Angurboda története ott kezdődik, ahol a legtöbb boszorkányé véget ér: egy égetésnél. Ezt kapja ugyanis büntetésül Ódintól, amiért megtagadja tőle a jövő ismeretét. A tűztől sebzett és erejétől megfosztott Angurboda egy távoli erdő rejtett zugába menekül – itt talál rá egy férfi, aki Lokiként mutatkozik be, és a nő kezdeti bizalmatlansága ellenére hamarosan őszinte és igaz szerelem szövődik közöttük.
Hamarosan három különleges gyermekük születik, különleges sorsokkal. Angurboda a világ végén, Ódin mindent látó szeme elől rejtve neveli őket, ám, ahogy lassan visszanyeri látnoki képességét, úgy ébred rá, hogy boldog élete – és vélhetően mindenki másé – nagy veszélyben van. Hamarosan el kell döntenie, hogy elfogadja saját és családja végzetét, vagy fellázad és megváltoztatja a jövőt.
Genevieve Gornichec az Ohio Állami Egyetemen szerzett diplomát történelemből, mellette az ideje nagy részét a vikingek tanulmányozásával töltötte. Írásait az északi mitológia, az izlandi sagák és az óészaki irodalom ihleti. Jelenleg Clevelandben él, A boszorkány szíve az első regénye.
Genevieve Gornichec A boszorkány szíve (2022 – The Witch’s Heart, 2021) című regényének részletét Ballai Mária fordításában az Agave Könyvek engedélyével közöljük.
Genevieve Gornichec
A boszorkány szíve
(részlet)
Egyszer régen, amikor az istenek még ifjak voltak, Ásgard pedig egészen új, felbukkant egy boszorkány a világ pereméről. Sok ősi igét ismert, de leginkább a vajákossághoz értett, ami lehetővé tette, hogy elhagyja a testét, és a jövőbe lásson. Ez nagyon tetszett Ódinnak, az ászok között az elsőnek, ezért amikor tudomást szerzett arról, hogy a boszorkány képes ilyesmire, felajánlotta neki, hogy megosztja vele a rúnákkal kapcsolatos tudását, ha cserébe megtanítja a vajákosságra.
A boszorkány eleinte habozott. Eleget hallott Ódinról ahhoz, hogy elbizonytalanodjon. De tudta, hogy az isten nem szívesen avat be másokat a tudományába, tehát a vajákosságot csakugyan nagyra tarthatja. Ezért felülkerekedett a komor, félszemű istennel kapcsolatos gyanakvásán, és elfogadta az ajánlatát.
Miközben együtt gyakorolták a vajákosságot, a boszorkány azon kapta magát, hogy messzebbre távolodik a testétől, mint valaha, és hogy egy olyan helyet érint, amely sötétebb az idők kezdeténél. Ez a hely megrémítette, titkai hatalmasak és rémségesek voltak, ezért nem mert benne mélyebbre merészkedni. Ennek Ódin nem örült, mert az a tudás, amelyre mindennél jobban vágyott, épp ott rejtőzött, és úgy hitte, csak a boszorkány férhetne hozzá.
A boszorkány az ászok ellenségeit, a vánokat is tanította, akik az istenek testvérfaja voltak, és akiknek otthonán keresztülhaladt, amikor Ásgardba tartott. A vánok úgy gondolták, arannyal hálálhatnák meg leginkább a boszorkány szolgálatait, de őt az nem érdekelte.
Amikor Ódin rájött, hogy a nő Ásgard és Vánföld között ingázik, meglátta ebben a lehetőséget. A boszorkány ellen fordította az ászokat, és Gullveignek, „aranymámornak” nevezte el. Erre az ászok dárdákat döftek belé, és háromszor megégették, de ő háromszor újjászületett, mert nagyon idős volt, nagyon nehezen lehetett megölni, és sokkal több rejtezett benne, mint aminek látszott. Minden egyes alkalommal, amikor lángra kapott, Ódin megpróbálta lekényszeríteni arra a sötét helyre, hogy kiderítse, amit tudni akart, de a boszorkány minden alkalommal ellenállt neki. Majd amikor a vánok megtudták, hogy bántak az ászok a tanítójukkal, éktelen haragra lobbantak, s így robbant ki a világegyetem első háborúja.
Amikor Gullveig harmadjára is újjászületett, elmenekült, bár valamit hátrahagyott: a dárdákkal átdöfött szívét, amely még mindig ott füstölt a máglyán.
