Gavarine komplex egyéniség, ahogy az egy 20. század végi regényhőshöz vagy egy 21. századi olvasóhoz illik. Képzeljük el Störr kapitányt vagy Füst Milán egy másik szereplőjét párizsi aktatologatóként. Képzeljük hozzá, mi történne, amikor a Feljegyzések az egérlyukból narrátora egyszer és mindenkorra otthagyná az egérlyukat. És azt is, mi foroghat a Kaurismäki-filmek főszereplőinek fejében a különösen nehéz pillanatokban. Megvan? Nos, Gavarine és az ő története ilyen, mint ez így együtt. Vagyis nem egészen, nem ilyen, de majdnem. Lehet, hogy azért nehéz megmondani, milyen is, mert valójában Gavarine sem tudja mindig, mi a jó szó, ha van egyáltalán, az az egyetlen, és mi az a pillanat, amikor, esetleg, kimondható. A regényben nem dördülnek el fegyverek, nem történnek katasztrófák, de Oster regénye képes megmutatni, hogyan változnak át banális történések sorsfordító eseményekké, s hogyan teremtődik meg az újrakezdés lehetősége mindenki, még egy Gavarine számára is.
Christian Oster (1949) a kortárs francia irodalom egyik legnépszerűbb szerzője, Jean Echenoz nemzedéktársa. Ironikus, groteszk stílusban megírt regényei egyedi színt képviselnek a francia prózában. Narrátoraik középkorú férfiak, akiknek sorsfordító döntéseit és legapróbb lelki rezdüléseit is nagy szuggesztív erővel adja át a belső monológok lüktetése. Műveit számos nyelvre fordították le. Az én nagy lakásom (Mon grand appartement) 1999-ben elnyerte a Médicis-díjat. Ez az első magyarul olvasható regénye.
Christian Oster Az én nagy lakásom (2022) című regényének részletét Seláf Levente fordításában a Gondolat Kiadó engedélyével közöljük.
Christian Oster
Az én nagy lakásom
(részlet)
Ölellek. Nem ezt mondtam neki válaszul, ezt magamnak mondtam, ismételtem, újramondtam. Ölellek, tessék, ezt mondta. Elmondhatatlanul meghatódtam. Egy nő, aki újra megkeres tíz év után, azt mondja, ölel. Csak így, mintha folytatna valamit, valamit, ami mintha sohasem szakadt volna meg velem. Ölellek. Ezt mondta nekem Anne is, a telefonba, az első napokban. És ugyanolyan volt. Ugyanaz a meghatottság.
Ebből nem vontam le semmilyen következtetést. Az én életemben egyetlen következtetés se bizonyult megbízhatónak. A dolgok összefonódtak, ennyi az egész. Csak azt kérdeztem magamtól, hol fogok fürdőnadrágot találni. Nem állt szándékomban nadrágot bérelni a pénztárban. Randevúra mentem, nem fegyverletételre.
Vagyis hát, ezt mondtam magamnak.
És egy nagy sportboltban kötöttem ki, a Forum des Halles-ban. A helyhez, ahol voltam, ez volt a legközelebb, és nem sok időm maradt. Megtaláltam az úszás részleget, találtam egy fekete úszónadrágot, megvettem, tetszett a dizájnja, meg úszószemüveget, meg vásároltam egy fehér úszósapkát, nézzük csak, mondtam magamnak, nem felejtettem el valamit? Dehogynem, persze, hülye vagyok, a törölköző. Az nem volt a boltban. Az uszodarészlegen az ember nem szárítkozik. Egy háztartási ruhaboltba kellett elmennem, a Châtelet környékén, és ott vettem egy fürdőlepedőt, amivel könnyedén leteríthettem volna az ágyamat, ráadásul egy igen drága fajtát, amit elrakni is nehéz volt, szóval a szállításához még vásárolnom kellett egy sporttáskát is a rue de Rivolin, a Samaritaine áruház előtti járdán. Ez az egész egy órába telt, és még bőven volt időm, hogy időben odaérjek. Kicsit kóvályogtam a metróban, kiszálltam az egyik szerelvényből, hogy visszaszálljak a következőbe, a törölközővel a táskámban és minden egyébbel az aktatáskámban, amit nem voltam hajlandó csak úgy mondjuk szütyőnek hívni, az túl iskolás, sem diplomatatáskának, az meg túl hosszú, ez egyszerűen az új aktatáskám, ami nem azonos a törölközőmmel, noha az is új, és ami most igyekszik felborítani a szóhasználati megszokásaimat.
