meglesznek a következményei. És most eljött az első.
Maryt helyettese, egy alacsony, vékony férfi, Badim Bahadur követte az irodába, és azt mondta:
– Biztosan hallottad, hogy az indiai kormány napsugárzás-menedzsment akciójába fogott.
– Igen, ma reggel láttam – válaszolta Mary. – Beszámoltak már a tervük részleteiről?
– Fél órával ezelőtt kaptuk meg őket. A geomérnökeink azt állítják, ha ezt végre is hajtják, az nagyjából olyan hatással lesz mindenre, mint a Pinatubo vulkán kitörése ’91-ben. Az egy-két évre nagyjából fél fokkal csökkentette a globális átlaghőmérsékletet a hamufelhőben lévő kéndioxid miatt, amit a vulkán a sztratoszférába lőtt. Az embereink szerint az indiaiaknak hónapokra lesz szükségük ennek a kén-dioxid-szint emelkedésnek a megismétléséhez.
– És megvan hozzá a kapacitásuk?
– A légierejük valószínűleg képes lesz rá, igen. Megpróbálni mindenképpen meg tudják, megvannak a repülőik és felszereléseik. A művelet nagy része egyszerűen csak a légi üzemanyag-feltöltés rekonfigurálásából fog állni. És a repülők rendszeresen engednek ki üzemanyagot, ez sem lesz nehéz. A legnagyobb problémát az fogja okozni, hogy minél magasabbra fel kell jutniuk, onnantól viszont csak mennyiségi kérdés az egész, a szükséges küldetések számáról szól. Ami biztosan több ezer repülés lesz.
Mary elővette a zsebéből a telefont, és kikereste Chandra profilját. Jól ismerte a párizsi megállapodás indiai delegációjának vezetőjét. Delhiben későre járt már, de általában ilyenkor szoktak beszélni.
Amikor felvette, Mary így szólt bele:
– Chandra, Mary vagyok, beszélhetnénk egy pillanatra?
– Egy pillanatra igen – válaszolta Chandra. – Nagyon nagy itt a kavarodás.
– Azt nem csodálom. Mi ez, hogy a légierőtök egy Pinatubóra készül?
– Vagy egy dupla Pinatubóra, igen. Ezt javasolta a tudományos akadémiánk, és a miniszterelnök elrendelte.
– De a megállapodás! – ült le Mary a székébe a kollégája hangjára összpontosítva. – Tudod, mi áll benne. Semmi légköri intervenció konzultáció és megegyezés nélkül.
– Megszegjük a megállapodást – felelte Chandra szenvtelenül.
– De senki nem tudja, hogy az milyen következményekkel jár!
– Mint a Pinatubo, vagy remélhetőleg a duplája. És most erre lenne szükségünk.
– Nem lehetsz biztos benne, hogy nem lesznek más következményei…
– Mary! – kiáltott fel Chandra. – Ezt most hagyd abba. Még a szádat se nyitod ki, már tudom, mit akarsz mondani. Elárulom, mi a biztos Indiában: az, hogy most halt meg több millió ember. Soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan hányan, mert túl sokan vannak. Húszmillió ember is lehet. Érted, hogy ez mit jelent?
– Igen.
– Nem. Nem érted. Meghívlak, hogy a saját szemeddel is megnézhesd.
Tényleg el kéne jönnöd, hogy megtudd.
Mary azon kapta magát, hogy elakad a szava. Nyelt egyet.
– Elmegyek, ha akarod.
Hosszú csend következett. Chandra végül kimért, elcsukló hangon folytatta.
– Nagyon köszönöm, de most talán túl sok a bajunk egy ilyen látogatás megszervezéséhez. Meg fogod látni a jelentésekben. Nemsokára elküldök néhányat a most készülőkből. Egyelőre elég, ha annyit tudsz, hogy nagyon félünk, és dühösek is vagyunk. Ezt a hőhullámot Európa, Amerika és Kína okozta, nem mi. Tudom, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg szenet elégettünk, de a Nyugathoz képest az semmi. Mégis aláírtuk a megállapodást, hogy megtesszük, ami tőlünk telik. És mi meg is tettük.
De senki más nem teljesíti a kötelezettségeit, senki nem fizet a fejlődő országoknak, és most itt van ez a hőhullám. Sőt, akár a jövő héten jöhet egy újabb! A körülményeink nem változnak!
– Tudom.
– Igen, tudod. Mindenki tudja, de senki nem csinál semmit. Úgyhogy most a saját kezünkbe vesszük az irányítást. Pár évre lecsökkentjük a globális hőmérsékletet, ami mindenkinek jó lesz. És így talán megúszhatjuk a következő hasonló tömegmészárlást.
– Tegyétek.
– Nincs szükségünk az engedélyedre! – kiabálta Chandra.