Ott talált rá ő is.
Nem sokkal később követte a boszorkány nyomát Óriáshon legtávolabb eső, legsötétebb erdejének sűrűjébe: az ászok legádázabb ellenségeinek, az óriásoknak a földjére. A rengeteget Vaserdőnek hívták, benne olyan sűrűn és magasra nőttek a szürke, göcsörtös fák, hogy nem is vezetett át rajtuk igazi ösvény, s a napot is kitakarták.
De neki nem kellett betennie a lábát ebbe az erdőbe, mert a Vaserdőt Óriáshon többi részétől elválasztó folyó partján rátalált a boszorkányra, aki a víz fölött elnézve bámulta a sűrű rengeteget és az azon túl elterülő hegyeket. Egy durva gyapjúpokrócon ült, vastag köpönyeggel a vállán, csuklyával a fején. Bár sütött a nap, a nő egy fa törzsének dőlve ücsörgött az árnyékban, az ölébe ejtve a kezét.
Nézte a boszorkányt egy ideig, egyik lábáról a másikra állt, vakarta az orrát, a folyó csobogását és a madarak énekét hallgatta. Aztán a háta mögött összekulcsolta a kezét, és odaporoszkált hozzá. Csak a boszorkány arcának alsó felét látta, de rózsaszínnek, puhának, gyógyulófélben lévőnek, újnak tetszett a bőre. Amikor közelebb ért hozzá, észrevette, hogy a kezén is ilyen a bőr. Mintha a boszorkány csak békésen pihent volna. Átfutott a fején, hogy talán nem is illene megzavarni.
De mindig is meglehetősen unalmasnak tartotta a békét.
– Meddig fogsz még ott ácsorogni? – kérdezte tőle a boszorkány reszelős hangon.
Úgy hangzott, mintha időtlen idők óta nem ivott volna egy kortyot sem. Valószínűleg ezzel jár, ha valaki háromszor is belélegzi a neki rakott máglya füstjét.
– Nem könnyű téged megtalálni – felelte a férfi.
Igazság szerint nem tudta, hogyan folytassa. Azért jött, hogy visszaadja, amit a boszorkány Ódin csarnokában hagyott – és noha akart még valamit, nem tudta pontosan, mi az.
Aznap valami Vaserdő felé húzta, tarisznyájában a nő szívével. És olyan érzése támadt, hogy bármi is viszi erre az ösvényre, az fontos, különleges, érdekes, ugyanis ő nagyon könnyen elunta magát.
Most, miután megtalálta, akit keresett, felcsigázta a lehetőség, hogy valami izgalmas fog történni vele, s abban reménykedett, hogy a boszorkány nem okoz majd neki csalódást.
A nő eleinte nem felelt, csak szemügyre vette a különös férfit, aki megkörnyékezte. A nap az idegen háta mögül sütött, ezért nem lehetett kivenni a vonásait, csak a sötétzöld utazóköpenyét, a csuklyáját, a barna nadrágját, a barna bőrcipőjét meg bozontos haja körvonalait.
– Nagy hódolója vagyok a munkásságodnak – jegyezte meg mintegy mellékesen a férfi. – Tudod, annak, hogy bármerre jársz, felfordulást okozol. Nagy hatalmú lényeket veszel rá, hogy a képességeiden civakodjanak. Ez igazán lenyűgöző.
– Nem ez a szándék vezérelt – felelte a nő némi habozás után.
– Hanem mi?
A boszorkány nem válaszolt.
– Nos, ha újra munkához látsz, nagyon szeretnék a tanúja lenni és lehetőleg veled együtt tevékenykedni, amíg nem kapnak el. De most előre megmondom, hogy semmilyen körülmény esetén nem fogok olyan ígéretet tenni neked, amiből ne tudnám kibeszélni magam. Általában ezt nem szoktam ilyen nyíltan kimondani, szóval szerencsésnek mondhatod magad. Barátként közlöm veled a tényeket.
– Barátként? – kérdezett vissza a nő, mert a szó idegen volt számára.
– Igen. Ebben a pillanatban döntöttem el – felelte a férfi oldalra biccentve a fejét. – Én lennék az első barátod? Micsoda teljesítmény!
– Ezt nem lehet ilyen egyoldalúan eldönteni – jegyezte meg a boszorkány anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésre.
