Füstjelek

Colum McCann: TransAtlantic – Atlanti átkelés (részlet)

Mindenféle hírek jöttek a burgonyavészről, de a várost körülvevő földek egészségesnek, zöldnek, életerősnek látszottak. Greystones mellett megálltak egy dombon, és még utoljára megcsodálták a fény pompás játékát a Dublini-öböl vizén. A távolban szivárvány irizált az algával hintett part fölött.

Webb és Douglass felváltva ült ki a bakra, Creely mellé. A táj káprázatos volt. A sövény virágban. A patakok vágtattak. Mikor esett, mindketten beültek a hintóba, egymással szembe, és olvastak. Időnként előrehajoltak, megbökték egymás térdét, felolvastak egy részt. Douglass épp O’Connell beszédeit olvasta újra. Elképesztette a szellem hajlékonysága. Ahogy az egyetemes felé biccent. Tűnődött, lesz-e még alkalma találkozni vele, igazán is együtt lenni, beiskolázni a nagy felszabadítóhoz a maga gondolatait.
A hintó már kátyús úton zötyögött. Alig volt gyorsabb, mint egy postakocsi vagy egy könnyű bricska. Douglass meglepve értesült, hogy Wicklow-tól délre még nincs vasút.
A délutánok száguldó sárga színekben terültek a dombokra. Az ég spalettái hirtelen nyíltak-csukódtak. Pásztázó világosság, aztán megint a sötétség. Az egész tájon valami nyers ártatlanság.
Mikor Douglass elöl ült, a bakon, a házakból kitódultak az emberek, csak hogy lássák. Megveregették a vállát, kezet ráztak vele, megáldották a kereszt jelével. Meséltek volna neki mindenfélét a földesurakról, a külföldön élő birtokosokról, az angolok rémtetteiről, a messzire költözött szeretteikről, de Webb türelmetlen volt már, haladni akart, ragaszkodni kellett a tervhez, előadásokat tartani.
Kisgyerekek szaladtak a hintó után, néha egy mérföldön át is, míg végül felszívódtak törékenyen a tájba.

Wicklow, Arklow, Enniscorthy: felírta a neveket a naplójába. Rádöbbent, hogy valóban érződik az éhezés a vidéken. A fogadókban a tulajdonosok szabadkoztak, hogy nincs krumpli.

Wexfordban megállt az Aula lépcsőjének tetején. Ő maga onnan nem látszott, de lelátott az alsóbb emeletre, ahol egy asztalt állítottak, a falon az ő plakátja lebegett az enyhe szélben.
A helybeli köznemesek jöttek el vele találkozni. Elegánsan öltözött, kíváncsi, türelmes emberek. Halkan ültek a székeiken, levették a sáljukat, várták. A szavaival felkavarta őket – Úgy van! Úgy van! – kiáltották, és: – Bravó! –, és a beszéde után ígérvényeket állítottak ki, melyek szerint bazárt, ünnepséget, süteményvásárt szerveznek, és a pénzt elküldik az óceánon túlra.
De mikor Douglass kilépett az utcára, a bőre alatt érezte a feszültséget. Az utcákon a szegény írek tolongtak, a katolikusok. Bennük a végítélet energiája. A Visszavonásról beszéltek, találkozókról, titkos vitákról. Hogy házak égnek le. Ahányszor Douglass köztük járt, mindig felzaklatta és lebilincselte. A pápisták hajlamosak a nevetésre, a dorbézolásra, a bánatra, ezek a saját közhelyeik. Egy utcai mutatványos egy udvari bolond csörgősipkájában táncolt. Az utcagyerekek papírra nyomott balladákat árultak. Az asszonyok agyagpipára gyújtottak. Douglass szeretett volna megállni az utcán, és rögtönzött beszédet tartani, de a vendéglátói továbbterelték. Mikor hátrapillantott, úgy érezte, félig ásott árokba néz.
Egy pompás tölgyekkel szegélyezett hosszú allén egy hatalmas udvarház felé vezették. Az ablakban gyertyák. A személyzet fehér kesztyűben. Már észrevette, hogy leginkább angol kiejtés veszi körül. Elöljárók. Földbirtokosok. Dallamosan beszéltek, tájékozottan, de mikor az éhezésről érdeklődött, amit az utcán látott, azt felelték, Írországban mindig volt éhezés. Ilyen ország, szereti, ha bántják. Az írek tüzes szenet szórnak a saját fejükre. És nem tudják eloltani a tüzet. Mindig is másoktól függtek. Az önállóságról nem is hallottak. Elégnek, és az üres vödröt borítják magukra. Mindig is így ment ez.
A beszélgetés másfelé kanyarodott. A demokrácia, a tulajdon, a természetes rend, a keresztyéni kötelesség témáiba vonták be. Nagy ezüsttálon bort szolgáltak föl. Douglass udvariasan visszautasította. Többet szeretett volna megtudni a földalatti erőkre vonatkozó híresztelésről. Némelyik arc elkomorodott. Hallhatna esetleg a katolikusok emancipációjáról? Olvasták-e O’Connell heves leleplező szavait? Igaz-e, hogy az ír hárfásoknak valamikor kitépték a körmét, hogy ne tudják pengetni a macskabél húrt? Miért fosztották meg az íreket a nyelvüktől? Hol vannak a szegények pártfogói?
Webb a könyökénél fogva kivezette a verandára, és azt mondta: De Frederick, az ember nem haraphat abba a kézbe, amelyik enni ad.
A csillagok kilyuggatták a wexfordi éjszakát. Douglass tudta, hogy Webbnek igaza van. Mindig meg kell húzni valahol a vonalat. Minden horizontnak bármennyi nézőpontja van. De az ember csak egyet választhat. Nincs olyan tudat, amely egyszerre befoghatná az összeset. Igazság, jog, valóság, ellentmondás. Támadhat félreértés is. Neki csak egy ügye van. Ahhoz kell ragaszkodnia.
Fel-alá járkált a verandán. Hideg szél kapott a vízbe.
– Várnak magára, mondta Webb.
Douglass Webb keze után nyúlt, megrázta, visszament. A nyitott ajtóból hideg fuvallat járta át a termet. A kávét kis porceláncsészéből itták. A hölgyek a zongora körül gyülekeztek. Douglass tanult hegedülni, el tudott játszani egy Schubertet. Az adagióban elengedte magát: még a lassú résznél is megborzongatta a közönséget, milyen ügyes a keze.

