Füstjelek

BOŘIVOJ KOPIC

Erikkel állok éjszaka a kitárt ablakban, melyből a
Jeseníky-hegység csúcsai látszanak és a kerti fák
Látod azokat a csillagokat?
Időtlen idők óta ragyognak
a soha föl nem virradó holnapokig.
„Én csak egyetlen egyet látok,
azt is kihunyóban.”
A távolságon nem érdemes töprengeni
a távolságban nincs idő
örökkévalóság van benne
mely farkasszemet néz velünk
minden reggel és minden nap
A távolság nem káprázat
a távolság nem álom és nem árnyék
„A távolság az, ami közted
és köztem van.”
Jeseník, 1949.
Dekoráció egy erotikus botrányhoz
és a vénasszony rám uszította
a vérszomjas kutyákat
a vérszomjas kutyákat és az ütődött fiát
a kutyákat megúsztam
de a másikat, jaj, nem sikerült
És közben rettenetes rémtörténetek keringtek
a falu megbotránkozott
Fogtam a kenyeret és így szóltam a vénasszony fiához:
menjünk innen és hagyjuk itt nekik az összes
galambszárnnyal eltakart kecsketejbe merült naplementét
megkönnyített lépteink ásítanak –
együtt kell lefeküdnünk csengetés nélkül
apáink meg csak fulladjanak meg saját dühüktől
Sokáig vártam a válaszra –
de közben a fiú meghalt a félelemtől.
1950

Bokszolók egy nyári nap alkonyán
Én lelkem, új, különös élet vár rád, új barátok.
Hólyagos nyelv, erős ajak, szétömlő folyó.
Nyáréjszakák mesés csődörei, hallgatásba merülve
remegtek a színek illanó felhőinek árnyékában…
A szőr áradata az izmos szeméremtesten egyesül, fehér hattyú,
holtan mosolyog bele az ősz boltíves leveleibe,
– borzas tekintetük köröz akár a kóbor madaraké a berkenye
körül és áldozatukra lesnek az elindulók ütemében
Ti, kővonalas fiatal testek, mosolyok rándulásai,
mint az igézők képei dermedten meredtek bele az örökkévalóság mozgásába!
És nekünk, akik ifjan omlunk habjaitokba,
a halál borongós, misztikus zenéjét varázsoljátok ide…
Brno, 1953. június 3.
A Marx utcai nyári ring első sorában ülve írtam este nyolckor, a mérkőzés megkezdése előtt. A levegő sűrű és édes. Lenge szél. A szemközti házból New Orleans-i jazz hangjai szűrődnek ki. A sárga és a piros szín dominál, a mérkőzésre kész serdülő fiúk teste szerte a ring körül. Mielőtt elindultam volna a mérkőzésre, a rádióban Csajkovszkij hatodik szimfóniájának zárlatát hallottam.
Verssorok Liborhoz
Egyedül lenni annyit tesz, mint mások
megértésétől elszigetelve élni.
Szerelmeink, érzelmeink históriája
szívélyes pokol, mert el van szigetelve. Másoktól.
Igen, tőlük. Az ő megértésüktől.
Ítéltük lehetőségétől. Attól a képességtől,
hogy beleéljék magukat a sorsunkba. Máshogy nem
ismerhetik meg az éj valódi magányát. Az az Endymion
csak bennünk él… Libor, barátom,
húsz évvel vagy fiatalabb, dühödben majdnem
betörted a házunk kapuját. Kővel dobtad be
az ablakot, csak azért, hogy láthass.
A városban, mely rejtett gyűlöletével, idegenségével
fojtogat, nehéz és beteg a lélek álma,
csibészes fejed láttán pihen csak meg,
virággal szórnám be, kiformálnám az örökkévalóságnak,
de ezt úgysem értenéd. Ez a pokol az én poklom,
az elkárhozottak kiáltozásait mosolyod mérsékli,
ó, motoros angyalok, kész Hölderlin-vers
lenne, ha brutálisan megfojtanál.

10. 25.

Barátom, a szalonok kölyökoroszlánja
Egészen különös: ennyi év után még senki
nem nyújtotta be neked a számlát… Soha, sehol,
semelyik borozóban vagy vendéglőben sem a három közül…
Alighanem azt hiszik, az apád vagyok,
de ez nem azt jelenti, hogy fizetnem is kell helyetted?!
Ó, igen… Éjjel két óra tájban, amikor kis híján meghalok
az iszonytató gyógyszerek hatása alatt, váratlan villám
fésüli át az időt, megszólal a hamisítatlan létezés, a hangod…
Cirkusz érkezik… És a te aranygombjaid, kék zakód,
merengő fekete szemed… Ha nem tévedek,
tizenhat évesen már kiraboltál egy vonatot…
De sajnos, a bőröndnyi arany épp nem volt rajta.
Nőid listája végtelen hosszú… Pincérnők, ápolónők,
testes szőkék, cingár feketék… Te jóságos ég,
hogy lehet, hogy mindet elhagyod értem?
Mit adhatok neked? Pár élcet? Intelligenciát? Viccet?
Hidd el, ez mind értéktelen… Csak te,
te érsz valamit, aki élsz, aki létezel, aki lélegzel…
És amikor éjjel arra várok, hogy mikor végzel velem,
(noha tudom, hogy képtelenség…), tisztában vagyok vele,
hogy egy fiatal, életveszélyes szörnyeteg fekszik mellettem, aki szeret.
Antik tenger
A valódi arc a homok surrogásában alszik,
a pusztaságban, mely hotelokkal, fényekkel teli…
Nincs benne felesleg, s ebben az ürességben tűnik el az ámulat
a szétroncsolt szobor öntvénymása előtt
Az egykori táj örökre magányos,
föld, mely új és tiszta,
a márványtorzók nehezen lélegeznek, nyirkos ujj
temette, takarta be őket és mindet elnyelte a tenger
Eltűnik az öröm platóni Diszkoszvetője!
Eltűnik az emberi emlékezetből is, és zeng,
zeng a fiú dala a parton –
a málatag domborműre könnycsepp hull
Az utolsó tengeri vihar tanúi vagyunk
de lelkünk is viharzik, a villódzó neonok
túlzúgják a fellegek időtlen, sötétlila fényét,
és a szerelem helyén – létünk árnya…