– Nos, úgy látom, nem hemzsegnek körülötted a rajongók. – A férfi végigmérte a nőt. – Nem tűnsz többnek egy ártalmatlan boszorkánynál a vadonból. Már hosszú ideje senkit sem hallottam úgy beszélni, mint téged. Meglep, hogy az ászok egyáltalán értették, mit mondasz. Ki vagy te? És honnan jöttél?
– Nem tudom – felelte a nő némi hezitálás után. Úgy fordította a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse az idegent, de a férfi őt nem látta jól. – Én is feltehetném neked ezt a kérdést, és valószínűleg te sem tudnád a választ.
– Csakugyan?
A férfi leguggolt, úgy kémlelte a nőt.
A boszorkány így már látta sápadt, szögletes arcát, a csintalanság benyomását keltő hegyes, kissé felfelé ívelő orrát és vállig érő, se nem hullámos, se nem göndör sötétszőke haját. A szeme fűzöld, a mosolya pajkos volt.
A nő válasz helyett csak bólintott.
A férfi mosolya kissé elbizonytalanodott.
– És ezt mégis honnan veszed? – kérdezte az idegen.
– Tudok dolgokat. Talán hallottál róla.
– Elképzelhető, hogy hallottam, hogy a tudásod miatt döftek le, és égettek meg többször is. Talán mostantól jobb lenne megjátszanod a tudatlant.
– Az unalmas – felelte a boszorkány félig tréfálkozva, miközben a keze ösztönösen a két melle közötti függőleges vágás felé vándorolt, amelyen keresztül kitépték a szívét.
– Ez a beszéd!
A férfi felnevetett, majd kotorászni kezdett a tarisznyájában. Kisvártatva elővett belőle egy rongydarabot, és a nő felé nyújtotta.
A boszorkány elvette tőle, aztán összerezzent, amikor érezte, hogy a kis batyu ütemesen lüktet a kezében.
– A szíved – magyarázta a férfi. – Valamilyen oknál fogva meg akartam enni, de arra jutottam, talán inkább vissza kellene kapnod.
– Meg akartad enni? – kérdezte fintorogva a nő. – Miért?
– Nem tudom – vonta meg a vállát a férfi. – Kíváncsi voltam, mi történne.
– Ha megetted volna egy boszorkány szívét, az nem tett volna jót az egészségednek – tájékoztatta a nő szárazan, és homlokráncolva csomagolta ki a szívét. – Úgy látom, elkezdett gyógyulni. De…
– De még mindig van rajta egy lyuk – fejezte be helyette a mondatot az idegen. – Leszúrtak. Lehet, hogy csak akkor gyógyul meg teljesen, ha visszateszed a helyére. Tedd meg most, nem nézek oda.
– Várhat még – felelte a nő, azzal visszacsomagolta a szívét a rongyba, majd az idegenre nézett. – Köszönöm.
– Szívesen. – A férfi ekkor leült, kinyújtotta egyik lábát, és a másik térdére támaszkodott a könyökével. – Gondolom, már nem Gullveignek hívnak. Mi most a neved?
– Nem is tudom.
A nő sandán nézte a férfit, miközben az kitépett egy hosszú fűszálat a földből, a szájába tette, majd hagyta ott lógni. A boszorkánynak ekkor feltűnt, hogy szeplők borítják az orrát és az orcáját, és a nap rikító narancssárgába vonta a fürtjei körvonalát.
Még most sem tudta hova tenni ezt a férfit. Nehezen jutott dűlőre azzal kapcsolatban, mennyit áruljon el neki.
– Nem tudod a saját neved? – kérdezte az idegen, felvonva a fél szemöldökét.
A nő megvonta a vállát.
– Arra gondoltam, útra kelek, és ebben az esetben a barangolásaim természetétől függ majd a nevem. – A folyó túloldalán elterülő Vaserdő fakó bozótosára pillantott. – De az is lehet, hogy úgy döntök, megpihenek itt egy időre.
– És minek fogod nevezni magad, ha maradsz?
A nő sokáig gondolkozott, mielőtt felelt.
– Angurbodának.
A férfi fintorgott egyet, mire kiesett a fűszál a szájából.
– Hogy minek? „Bánathozónak”? Furcsa név. Miért akarnék a barátod lenni, ha csak bánatot hozol az életembe?
– Te döntötted el, hogy barátok leszünk. Egyébként pedig nem neked fogok keserűséget okozni.
