Füstjelek

Rami Saari

Ősz egy távoli országban
Nyáron még úgy gondoltam, nem hiányzik semmi.
Most már tudom, nagyon messze vagyok.
Anyám mindig mondta:
— Tanulj meg idegen
városok útjain járni.
Belőled sose lesz más ember,
Belőled sose lesz német.
Pályaudvarokon,
erdőben
így mondom:
— Én.
 
A galambok
A galambok türelmetlenül várják
anyámat.
A galambok alamizsnára várnak.
Rávetik magukat a búzára,
amit a járókelők szórnak nekik.
Én is így járok-kelek. Kalászon
csüng az erdei gyümölcs,
amit útközben szedtem,
a szamóca, a som, az áfonya, a szeder.
Ősszel az erdőben gomba is terem
és csönd uralja a reménytelenség
örökké tartó, nyomasztó tereit.
Az Isten meg hallgat talán.
Állok a piactéren és tűnődöm,
mi lesz itt télen a galambokkal
és mi lesz a pókokkal
meg a legyekkel – mi lesz?
 
A nagy forradalom
Az álmok falvát átszelő ösvényen
elszórva
szürke kavicsok hevernek.
Az unott járókelők
a kor szelleme szerint élők
közönyös tekintete
átsiklik rajtuk
és határozottan kijelentik: – vörös
vagy
– fehér. A szél mindent porrá őröl.
Versek születnek.
Csiszolódnak. Feledésbe merülnek. A fontos dolgok
messze innen történnek.
Hatalmas szelek támadnak felettünk.
És mi alszunk.
 
Cím nélkül
Egyre dermesztőbbek az utak,
és ahogy itt baktatok, egyre csak
az első magyartanárnőmre gondolok:
most Nyíregyházán lakik,
egy rózsabokrokkal övezett,
málló vakolatú házban.
Lágy, bársonyos hangján
szavalta József Attila
Titkok című versét.
Feje akár a ciprusfa sűrű koronája.
Szívesen raktam volna fészket rá.
Irgalmatlanul fázom. Szerintem
ma ebédre hal lesz
a kollégiumi menzán.
Első magyartanárnőmre
gondolok,
bárcsak itt lehetne, csókjaival
begyógyítaná a sebemet.
 
Énkép
Mert amikor mindenek elhagytak, a héber nyelv maradt velem.
Az öreg szavak mámora nem csitult, üldöztek szakadatlanul a mondatok.
Így hát folyton vándorlok eldugott helyeken, ahová sodor az élet,
körülöttem minden ingatag, bolygó létre kárhoztatott gyökér.
Fülemben cseng az egyetlen útlevél: nyelvem örök állampolgára vagyok.
 
Négytől mindörökké
Szobám négy fala
áttetszőre változik
a hosszú estéli órákban, mikor várok rád.
Kinn is, benn is későn sötétedik már,
sűrű vérköddé áll össze
lassan a várakozás,
idegvégződéseim borzolja
a füsttel meg a borral,
s odaát a könnyező források
meggyötört szívét.
Tovább ment tőlem a csönd,
hagytam, hogy új erőre kapjon a bánat,
és csupán egyet kérek:
érints meg még egyszer, emberangyal,
hogy magamhoz térjek a csillagok nyughelyén,
mert odakint, túl az ablakon
csak a sok utca, estéli szél meg a hold.
És mint áldozatát a kígyó,
három falával úgy von körbe az éj.
(Pávai Patak Márta fordításai)

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)