VI. 22.

Luboš állatkertje
Luboš barátomnak
van egy vaskos könyve
telis-tele fényképekkel
Úgy hívja: „Az én állatkertem“
Csupa naiv szőke cicababa
dörzsölt huligán
zsenge szüzike
lányok ajkukon sápadt mosoly
Borzalmas elképzelni ezt a kölyök don juant
ahogy csókolja a csintalan ajkakat
minden egyes éjjel
ahogy ezek a lánytestek
megadóan omolnak a fiú
hófehér izmai alá
Kurva sok munka
lehet ezt így összehozni
Egyszer aztán Luboš morcosan panaszolta:
„Már megint elvették a zsaruk!“
De elég volt pár hét
és telt és telt az új ablum
Amikor hajnali háromkor
csörög a telefon és én félhülyén kitántorgok
a gyógyszerek hatása alatt ajtót nyitni Lubošnak –
ő még abban a térben él
melyet az imént hagyott el.
A twist ritmusában rázkódik a szobámban
és észre se veszi
Büntetésből felteszem neki
Beethoven harmadik szimfóniáját.
Szenved.
De nem tehet semmit.
Késő:
késő éjszaka van.
És amikor reggel megkérdezem:
„Engem is egyszer
beveszel az állatkertedbe?“
és ez a kis bűnöző
miközben a fotómat
egy gömböc szőkeség arca mellé ragasztja
váratlanul elmosolyodik és így szól:
„Naná!
Te leszel Kiki
A majom!“
– – –
Régóta nem láttam
Lubošt.
Egy öregasszony akart eltenni
láb alól valahol Dejvicében.
Öt évet kapott.
Mitől féltek, urak?
Naponta hallom: minek írni a halálról,
ha az élet úgyis örökkévaló? És a halál –
talán nem ugyanannyira örökkévaló mint az élet?
A halál kiteljesíti a létet, értelmében
világosan mutatkozik az egész élet értelme,
vagyis ő maga a lét próbaköve…
Gondolkodnánk-e a létről egyáltalán,
ha nem létezne halál? Üres naivitás…
Saját nyomorúságodba dugod a fejed,
s próbálod rejteni, hogy butaságod nem örökkévaló.
A halál leleplezi a gyöngéidet. Nem úszod meg.
Te, aki nem „tiszteled” a halált, már most halott vagy!

10. 11.

Köszönet szerelmemnek

Mindenben zátonyra futottam.
Nincsenek igazi barátaim,
nincsenek igazi szerelmeim.
De van egy magnóm.
Testek és csókok helyett – slágerek.
Az emberi megértés helyett csak –
slágerek… Baráti kéz helyett –
slágerek… Együttérzés helyett – slágerek…
Naponta reggeltől estig –
mások szerelmét hallgatom, mások sóhajait,
mások együttérzését, mások varázslatait…
Legalább ezt, legalább hallok valamit.
És éjjel – hogy ne legyek annyira egyedül,
az örökkön örökké működő magnó mellett
alszom el… Rögzíti a sóhajaimat, velem alszik…
Egy ágyban alszunk, én és a magnó.
Nincs szeretőm.
nincs barátom,
nem ért meg senki,
nem érez velem senki,
és remény sincs…
De van egy magnóm.
BOŘIVOJ KOPIC (1931–1982)

A „cseh Pasolini”. Életében mindössze négy verskötete, és egy novelláskötete jelent meg. Erős szociális érzékenységű, egyszerre kitárulkozóan erotikus és istenkereső költészete nehezen találta meg a helyét a szocialista Csehszlovákia irodalmi palettáján. Egy fiúprostituált végzett vele: halálát verseiben többször is megjövendölte. A legenda szerint levágott fejét a Moldvába dobták. Ez a történet azonban csak az Orpheusz-mítosz analógiájára kialakuló Kopic-mítosz része. Az itt közölt versek a hagyatékban fellelt vagy publikálatlan verseket tartalmazó Bakelitový svět (Bakelitvilág, 2010) és a költő második Přicházíš (Érkezel, 1974) című kötetből valók.

(Csehy Zoltán fordításai)

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)