– Az összes boszorkány olyan titokzatos, mint te?
– Nem tudom, találkoztam-e valaha is más boszorkánnyal, de azt hiszem, réges-régen éltek páran ebben az erdőben. – Megint a folyó túlsó partjára nézett, és szinte áhítatosan halkan folytatta. – Azt beszélik, élt itt egy boszorkány, aki világra hozta azokat a farkasokat, akik a napot és a holdat üldözik, és azóta is sok másikat felnevelt.
– Így igaz. Gyerekkoromban én is hallottam a róluk szóló történeteket. A vénséges óriásasszonyról és az ő farkasgyerekeiről.
– Ásgardban hallottad ezeket a történeteket?
– Nos, én nem ásgardi vagyok. Mindegy, errefelé mindenki ismeri ezeket a történeteket.
– Óriás vagy – állapította meg a nő.
Csak találgatott, mégsem kérdezte meg igazából. Az óriás helytelen megfogalmazásnak számított, mert általában semmit sem árult el annak termetéről, akit ezzel a névvel illettek. Az óriások gyakran alig nőttek nagyobbra az átlagos embereknél. És bár az idegen kétségtelenül úgy öltözött, mint az ászok, nem mindig lehetett külső alapján eldönteni, hogy valaki isten vagy óriás.
Ugyanakkor ez a férfi egyedül utazott, és nem álcázta magát… Volt benne valami vadság, valami a szemében, ami sűrű erdőkről és napfordulós éjszakákról regélt. Valami megszelídítetlen, zabolátlan.
Nem lehet isten, vagy mégis?
A férfi az iménti következtetés hallatán megvonta a vállát.
– Olyasmi. Mindegy, most elég néptelennek tűnik ez a hely. Nincsenek farkasok… nincsenek farkast szülő boszorkányok…
– Ahogy mondod. – A boszorkány ismét a folyó túlsó partjára nézett, és üres mellkasába belehasított a fájdalom. – De lehet, hogy én voltam az. Lehet, hogy én voltam az anyjuk.
– De nem emlékszel rá?
– Nem – ingatta a fejét a nő.
Ekkor mindketten elcsendesedtek, majd az idegen fészkelődni kezdett. A boszorkánynak az a benyomása támadt, hogy a férfi nem tudja elviselni, ha szünet áll be a beszélgetésben, mert olyan ember benyomását keltette, aki szereti hallani a saját hangját.
– Nos – szólalt meg végül az idegen –, ezennel tudatom veled, hogy személyes küldetésem lesz figyelmen kívül hagyni az összes lehangoló jövendölésedet, és azt fogom tenni, amihez csak kedvem támad.
– Nem hagyhatod csak úgy figyelmen kívül a jövendöléseket.
– Mindent lehet, csak akarni kell.
– Nem hiszem, hogy ez így működik.
– Hm. – A férfi a tarkója mögé kulcsolta a karját, a fának dőlt, és fölényesen folytatta. – Nos, lehet, hogy egyszerűen te nem vagy olyan okos, mint én.
A boszorkány a szeme sarkából nézte, szórakoztatta ez a kijelentés.
– Hát neked mi a neved? Csak nem bajkeverő?
– Elárulom, ha megmutatod az arcod.
– Megmutatom, ha megígéred, hogy nem hőkölsz hátra az iszonyattól.
– Azt mondtam, elárulom a nevem. Ennél többet nem ígérhetek. De bízz bennem, erős a gyomrom! Végtére is meg akartam enni a szívedet.
– Az én szívem nincs tele aljassággal, nekem elhiheted.
Amikor a nő felemelte a csuklyáját, a férfi megpillantotta égett haja barna csimbókjait és kékeszöld szemét, amely alig látszott ki a szemhéja alól. Gullveignek nem ilyen színű volt a haja és a szeme, de Angurboda arra jutott, hátra kellene hagynia azt a nevet és mindent, amit hozzá társítanak. Többé hallani sem akart róla.
Kezdetét vette létezésének új szakasza. Úgy tervezte, ezentúl megtartja magának a tudományát, többé nem osztja meg mással. Nem lesz több vajákosság, nem lesz több jövendölés, nem lesz több baj. Ebből már bőven kijutott neki több életre is.
– És én még azt hittem, valami rémséges szörnyeteg rejtőzik a ruha alatt. – Az idegen a magasba emelte két kezét, majd begörbítette ujjait, mintha karma lenne. – Angurboda a troll, aki olyan csúf, hogy a férfiak összerezzennek félelmükben, ha meglátják az arcát.