– Nem úgy értettem – válaszolta Mary. De a vonal már megszakadt.
5.
Egy üzemanyag-szállító tartálykocsival és lajtos kocsikkal mentünk oda, meg minden ilyesmivel. Mintha a semmibe hajtottunk volna be. Áram nélkül a szivattyúk sem működtek, semmi nem működött. Mielőtt bármit is csináltunk volna a halottakkal, az erőműveket próbáltuk beindítani. Amúgy sem tudtunk volna kezdeni velük semmit, a holttestek ott nyugodtak, ahol összeestek. És nemcsak az emberek, a marhák is. Amikor megláttuk azt a rengeteg hullát, a tehenekét, az emberekét, a kutyákét, valaki megemlítette, hogy a tibetiek hogyan temetik el a halottaikat, amit égi temetésnek neveznek: hagyják, hogy a keselyűk takarítsák el őket. És néhány keselyű tényleg nekilátott már, igen. Keselyű- és varjúfelhők. Biztosan utána repültek oda. A bűz néha rettenetes volt, de olyankor odébb mentünk, vagy megfordult a szél, és akkor enyhült. Mintha a szagokhoz is túl meleg lett volna, megsült a levegő. Főleg égett szagot lehetett érezni. És igen, égett is mindenféle. Amikor újraindult az áramellátás, Lakhnautól keletre szakadt kábelek okoztak bozóttüzet. Másnap feltámadt a szél, a tűz átterjedt a városokra, és először azt kellett eloltanunk, csak utána foglalkozhattunk bármi mással. A porrészecskék száma 1500 ppm-es értékeket mutatott.
Találtunk egy tavat, amiből szivattyúzhattunk, egy kisváros mellett, Lakhnau környékén. A tó tele volt holttestekkel, rettenetes látványt nyújtott, de kénytelenek voltunk beledobni a szivattyú csövét, mert vízhez akartunk jutni. Egy bozóttűz felől fújt a szél, és a tűz sebesen terjedt. Így aztán megkönnyebbültünk, amikor a lajtos kocsikba végre sikerült vizet szivattyúzni.
Azután valami megütötte a fülemet, először azt hittem, a szivattyú vezetékéből jön, egy kis nyikorgás. De később úgy hallottam, mintha a tó partjáról jönne, a partján végigfutó járdáról. Úgyhogy odamentem megnézni. Nem is tudom. Valahogy elevennek tűnt.
Egy férfi feküdt egy épület falánál, ami a járda másik oldalán állt, a tó mellett. A feje be volt bugyolálva egy inggel. Megláttam, hogy mozog, ezért odakiáltottam a többieknek, és odamentem hozzá. Egy firangi volt, haja és bőre barna, utóbbi az egész testén hámlott. Úgy nézett ki, mint aki megégett vagy megfőtt, nem is tudom – halottnak látszott, de mozgott. A szeme annyira bedagadt, hogy alig tudta kinyitni, de láttam, hogy engem néz. Miután segíteni kezdtünk neki, már semmit nem mondott, semmilyen hangot nem adott ki. A szája véresre repedezett. Azt hittem, talán elment a hangja, vagy az égéstől nem tud beszélni. Kanállal adogattuk neki a vizet. Nem mertünk túl sokat adni egyszerre. Miután eljuttattuk az üzenetet a parancsokságra, elég hamar odaértek az egészségügyiek. Átvették a férfit, és infúziókat kötöttek bele. Ő csak nézte, mit csinálnak. Végignézett rajtunk, utána a tó felé pillantott, de egy szót sem szólt. A szeme résnyire szűkült, nagyon vörös volt. Úgy nézett ki, mint aki totálisan megőrült. Mint aki teljesen másik fajhoz tartozik.
6.
A nagy indiai hőhullámot követően a párizsi megállapodás aláíróinak rendkívüli ülése meglehetősen zaklatottan indult. Az indiai delegáció nagy erőkkel állított be, majd a vezetője, Chandra Mukajee bejelentette, hogy megtagadja a további együttműködést azzal a nemzetközi közösséggel, amely véleménye szerint teljes mértékben kudarcot vallott egy olyan megállapodás célkitűzéseinek teljesítésében, amelyet a Föld összes országa aláírt. A károsanyag-kibocsátás csökkentésével nem foglalkoztak, a dekarbonizációt finanszírozó alapokba nem fizették be a részüket – minden tekintetben figyelmen kívül hagyták és megszegték a megállapodást. Csak színészkedtek kibicként, viccelődtek, hazudoztak. És ennek India fizette meg az árát. Többen haltak meg ebben a hőhullámban, mint az egész első világháborúban, ráadásul egyetlen hét alatt, és a világ egyetlen régiójában. Egy ekkora bűncselekmény foltját soha nem fogják tudni lemosni magukról, ez örökre a lelkükön fog száradni.