Folytatták az utat délnek. A Barrow folyó után rossz irányba kanyarodtak. Be a vad vidékre. Törött kerítések. Romos várak. Lápföldek sora. Erdőségek. A kunyhókból tőzegfüst szállt, vékonyan, fukaron. A sáros ösvényen mozgó rongyokat vettek észre. A rongyokban több élet volt, mint a beléjük bugyolált testekben. Ahogy elhaladtak, a családok utánuk néztek. A gyerekek belesüppedtek az éhezésbe.
Az út mentén egy kunyhó égett. A füst mintha csak a földből szállna. A mezőkön, a satnya fák közeléből a férfiak baljósan néztek a távolba. Egy férfi szájára valami barna ragacs kenődött: talán fakérget evett. Szenvtelenül figyelte, ahogy a hintó elhalad, aztán fölemelte a botját, mintha önmagának mondana búcsút. Átvonszolta magát a mezőn, a sarkában egy kutya kullogott. Látták, ahogy térdre esik, aztán fölkel, továbbmegy, elnyeli a messzeség. Egy fiatal, barna nő bogyót szedett a bokrokról: a ruháján piros lé csorgott végig, mintha egymás után ki is hányná mind. Révülten mosolygott. Egy foga sem volt meg. Írül mormolt valamit: imának hangzott.
Douglass megragadta Webb karját. Webb betegnek látszott. Kifehéredett a nyaka. Nem akart beszélni. A táj fölött valami bűz terjengett. Megforgatták a talajt. A burgonyavész a rothadás szagát hányta fel a levegőbe. A krumplitermés tönkrement.
– Az egyetlen ételük, mondta Webb.
– Hogyhogy?
– Nincs másuk, felelte.
– Az nem lehet.
– Minden másban ránk szorulnak.
Brit katonák vágtattak el, a paták sarat hánytak a sövényre. Zöld kalap, piros jelvény. Mintha kis vércseppek lennének a tájban. A katonák fiatalok és riadtak voltak. A vidéken a lázadás hangulata érződött: még a madarak is mintha üvöltöttek volna a fákról. Azt hitték, farkasüvöltést hallanak, de Webb közölte, hogy az utolsó farkast fél évszázada lőtték ki az országban. Creely, a kocsis nyüszíteni kezdett, hogy talán lidérc.
– Jaj, hagyd a hülyeséget. Hajts!
– De uram.
– Hajts, Creely.
Egy uradalomnál megálltak, hátha meg tudják etetni a lovakat. Három őr állt a kapuban. A válluk fölött kőből faragott sólymok. Az őröknek a kezében ásó, de az ásók nyele hegyesre volt faragva. A birtokosok nem itt élnek. Tűz ütött ki. A ház porrá égett. Senki nem mehet tovább. Szigorú utasítást kaptak. Az őrök megnézték Douglasst, próbálták elfojtani a meglepetésüket egy néger láttán.
– Menjenek innét, mondták az őrök. Azonnal.
Creely továbbhajtotta a hintót. Az utak kanyarogtak. Körülöttük magas sövény emelkedett. Fenyegetően közelgett az éjszaka. A lovak lelassítottak. Láthatóan kimerültek. Hosszú pofájukról csomókban lógott a nyálas tajték.
– Jaj, hajtsad már, kérte Webb a fülkéből, ahol Douglass-szel összeért a térdük.
A fák sátra alatt a hintó nyikorogva megállt. Köréjük zárult a csend. Egy asszony hangját hallották a paták tompa topogása fölött. Mintha fohászkodna.
– Mi az? kiáltott Webb.
Creely nem válaszolt.
– Hajts már, öregem, sötétedik.
A hintó továbbra sem mozdult. Webb a lábával kipattintotta az ajtót, és kilépett a fülkéből. Douglass utána. A fák sötétjébe merültek. Az úton egy nő hideg és elmosódott alakját látták: szürke gyapjúsálat viselt, és egy zöld ruha maradványait. A vállára akasztott szíjon egy nagyon kicsi göngyöleg gallyat húzott, a furcsa szerkezetet maga után vonszolta.
A gallyakon egy kis fehér batyu volt. A nő felbámult rájuk. A szeme csillogott. A hangját mély fájdalom fojtotta.
– Segít a gyermekemen, uram? kérdezte Webbtől.
– Tessék?
– Az Isten megáldja, uram. Segítsen a gyermekemen.
Fölemelte a kisbabát a gallyak szánjáról.
– Te jó ég, mondta Webb.
A göngyölegből egy kar bukott elő. A nő visszatömte a rongyok alá.
– Az Isten szerelmére, a gyerek éhes, mondta.
Feltámadt a szél. Hallották, ahogy a fák ágai egymásnak csapódnak.
– Tessék, mondta Webb, és odanyújtott a nőnek egy fémpénzt.
A nő nem vette el. A fejét hajtotta le. Mintha a földön látná meg a szégyenét.
– Nem volt mit ennie, mondta Douglass.
Webb újra a kis bőrtárcájában kotorászott, és egy hatpennys érmét tartott oda. A nő most sem vette el. Magához szorította a gyereket. Ott álltak földbe gyökerezett lábbal. Bénultság vett rajtuk erőt. Creely másfelé nézett. Douglass úgy érezte, egybeolvad az út sötétjével.
A nő előrelökte a babát. A halál szaga mindent elborított.
– Vigye el, mondta.
– Nem tudjuk elvinni, asszonyom.
– De kérem, uraim. Vigyék el.
– Nem vihetjük.
– Könyörgök, ezerszer, az Isten megáldja.
A nő saját karja sem látszott többnek két vékony kötélnél, amelyik a nyaka felé összeér. Újra előhúzta a gyerek karját, és a halott baba ujjait kezdte morzsolgatni. A csukló belsejénél már feketedett.
– Vigyék el, kérem, uraim, mert éhes.
Előrelendítette a halott gyereket.
Webb az asszony lába elé ejtette az ezüstpénzt, megfordult, a keze remegett. Fölkapaszkodott a bakra, Creely mellé.
– Jöjjön, szólt le Douglassnek.
Douglass lehajolt a sáros pénzért, és a nő tenyerébe tette. A nő meg se nézte. A szája mozgott, de nem mondott semmit.
Webb keményen megrántotta a gyeplőt a lovak fényes, sötét hátán, aztán ugyanolyan hirtelen visszahúzódott, mintha indítaná is a hintót, meg nem is.
– Jöjjön, Frederick, kiáltotta. Szálljon már be, szálljon be. Siessen!

