Füstjelek

ÁNGELES MASTRETTA
Mujeres de ojos grandes (Nagyszemű nők, 1990)
című novelláskötetének két darabja

Paulina Traslosheros húsz éves volt, amikor a zenész Isaak Webelman Pueblába érkezett, hogy ott várja meg, míg New York-i zsidó rokonaitól hírt kap.
Lengyelországból, Dél-Amerikán keresztül jött, és egészen más volt, mint azok a férfiak, akik között Paulina felnőtt. Mosolya asszonyos, szeme egy aggastyáné, hangja kamaszhang, keze kalózkéz. Tudott gyermek módjára lelkesedni, és képes volt elvágni a szerencsét, ahogy hajótő hasít a vízbe. Megfoghatatlan volt, és vonzó, mint kedvenc zeneműve, melyért számtalan okból rajongott, legfőbb erényének pedig azt tartotta, hogy Befejezetlennek hívják, és valóban az.
– A befejezettség méltatlan a művészethez – mondta Paulinának nem sokkal megismerkedésük után. – A műalkotás mindig befejezetlen. A művész sosem lehet biztos benne, hogy befejezte. És ugyanez érvényes mindenre, ami jó, a legjobb az életben. Német létére ebben igaza volt Goethének: „Minden kezdet szép, csak nem szabad átlépni a küszöböt.”
– És honnan lehet tudni, meddig ér a küszöb? – kérdezte Paulina, miközben arra gondolt, hogy ha vitatkozni kell, ő bizony nem hátrál meg. Aztán, ahogy a zongorához ment, Schubert hetedik szimfóniájának vezérmotívumát fütyörészte.
Webelman kiváló muzsikus hírében állt, így még magához sem tért Pueblában, máris megrohamozták a tanítványok; a pueblaiak ugyanis mérhetetlenül tiszteltek mindent, ami külföldi. Valahányszor idegen zenetanár érkezett a városba, már az első három napban tanítványok tucatjai jelentkeztek nála. Megtartani őket, az volt a nehéz.
Webelman zongorát, hegedűt, fuvolát, ütőhangszereket és csellót tanított. Minden hangszerre akadt jelentkező, még olyan tanítványa is volt – egy bizonyos Victoriano Álvarez –, aki politikusi pályára készült, és azért érdekelték az ütőhangszerek, mert tudni akarta, hogy lehet a lehető legnagyobb csinnadrattával fölkelteni a világ figyelmét.
Paulina Traslosheros minden más lánynál sokkal érettebben és elegánsabban zongorázott, mintegy igazolva apja önkényes eljárásának eredményességét; gyerekkora minden délutánját ugyanis az emeleti zeneszobában töltötte, kívülről kulcsra zárt ajtó mögött. Eleinte csupán kényszerűségből gyakorolt napi két órát, átadva magát a skálázás halálos unalmának, de aztán valahogy megszerette a zongoraszobát. Megszokta a berendezést, a fényes, komor bútorokat, melyek a soha be nem toppanó vendégeket várták. Megszokta a zongora elkeskenyedő végére terített nagy, hímzett selyemkendőt, a bekeretezett legyezőket, a Keresztelő Szent Jánost, aki az ajtó mellől nézte őt, és a falakat uraló képeket, melyek messzi tájakat ábrázoltak. Szívesen időzött ott, távol a ház többi részének nyüzsgésétől, elmerülve a múlt századi atmoszférában, jóllehet az ódon környezet a legkevésbé sem tartotta vissza attól, hogy igen modern módon tűnődjék és képzelegjen.