Senkinek nem volt szíve rávilágítani, hogy India sem érte el az üvegházhatásúgáz-kibocsátásra vonatkozó céljait. De persze ha összesítették volna a teljes kibocsátást a történelem során, India jóval a nyugati világ fejlett országai mögött kullogott volna, mint azt mindenki tudta. A mélyszegénységre való tekintettel, ami India népességének oly nagy részét érintette, a kormánynak olyan gyorsan kellett áramot termelnie, ahogy csak tudott, és mivel náluk is a piac diktált, olyan olcsón, ahogy csak tudott. Különben a külső befektetők nem fektettek volna be, mert a megtérülési ráta nem lett volna elég magas. Úgyhogy szenet égettek, igen. Ahogy mindenki más is, alig pár évvel azelőttig. És most azt mondták Indiának, hogy ne égessen szenet, amikor már mindenki más annyit elégetett, hogy megfelelő tőkét halmozzon fel a tisztább energiaforrások megfinanszírozásához. Indiának viszont csak annyit mondtak, hogy javítson a klímacéljain bármiféle anyagi segítség nélkül. Azt mondták, húzza szorosabbra a nadrágszíjat, vezessen be megszorításokat, töltse be a munkásosztály szerepét a fejlett világ burzsoáziája mellett, és szenvedjen némán, amíg jobb idők nem jönnek – de immár nem jöhettek jobb idők, az a terv befuccsolt. A lapokat leosztották, a játék véget ért. És most húszmillió ember meghalt.
A zürichi Kongresshall közepén, a nagyteremben némán ültek az emberek. Ez nem ugyanaz a némaság volt, mint a korábbi ünnepélyes megemlékezésé, a halottak előtt tisztelgő hallgatásé, ami percről percre egyre továbbnyúlt. Ez a szégyen némasága volt, az értetlenségé, a felháborodásé, a bűntudaté. Az indiai delegáció befejezte a beszédét, semmi többet nem kívántak mondani. Most az következett volna, hogy válaszolnak nekik, de nem jött válasz. Semmit nem tudtak mondani. Ez bevégeztetett: történelemmé vált, egy rémálommá, amiből nem tudtak felébredni.
Végül a párizsi megállapodás szervezetének soros elnöke, egy zimbabwei nő állt fel és ment a pódiumra. Röviden megölelte Chandrát, odabiccentett az emelvényen lévő többi indiainak, azután a mikrofonhoz lépett.
– Egyértelmű, hogy jobban kell teljesítenünk – mondta. – A párizsi megállapodás azért jött létre, hogy elkerülhessük az ilyen tragédiákat.
Most már ugyanabban a globális faluban élünk. Ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazt a vizet isszuk, vagyis ez a katasztrófa mindnyájunkat érint.
Mivel visszacsinálni már nem tudjuk, valahogy jóvá kell tennünk, vagy két dologra számíthatunk: egyrészt arra, hogy ez a bűn következmények nélkül marad, másrészt arra, hogy hasonló szerencsétlenségek fognak bekövetkezni. Úgyhogy cselekednünk kell. Végre komolyan kell vennünk a klímahelyzetet, és be kell látnunk, hogy ez minden egyebet felülír. Abból kell kiindulnunk, amit tudunk.
Mindenki bólogatott. Tapsolni egyelőre még nem voltak képesek, de bólogatni igen. És fel tudták emelni a kezüket, egyesek ökölbe szorítva, hogy elkötelezzék magukat a cselekvés mellett.
Mindez szép és jó volt. Egy nagy pillanat, talán emlékezetes is. De hamarosan folytatták az alkudozásokat a nemzeti érdekekről és elköteleződésekről. A katasztrófa Indiában történt, Indiának egy olyan részén, ahol ritkán jártak külföldiek, egy köztudottan nagyon forró, nagyon zsúfolt, nagyon szegény részén. Valószínűsíteni lehetett, hogy egyre több ilyen esemény következik be a jövőben a Baktérítő és a Ráktérítő között elhelyezkedő országokban, illetve azoktól közvetlenül északra és délre. Az északi harmincas és a déli harmincas között, vagyis a világ legszegényebb részein. Ezektől a szélességi fokoktól északra és délre is bekövetkezhetnek halálos hőhullámok, de nem olyan gyakran, és nem lesznek ennyire végzetesek. Vagyis ez bizonyos értelemben helyi problémának számított. És minden helynek megvannak a maga problémái. Ezért, miután letudták a temetéseket és a részvétnyilvánításokat, a világ sok népe a kormányokkal együtt ott folytatta, ahol abbahagyta. Világszerte folytatódott a szén-dioxid-kibocsátás.