Kezdtek gyorsulni. Végig a lápon, a vízparton, az elnyúló táj hihetetlen zöldjében. A hideg kinyújtotta a karját. Megálltak, hogy további takarókat vásároljanak. Aztán hajtottak némán, a sötétben, a part mentén. Felbéreltek egy embert, hogy fusson előttük lámpással, míg egy fogadóhoz nem érnek. A lámpás fénykörében elődomborodtak a fák. Az ember nyolc mérföld után elesett: az út mentén nem volt nyitva fogadó. Összébb húzódtak a hintóban. A halott gyereket nem hozták szóba.
Esett az eső. Az ég egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Elhaladtak egy kaszárnya mellett, ahol piros egyenruhás katonák egy gabonaszállítmányt őriztek. Megengedték, hogy a két lovat megetessék és megitassák. Youghal mellett egy öregember állt az úton, és kövekkel hajigált egy sötét szárnyú varjút egy fán.
Semmit nem tudnak tenni az éhezés ellen, mondta Webb. Az ember nem mindenható: nem tudja visszaadni a földek egészségét. Ilyesmi gyakran megesik Írországban. Ez a föld törvénye, íratlan, elkerülhetetlen, szörnyű.

Az őszi fagyban futottak be Cork hosszú rakpartja mentén. Tiszta este volt. Semmi szél. Nagy, nyirkos nyugalom. A macskakő feketén csillogott.
A hintót a Brown Street 9. alá hajtották be, ahol a Jennings család lakott. Gyönyörű kőház, a szűk gyalogjáró mentén rózsakertek.
Douglass kilökte a hintó ajtaját. Kimerült. Úgy járt, mintha eltört volna benne valami tengely. Nem akart mást, mint lefeküdni. Nem tudott aludni.

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)