Ide toppant be minden nap kora este Isaak Webelman meg a Befejezetlenje, és maradt hattól nyolcig. Szeretett szónokolni, s a lány szívesen hallgatta. Néha felnevetett egy fejtegetés közepén, mint mikor Webelman azt magyarázta, miért írta Mozart d-moll helyett inkább Esz-dúrban a Sinfonia Concertantét.
– Neked aztán van fantáziád! – mondta hálásan Paulina.
Világ életében lehengerlő, megcáfolhatatlan igazságok vették körül, megutálta őket.
– Vagy inkább te hitetlenkedsz – válaszolta Isaak Webelman. – Játszd újra azt a részt, ahol úgy kilógott az a D.
Paulina eljátszotta.
– Nem, nem jó. Így csak az érződik, hogy ügyes vagy, sőt virtuóz, de nem látom benned a művészt. Más megszólaltatni egy hangszert, és merőben más muzsikálni rajta. A zene varázslat, és valóban ismerned kell fogásokat, hogy elő tudd csalni a hangszeredből, de ennél sokkal több múlik a belső késztetésen, vagyis azon, amit te teszel hozzá. No, nézzük csak – mondta, átkarolva a nő derekát –, mit szeretnél elérni? Azt, hogy finom hangsúlyt kapjon ez a D, igen ám, de hogyan? Látszólag csak egy ujjad és egy billentyűd van ahhoz, hogy kiemeld. De az ujjad meg a billentyű csak zajt hoz létre, a többit, amitől zenévé lesz, a fejedből, a szívedből, a zsigereidből kell hozzáadnod. Mert ott lakik éppen az hangzás, amelyet keresel! Ennek tudatában pedig már nincs más dolgod, mint elővenni onnan. Vedd hát elő!
Paulina megbabonázva engedelmeskedett. A nagymama zongoráján még soha nem dalolt így a Für Elise.
– Fejlődsz – ámult el Webelman, és ahogy a nőre nézett, hirtelen úgy érezte, mintha maga Elise ülne mellette.
Paulina Traslosheros hátán végigfutott a hideg. Rémülettel töltötte el ez a rajongó, esztelenül rendhagyó ember. S hogy kiűzze magából, bűnök egész sorát követte el, amelyeket azonban soha nem tudott megbánni. Még akkor sem, amikor Webelman úgy döntött, visszatér New Yorkba, ahol minden bizonnyal sikeres lesz, míg emitt, a fojtogató pueblai szalonban előbb-utóbb kétségbeesett dühvel lenne kénytelen belátni, hogy egy oly tünékeny dolog kedvéért, mint a szerelem, nagy muzsikus létére elfecsérelte az életét.
– Kezdettől fogva tudtad, melyik a kedvenc szimfóniám – mondta Webelman, miközben vakmerő, eretnek kezével utoljára indult igéző körútra Paulina Traslosheros hátán.
– Mindig emlékezni fogok rá – válaszolta a nő pruszlikja kapcsaival bíbelődve; már öltözködött.
A zenész elment, és learatta az áhított sikert. Sikert sikerre halmozott, olyannyira, hogy lépten-nyomon emlegették az idegenek. Paulina Traslosheros férjhez ment, gyermekei, unokái születtek. Életében több küszöbön is átlépett, de még mindig végigfutott a hátán a hideg, ha valaki kiejtette a muzsikus nevét.
– Mi baj, nagymamám? – kérdezte egyik lány unokája, amikor a lemezjátszón forogni kezdett Schubert hetedik szimfóniája, és látta, hogy Paulina megborzong az első hangok hallatán. Negyven év telt el azóta, hogy egy délután megismerkedett Isaak Webelmannal.
– Semmi, kicsim, csak a szokásos, de most egy vírus lehet a ludas. Tudod, manapság mindent a vírusok okoznak.
Aztán behunyta a szemét, s mint lázas kamaszlány dúdolta a zenét, amely egész életén át befejezetlen maradt.