A nő csak a szemét forgatta.
– És téged hogy hívnak? Vagy meg akarod szegni az ígéreted?
– Távolról sem áll szándékomban. Tartom a szavam, Angurboda.
Magának Ódinnak vagyok vértestvére – felelte gőgösen, egyik kezét a mellkasához érintve.
Á, hát erről van szó – gondolta a nő. Hiába időzött korábban Ásgardban is, nem rémlett neki olyasmi, hogy Ódin vértestvérévé fogadott volna egy óriást. Ugyanakkor erre akár évszázadokkal korábban is sor kerülhetett. Angurboda nem sok mindenre emlékezett Ásgardból, és szinte semmit sem tudott felidézni az azelőtti időkből. Talán csak arról lehetett szó, hogy furcsa látogatója távol maradt a csarnoktól, amikor megégették.
Vagy az is lehet, hogy ott volt, és végignézte a kínszenvedését, éppúgy megigézve, mint a többiek.
– És nem tudom elhinni – folytatta a férfi –, hogy képes lettél volna bemocskolni a nevem, mert azt hitted, megszegem a szavam.
– Ahhoz, hogy be tudjam mocskolni, tudnom kellene, nem igaz?
– Akkor úgy mondom, hogy bemocskolni a feltételezést, miszerint jó hírnevem van.
– A neved létezésének vagy a jó hírnevednek a feltételezését?
A férfi a nőre pislogott.
Szája hangtalanul ót formázott.
– Majd én kitalálok neked egy nevet, ha nem árulod el, mi az – ajánlotta fel a nő.
– Ó, ez nagyon izgalmas. – A férfi átkulcsolta a térdét; most úgy nézett ki, mint egy izgatott gyerek. – Milyen ötleteid vannak?
– Nem fog tetszeni, az biztos. A legrosszabb névvel foglak illetni, amit csak ismerek, és a boszorkányságomat segítségül hívva gondoskodom arról, hogy mindenki más is így hívjon.
– Boszorkányság? Most aztán nagyon megijedtem.
– Ne kényszeríts arra, hogy ezt megetessem veled! – figyelmeztette Angurboda, a magasba emelve rongyokba csomagolt szívét.
– Hm, talán már rég sort kellett volna kerítenem rá. – A férfi kiegyenesedett, ragadozónak tettetve magát rávicsorgott a nőre. – Talán akkor az enyém lesz a hatalmad. Add vissza!
Amikor a szívért nyúlt, Angurboda nem hagyta neki, hogy megérintse, és a létező legbaljóslatúbb hangon szólt hozzá.
– Vagy az is lehet, hogy valami sokkal rosszabb történne.
– Honnan tudod?
– Nem tudom. Csak úgy mondtam.
– Hát, azt hiszem, nem hibáztathatlak amiatt, hogy a történtek után meg akarod tartani magadnak.
– A közeljövőben nem válok meg tőle, az biztos.
A nő visszatette az ölébe a szívét, és lepillantott rá. Soha többé.
Eltelt pár perc. Amikor ismét felnézett a férfira, az a szája egyik sarkát felhúzva mosolygott rá. Angurboda tétován viszonozta a gesztust, nem tudta, hogy fest most a mosolya: torz, taszító vagy csak rémisztő.
De a férfi mosolya egyre szélesebb lett, és semmit sem árult el a gondolatairól.
– A nevem Laufey-fia Loki.
– Anyád nevét használod apádé helyett? – kérdezte a boszorkány mivel a Laufey női név volt.
– Így van. És őszintén szólva, nem hiszem el, hogy olyan kevés időt töltöttél Ásgardban, és egyszer sem hallottál még rólam. Az istenek rémesen komolyan veszik magukat, ami engem rettentően tud untatni, ezért gyakran kénytelen vagyok elszórakoztatni magam, csak hogy történjen már valami. Ez sokszor mások kárára történik, de kit érdekel?
Végtére is muszáj elfogadniuk, hogy én vagyok köztük a legeszesebb.
– És a legszerényebb, ez kétségtelen – jegyezte meg Angurboda őszinte képet vágva.
– Tudod, Angurboda – folytatta Loki –, tényleg azt hiszem, hogy nagyon jó barátok leszünk.
Fordította: Ballai Mária
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