Negyed órával korábban érkeztem az uszodába, ami önkormányzati fenntartású volt, a város logójával, és ahol rideg fogadtatásban részesültem, nem túlzok, noha még sohasem voltam ebben az uszodában, és úgy képzeltem, egy első alkalom, az azért mégis, de hát már úgyis megszoktam, az emberek nem különösebben kedvesek hozzám, és aztán a pénztárosnő nem igazán tudhatta, mit is keresek ott, hogy milyen kivételes alkalom ez nekem, hogy idejövök, ebbe az uszodába, hogy egy tíz évvel öregebb nőt viszontlássak, nyilván én megértem magam, de a pénztárosnőre nem haragudhatok, és amikor figyelmeztetett, hogy az úszósapka kötelező, akkor sem gyilkoltam meg a tekintetemmel, nem, elvettem a jegyet, amit felém nyújtott, és az öltöző felé vettem az irányt.
Útközben megálltam három nyílás előtt, amik egyenesen a medencére néztek, noha derékmagasságban. Behajoltam az egyiken, és felfedeztem pár félig pucér személyt, akik egy kék, négyzetrácsos univerzumban ringatóztak, hát jó, mondtam magamnak, ez egy uszoda, nem kell azért még drámázni. Ez van, négyzetrácsos, egy uszoda.
Nem láttam Marge-ot. De persze túl korán értem oda. És az is lehet, hogy nem ismertem meg. Sapkában. Meg is változhatott, akár. Sőt, biztosan. Akárhogy is, mondtam magamnak, túl korai még ilyesfajta kérdéseket feltenni. Eredj, kezdésnek öltözz át.
Az öltöző előtt egy kékbe öltözött férfi elvette a jegyemet és eltépte. Sohasem szerettem igazán, ha eltépik a jegyemet, a moziban sem, megalázónak találtam mint helyzetet, de hát ez van, ez a férfi csak a munkáját végezte, és még meg is kérdeztem tőle, kedvesen, hogyan kell eljárnom az öltözőben. Kell egy kétfrankos, mondta. Kétfrankosokkal működik. Keresgéltem, nem találtam kétfrankost, a férfi azt mondta, menjek vissza a pénztárhoz, visszamentem a pénztárhoz. Nincs apróm, mondta a pénztáros. Ez vicc, mondtam. Nem tudok mit csinálni, mondta a pénztáros. Hát akkor én mit csináljak, kérdeztem. Várja meg a következő kuncsaftot, mondta a pénztáros. De hát azt nem lehet, mondtam. Hogyhogy nem lehet, mondta a pénztáros. De, de, lehet, mondtam, persze, lehet. Csak semmi kedvem hozzá.
És odaálltam a pénztárhoz. Vagyis nem pont mellé, nem akartam zavarni. Főleg attól tartottam, hogy a következő kuncsaft Marge lesz, mert nem tudtam elképzelni, hogy miután – gondolom – megöleljük egymást, kérek tőle két frankot. És, főleg, nem a pénztárnál beszéltük meg a randevút. Noha, mondtam magamnak, ha felöltözve lát, az talán jobb, nemde, egy újrakezdéshez. De a következő kuncsaft nem Marge volt. Egy férfi volt, szerencsére, akinek még aprója is akadt. Két kétfrankosa volt, beleegyezett, hogy az egyiket odaadja nekem. Visszamentem az öltözőkhöz, megkérdeztem az ajtónállót, hogy működik majd akkor az érmével. A nyílásba, oda, mondta, aztán bezárja, és beüt egy kódot. Köszönöm, mondtam, és először egy kabin felé vettem az irányt, az egyik kényelmetlen, piros, műanyag ruhatartóval, aminek az alsó részébe még egy cipő is alig fér, és nem nagyon lehetséges a vállfa kereszttartójára úgy elhelyezni egy nadrágot, hogy ne gyűrődjön meg. A szűk kabinban egy tócsa körül forgolódtam, úgy vetkőztem le, néha nekitámaszkodva a nyirkos, rücskös válaszfalnak, aminek a színe, ez a fekáliás felhangokkal teli okkersárga, felidézte bennem a gyermekkoromat, hogy aztán rögtön búcsút is vegyek tőle. Hamar egy úszónadrágban találtam magam, egy kicsit, úgy ítéltem meg, szűk úszónadrágban, aminek számomra túl merész szabása kétségkívül megérdemelte volna, hogy kézzelfoghatóbb hasizmok domborítsák ki, és úgy általában az egészségesebb étkezést. Az én nézőpontomból, jóllehet ráláttam a lábfejemre, nem merészkedtem volna odáig, hogy arcomtól lefelé zsinórmértéket eresszek le, attól tartva, hogy hozzám ér, és ettől az enyhe tökéletlenségtől a függőleges tengelyemben még meztelenebbnek éreztem magam, mint amilyen voltam. Az elzárkózásomnak köszönhetően elszoktam attól, hogy ezt az érzést a nyilvánosság előtt éljem meg.