* * * * *

Magdalena férje nyitott ajtót a küldöncnek, aki a Magdalenának címzett levelet hozta. Sosem titkoltak semmit egymás elől, és oly tökéletes szimbiózis volt a házasságuk, hogy mindketten minden levelet felbontottak, akkor is, ha nem nekik szólt. Eszükbe sem jutott, hogy ezzel durván beavatkoznának abba, ami csak a másikra tartozik, és még kevésbé gondolták, hogy neveletlenség más levelét elolvasni. Így hát, amikor a férfi átvette a hófehér, egészen lapos borítékot, amelyen határozott kézírással a felesége neve szerepelt, nem habozott. A levél így szólt:

Magdalena!
 
Mindig az a vége, hogy sírsz, ha erről beszélünk, miközben kitartasz őrült meggyőződésed mellett, mármint hogy kettőnket egyformán szeretsz, ezért úgy döntöttem, jobb, ha nem látlak többet. Talán nem lehetetlen kiölnöm magamból az irántad való vágyakozást, minden álomból föl kell ébredni egyszer. Ami téged illet, biztos vagyok benne, hogy különösebb nehézségek nélkül elfelejtesz majd. Mindkettőnknek jót tesz, ha véget vetünk ennek a zűrzavarnak. A kötelességet választottad, térj hát vissza hozzá, és ne hívj, ne próbálj meggyőzni semmiről. Alejandro.
 
U.i.: Igazad van, szép volt.