Tehát egy darabig úgy tűnt, hogy ez a nagy hőhullám is olyan lesz, mint az amerikai lövöldözős tömeggyilkosságok – mindenki meggyászolja, mindenki elítéli, majd mindenki megfeledkezik róla, vagy elhomályosítja a következő, amíg napi gyakoriságúra nem sűrűsödik, és megszokottá nem válik. Elég valószínűnek látszott, hogy ezzel az eseménnyel, az emberiség történelmének legrosszabb hetével is ez lesz. De meddig marad ez a legrosszabb hét? És mit tehetne ez ellen bárki? Könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét: ez a régi mondás fogakat növesztett, és kegyetlen, szó szerint vehető igazsággá vált.
De Indiában nem. Választásokat tartottak, és kirúgták a nacionalista Indiai Néppártot (BJP) mint államvezetésre alkalmatlan és a katasztrófáért részben felelős csoportot, mivel kiárusította az országot külső érdekeknek, szenet égetett és tönkretette a természetet az amúgy is folyamatosan növekvő egyenlőtlenség elmélyítése céljából. A paramilitáris RSS is végre megszégyenült és diszkreditálódott az indiai élet egy gonosz mételyeként. Egy új pártot szavaztak hatalomra, egy kevert pártot, amelyik mindenféle vallású és kaszthoz tartozó indiaiból állt: városi szegényekből, vidéki szegényekből, műveltekből, akiket a katasztrófa terelt össze, és eltökélték, hogy változásokat fognak elérni. Az uralkodó elit elveszítette a legitimitását és a hegemóniáját, és az áldozatok kezdeti széttöredezett ellenállása egy Avaszthána nevű pártban forrt össze, ami túlélést jelent szanszkritul. A világ legnagyobb demokráciája új utat választott. Államosították a még magántulajdonban álló áramszolgáltató cégeket, hatalmas erőket fektettek a széntüzelésű erőművek bezárásába, szél- és naperőművek építésébe, a folyók vízenergiájának hasznosításába és olyan alternatív energiatároló rendszerek elterjesztésébe, amelyek kiegészítették a növekvő akkumulátorkapacitást. Minden elkezdett megváltozni. Újult erőfeszítéseket tettek a kasztrendszer legrosszabb következményeinek megelőzésére – korábban is próbálkoztak már ilyesmivel, de most országos prioritást kapott ez a cél, ez vált az új valósággá, és már elegen voltak hajlandóak tenni érte. A kormányzati szervek összes szintje fokozatosan bevezette ezeket az intézkedéseket India-szerte.
Végül, bár ezt sokan nem helyeselték, az új indiai vezetés radikálisabb része üzenetet küldött a világnak: változtassatok velünk, változtassatok most, vagy készüljetek Káli bosszújára. Nem lesz több olcsó indiai munkaerő, nem kaptok többé semmit üveggyöngyökért; semmilyen alku nem lesz, amíg nem változtattok. Ha nem vezet be változásokat a párizsi megállapodás valamennyi aláíró országa – márpedig minden ország aláírta –, akkor India az ellenségükké válik, megszakítja velük a diplomáciai kapcsolatokat, és a hadüzeneten kívül mindent megtesz. De a gazdasági háború, na az biztosan kitör. A világ meg fogja látni, mire képes né- pességének ez az egyhatoda, amelyet korábban a világ munkásosztályának tekintettek. Eljött az ideje, hogy véget vessenek a posztkoloniális alárendeltségüknek. Eljött az ideje, hogy India újra helyet kapjon a világszínpadon, akárcsak a történelem kezdetén, és jobb világot követeljen, majd pedig segítsen megteremteni.
Az még nem derült ki, hogy ez az agresszív hozzáállás valódi nemzeti álláspontnak bizonyul-e, vagy csak egy radikális frakció pózolásának.
Néhányan úgy gondolták, ez attól is függ, meddig hajlandó elmenni az új indiai nemzeti kormány a Káli-csoport fenyegetéseinek beváltása terén – lényegében szabadjára engedni azokat. Háború az internet korában, a világfalu korában, a drónok korában, a szintetikus biológia és a mesterséges járványok korában – ez más lesz, mint a múlt háborúi. Ha komolyan veszik magukat, akár el is fajulhat. Sőt, nagyon is elfajulhat, ha az indiai politikai közösségnek legalábbis a Káli-szekciója komolyan gondolja ezeket a fenyegetéseket.
De kettőn áll a vásár, mi több, mindenkin – nemcsak azon a 195 országon, amelyik aláírta a párizsi megállapodást, hanem a különböző nem kormányzati szereplőkön is, egészen az egyes emberekig lebontva.
Egyszóval nehéz idők következnek.
Fordította: Farkas Veronika
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)