Mindazonáltal elhagytam a kabint, fejemen a fehér úszósapkával, amit haboztam a fülemre ráhúzni, jóllehet tudtam, hogy emiatt a sapka felső része lifegett a fejem búbján, egyik kezemben a ruhatartóval, amire ráakasztottam a sporttáskámat, a másikban az aktatáskámmal, és mindent belegyömöszöltem, ahogy sikerült, a szűk, lőrés alakú rekeszbe, amit rendelkezésemre bocsátottak. Kódnak a születési dátumomat adtam meg, különösebb skrupulus nélkül: igazából a születési dátumomról nem a születésem jutott az eszembe, és már ez is valami. Egyébként sohasem gondoltam a születésemre másképp, mint egy számsorra, egyre azok közül a számsorok közül, amik a hivatalos papírokon szerepelnek, és az agynak abban a zónájában, ahol az érzelmeknek nyoma sincs, az egészet pin-kódok és néhány történelmi dátum tölti ki. Lementem a lépcsőn a tusoló irányába, a férfiéba, és egy szabad zuhanyrózsa alatt helyezkedtem el, amit gombnyomásokkal rábírtam, hogy részlegesen benedvesítsen tétova és szórt, langyos vízhálójával. Minekutána energikusan átvágtam a lábmosón, mint ahogy a színpadra lép az ember, egyenesen a nagymedence lépcsője felé vettem az irányt, hogy habozás nélkül lemerüljek és átváltozzam úszóvá. Valójában, mondtam magamnak, egy úszó látszik a legkevésbé egy uszodában, és én éppenséggel nem ragaszkodtam hozzá, hogy lássanak. Látni ellenben akartam, és nemsoká a víz fölött előreszegeztem a szemüveges és úszósapkás, marslakó tekintetemet, eltökélten, hogy a szigorúan előreláthatatlan gyakorisággal feltűnő, a lábmosón átvágó nők között azonosítsam azt, akire várok.
Szóval felbukkant néhány nő a következő negyedórában, akik közül rögtön kizártam azokat, akik nem voltak egyedül. Nem gyanúsíthattam azzal Marge-ot, mondtam magamnak, hogy a telefonbeszélgetésünk után kitegyen annak a megaláztatásnak, amit egy olyan férfi felbukkanása jelentene az oldalán, aki körülbelül vele egy időben gázolna át a férfiak lábmosóján, vagy egy olyan nőé, akit nem várnék. Ami a többieket, a magányos nőket illeti, ők nem hasonlítottak rá, se kicsit, se nagyon. És miközben úszkáltam, rövid karcsapásokkal, hogy el ne süllyedjek, néha a felszínen apró bugyogásoktól kísérve, amik erőfeszítésem görbéjének csúcspontjait jelezték, aztán egy kicsit komolyabban úszva, a változatosság kedvéért, a kijárat-bejárat és a kismedence irányába, ami valójában a nagymedence megemelt, sekélyebb folytatása volt, annak a teljesen átmeneti felfogásnak a jegyében, ami megkülönböztette ezt az uszodát a többitől, és így, szemben maradva a lábmosóval, elkezdtem azt mondogatni magamnak, hogy Marge nem fog eljönni. És ez nem kavart fel, minden bizonnyal mert hozzászoktam a kiábránduláshoz, de éreztem néminemű zavart, hisz, nem tudva, hogy végül is el fog-e jönni, nem voltam képes teljesen átengedni magamat ennek a gondolatnak, így hát egyik-másik pillanatban már kezdtem azt kívánni, inkább hagyna békén.
Olyannyira, hogy az ilyen pillanatokban, arra számítva, csak is azért, hogy áthasson a hiánya, hogy Marge nem fog megjelenni, egyébként is csak nehezen tudtam volna beazonosítani őt az összes nő között, akik átkeltek a lábmosón, és olyan tekintettel méregettem őket, amiben, akaratom ellenére, egyre nagyobb teret kapott a kizárás. Tehát nemsokára a priori kizártam az összes nőt, miközben inkább az eszemmel, mint meggyőződésből, továbbra is lestem a felbukkanását annak, akire emlékeztem.
De e komplikációk ellenére, s ezt még ma is kijelenthetem, teljes egyértelműséggel, Marge nem jelent meg, és ebből ideiglenesen arra a következtetésre jutottam, jobb híján, hogy késik. Minthogy egyébként az uszodahasználói hitelességem, ezen a ponton, úgy tűnt, kezdett felszívódni, mivel habkavaró tartózkodásom a mélyvíz közepén átengedte a terepet a sekélyvíz problémás meghódításának, a fiatalabb korosztály játéka és kiabálásai között, úgy döntöttem, most inkább úgy fogok úszni, mint mindenki más, egy egész medencehosszt teljesítve. Sajnos a rossz irányba úsztam, ami arra kényszerített, hogy ennek a hossznak a leúszása során elvonjam a figyelmemet a lábmosóról. És épp ezért eltökéltem magam, hogy a lehető leggyorsabban elérem a nagymedence szélét, hogy ott belekapaszkodva újból figyelőállásba helyezkedjem.
Fordította: Seláf Levente
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