Magdalena férje visszatette a levelet a borítékba, amelyet ragasztóval leragasztott, aztán odatette a leveles tálcára, a telefonszámla és a bankszámla-kivonatok mellé. Majd’ szétvetette a düh. A haragtól piros lett a füle, könny szökött a szemébe. A dolgozószobájába sietett, nehogy meglássák, noha most még egyedül volt a házban. A felesége, a dada, meg a gyerekek a május 5-i felvonulásra mentek, hogy megemlékezzenek a zacapoaxtlákról, akik ezen a napon „megszégyenítették Napóleont”.
Lerogyott az íróasztalához, száján keresztül, lihegve kapkodta a levegőt. Ahogy a homlokára szorította a tenyerét, az arca eltűnt az alkarja mögött. Ha van valami, amit mindenek felett szeret és tisztel, a felesége teste és bölcsessége az. Hogy merészel bárki ilyen hangot használni vele szemben? Magdalena fejedelmi asszony, drága kincs, istennő. Magdalena kenyér, sudár fa, kivont kard. Nagyvonalú, feddhetetlen, bátor, tökéletes. Akinek ő azt mondja, szeretlek, az boruljon le előtte. Hogyan lehetséges, hogy valaki meg tudta ríkatni Magdalenát?
Bedobott egy whiskyt, aztán még egyet. Addig püfölte a földet egy golfütővel, míg szét nem esett az ütő. Húsz percig állt a zuhany alatt, aztán föltette a lemezjátszóra a legreményvesztettebb Beethovent, és amikor két óra múlva a felesége meg a gyerekek hazajöttek, tökéletes nyugamat színlelt.
Lekapta őket a nap, mindannyian kicsit kócosak voltak, az arcuk lángolt. Magdalena asszony levette a kalapját, és leült a férje mellé.
– Töltsek neked még egy whiskyt? – kérdezte, és testvéri csókot nyomott az arcára.
– Inkább nem, mert Cobiánéknál vacsorázunk. Nem akarok berúgni.
– Cobiánéknál vacsorázunk? Egy szóval sem mondtad.
– Most mondom.
– „Most mondom”. Mindig most mondod.
– És te sosem haragszol érte, tökéletes feleség vagy.
– Sosem haragszom, de nem vagyok tökéletes feleség.
– De igen, tökéletes feleség vagy. És mégis kérek whiskyt.
Az asszony fölállt, fogta az üveget, kitöltött egy adagot, jeget tett bele, majd arrébb tolta a kész italt, hogy magának is töltsön. Mindkét kezében pohárral lépett ismét a férje mellé. Valóban gyönyörű asszony volt Magdalena. Az a fajta, akinek nem kell más a szépséghez, elég, ha reggel fölkel és este lefekszik. Ráadásul Magdalena asszony máskor is lefeküdt, szenvedéllyel és bűntudattal eltelve, de ettől csak büszkébb lett a járása az utóbbi időben, és olykor remegés futott át az ajkain, ami egy csipetnyi gonoszsággal fűszerezte egyébként angyali lényét, épp csak annyival, hogy isteni jelenséggé váljon tőle. Magdalena asszony a férje lábához kuporodott, és elmesélte, mi mindent láttak a felvonuláson. Hiánytalanul elsorolta, ki mindenki jelent meg a spanyol klub tribünjén. Aztán egy papírdarabkára lerajzolta az új majolika tányért, amit kitalált a gyárnak. Hosszan tárgyalták, mennyi bajt okoznak a bab-felvásárlók a La Victoria piacon. Magdalena asszony mindez idő alatt magán érezte férje figyelmes pillantását, mely valahogy más volt, mint a szokásos. A férfi minduntalan félbeszakította beszéd közben, hogy homlokát vagy arcát finoman megérintse, mintha a simogató mozdulat ott tarthatná a rajtuk átsuhanó örömöt.
– Furcsán nézel – jegyezte meg a nő.
– Nézlek – felelte a férfi.
– Furcsán – ismételte meg az asszony.
– Furcsán – értett egyet a férfi, és folytatta a beszélgetést. Hogyan engedheti meg magának bárki a világon, hogy elveszítse ezt a nőt? Csak egy őrült lehet rá képes. Kezdett megint indulatba jönni a levél írója ellen, és némileg maga ellen is, amiért nem dugta el a levelet legalább másnapig. Akkor csak reggel találná meg az asszony, amikor sem ő, sem a gyerekek nem akadályozzák, hogy szabad folyást engedjen a bánatának. Mondván, hogy késő van, föl is állt mindjárt a karosszékből, és miközben Magdalena asszony elvonult, hogy kirúzsozza a száját, ő az előszobába osont, és kiemelte a levelet a többi közül. A legfrissebb posta számára rendszeresített tálca egy antik asztal közepén foglalt helyet, amely Magdalena asszony ükanyjáé volt, és egy molylepkék által kedvelt fiók is tartozott hozzá. Ebbe csúsztatta bele a levelet a férj, és megkönnyebbülten sóhajtott: sikerült elodáznia felesége számára a problémát. Így aztán derűs, jó hangulatú vacsorában lehetett részük.
Hétfőn, mielőtt elindult a gyárba, visszahelyezte a levelet a tálcára, legfölülre.
Magdalena asszony sugárzóan szép volt aznap reggel.
– Biztos örül, hogy elmegyünk itthonról – gondolta a férfi.
És Magdalena asszony valóban szerette a hétköznapokat. Nem tudni, milyen napszakban, mi módon ejtette szerét, hogy találkozzék azzal a gyalázatossal, de az biztos, hogy hétköznap találkoztak. A férje a szokásos szavakkal búcsúzott tőle: – A gyárban vagyok, ha szükséged van rám. – Lehajolt, megcsókolta a nő fejét. Ő ekkor megitta az utolsó korty kávéját, és harapott egy utolsót a vajas kenyeréből, amit sosem evett meg egészen, mindig hagyott a tányéron egy darabkát, talán valamiféle dietetikus megfontolásból, aztán kiment megnézni a postát.
Persze mindjárt megtalálta a levelet. A gardróbszobához tartozó fürdőszobába sietett, amely még tele volt dobálva nedves törülközőkkel és levetett pizsamákkal. A padlón ülve bontotta föl. Az összes törülköző sem volt elég, hogy felitassa záporozó könnyeit. Oly hosszan, oly nagy odaadással búslakodott, hogy ha a szakácsnő ki nem zökkenti – azaz, meg nem kérdezi, mi legyen aznap ebédre –, akkor talán nem marad más utána, csak egy nagy könnytócsa. Legyen gombaleves, hideg sült hús, saláta, sült krumpli és túrótorta, felelte Magdalena asszony habozás nélkül, sőt szinte hadarva, olyan sebességgel, hogy a szakácsnő nem akart hinni a fülének. Máskor órákat töltöttek az aznapi menü összeállításával, úgyhogy Magdalena asszony már a mániáival is megfertőzte a szegény cselédet:
– A leves is barna lesz, mega a hús is – vetette ellen a szakácsnő, biztosra véve, hogy ezen változtatni kell.
– Nem baj – válaszolta Magdalena asszony, nyilvánvalóan még mindig a gyász hatása alatt.
A férje korán ért haza a munkából – mint régen, friss házas korukban, amikor Magdalenának egyszer légcsőhurutja volt. Kereste is mindjárt az asszonyt, mert biztosra vette, hogy bánatában ágynak esett, s majd valami betegségre hivatkozik. Ám a kertben talált rá, ahol a sorára várt: ugrókötél-verseny zajlott, amelyre két lányával és egy unokahúggal versengve nevezett be. A kislányok olimpikoni érdemeket tulajdonítottak Magdalenának, ő pedig éppen az egyik lányának számolt, és már százhárom ugrásnál tartott. A másik két kislány tökéletes összhangban mozgatta a versenyző körül a kötelet, és ők is számoltak.
– Lányoknak való játék – mondta a férj, aki soha nem értette, mi a móka az ugrókötelezésben.
Magdalena asszony nem hagyta abba a számolást, de fölállt, hogy megcsókolja a férjét. Ő az asszony vállára tette a kezét, és figyelt:
– Száztizenkettő, száztizenhárom, száztizennégy, száztizenöt, száztizenhat… ráléptél! – kiáltotta Magdalena asszony nevetve. – Én jövök!
Ellépett a férfitól, és egy szökkenéssel a kötél közepénél termett. Csillogott a szeme, elszántan összeszorította a száját, és olyan piros volt az arca, mint még soha. Csöndben, ajkait összepréselve kezdett ugrálni, fölhúzta a könyökét, és semmi másra nem figyelt, csak a kislányok számoló kórusára. Amikor elérte a százat, halk dünnyögéssel kezdte kísérni saját magát, mintegy támaszul, biztatásként a további ugráláshoz. A férj akkor csatlakozott a kórushoz, amikor látta, hogy Magdalena elhagyta a száztizenhetet, és a lába egy leheletnyit sem súrolta a kötelet. A számolás ritmusában ringatózva egyre gyorsabban ugrált a nő. Oly könnyedén hagyta el a kétszázat, mint egy sóhajt, és ugrált rendületlenül, míg el nem érte a hétszázötöt.
– Nyertem! – kiáltotta ekkor. – Nyertem! – azzal lerogyott a földre, de a következő pillanatban már pattant is fel fürgén, mint egy láma. – Nyertem! Nyertem! – kiabálta, és odaszaladt a férjéhez.
– Aki szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben – jegyezte meg a férj.
– Én mindenben szerencsés vagyok – válaszolta Magdalena kifulladva. – Vagy te is mindjárt kisütöd, hogy már nem szeretsz?
– Én is? – álmélkodott a férfi.
– Ugyan már, kedvesem, felbontottad a levelet, és egy vacak ragasztóval próbáltad álcázni – mondta Magdalena asszony.
– Te viszont ügyesen álcázod magad. Nem vagy nagyon szomorú?
– Csak kicsit – felelte a nő.
– Ha elmennék, tudnál ugrókötelezni? – kérdezte a férj.
– Nem hiszem – válaszolta Magdalena asszony.
– Akkor maradok – mondta a férfi, lélekben egészen megnyugodva. És maradt.

Lukács Laura fordítása
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)


[1]* Ez a megjegyzés zacapoaxtla indiánokra vonatkozik, akik a köztársaságiak oldalán vettek részt a megszállók elleni harcban (1862), Miksa császár és III. Napóleon ellen.