2022. május 21. szombat
  • Az Új Forrásról
  • Impresszum
Új Forrás
Irodalom
Művészet
Társadalom
  • Irodalom
  • Képzőművészet
  • Zene
  • Film
  • Könyveink
  • Galériák
Új Forrás
Irodalom
Művészet
Társadalom
  • Irodalom
  • Képzőművészet
  • Zene
  • Film
  • Könyveink
  • Galériák
Nincs találat
Minden találat
Új Forrás
Nincs találat
Minden találat

Füstjelek

2015-05-27
itt: Irodalom
Kezdőlap Irodalom

Donna Tartt: A titkos történet (részlet)

donna_tartt-620x412

Donna Tartt

(Credit: Little, Brown and Company/Beowulf Sheehan)

A hegyekben olvadt a hó, és mi csak Bunny halála után több héttel értettük meg, milyen súlyos a helyzetünk. Tudják, már tíz napja halott volt, amikor megtalálták. Vermont állam történetének egyik legnagyobb kutatását rendezték meg – lovas rendőrök, az FBI, még egy katonai helikopter is; a főiskola bezárt, a hampdeni festékgyár is, és emberek jöttek New Hampshire-ből, New York állam északi részéből, sőt még Bostonból is.
Nehéz elhinni, hogy Henry szerény terve az előre nem látható események dacára ilyen jól bevált. Nem akartuk olyan helyre rejteni a testet, ahol nem lehet megtalálni. Tulajdonképpen el sem rejtettük, egyszerűen csak otthagytuk, abban a reményben, hogy valami szerencsétlen arra járó belebotlik, mielőtt valaki észreveszi, hogy Bunny nincs meg. Olyan mese volt ez, mely önmagát mesélte egyszerűen és jól: a meglazult kövek, a szurdok fenekén törött nyakkal heverő test, a lefelé mutató, sáros csúszásnyomok; hegymászóbaleset, se több, se kevesebb, és ezt annyiban is lehetett volna hagyni – csendes könnyek és szűk körű temetés –, ha aznap éjjel nem esik a hó; nyomtalanul belepte a testet, és tíz nappal később, amikor végre jött az olvadás, a lovas rendőrök, az FBI és a városból érkezett keresők felfedezték, hogy mindannyian addig járkáltak föl és alá a testen, míg jéggé nem taposták fölötte a havat.

Nehéz elhinni, hogy ilyen felbolydulás követ egy tettet, amelyért részben felelős voltam, és még nehezebb elhinni, hogy úgy mehettem keresztül az egészen – a kamerák, az egyenruhák, a fekete tömeg pöttyei úgy lepték el a Mount Cataractet, akár hangyák a cukortartót –, hogy a gyanú árnyéka sem vetült rám. Ám keresztülmenni mindezen csak egy dolog; kijutni belőle, fájdalom, egészen más dolognak bizonyult, és bár valamikor azt hittem, hogy egy régi áprilisi délutánon örökre otthagytam azt a szurdokot, most már nem vagyok ebben olyan biztos. Amikor a keresők eltávoztak és az élet elcsendesedett körülöttem, rájöttem, hogy miközben évekig valahová máshová képzeltem magam, a valóságban egyfolytában ott voltam: odafönn a tetőn, a friss fűben húzódó kerékvágás mellett, ahol sötét az ég a reszkető almavirágok fölött, és az aznap éjjel lehulló hó első hűvöse már a levegőben van.
– Mit csináltok ti itt?, kérdezte Bunny csodálkozva, amikor ott talált négyünket rá várakozva.
– Na mit, friss páfrányt keresünk, mondta Henry.
És miután suttogva álltunk a bozótban – egy utolsó pillantás a testre és egy utolsó pillantás körbe, nincs-e elejtett kulcs, elveszített kesztyű, megvan-e mindenkinek mindene –, majd libasorban nekivágtunk az erdőnek, én még utoljára visszanéztem a facsemeték között, melyek összehajolva elzárták mögöttem az ösvényt. Bár emlékszem a visszaútra és a fenyők közt szállongó, első magányos hópelyhekre, emlékszem, ahogy megkönnyebbülve bezsúfolódtunk a kocsiba és útnak indultunk, mint egy vakációzó család, Henry összeszorított foggal kerülgette a gödröket, mi többiek pedig az üléstámlán áthajolva beszélgettünk, mint a gyerekek, bár nagyon is emlékszem a rám váró hosszú, borzalmas éjre meg az elkövetkező hosszú, borzalmas napokra és éjszakákra, csak hátra kell pillantanom, hogy eltűnjenek az eltelt évek, és a facsemetéken át megint magam mögött lássam zölden és feketén a szurdokot, melynek képe sohasem távozik el tőlem.
Gondolom, életem során sok történetem lehetett, de most nincs más. Ez az egyetlen történet, melyet el tudok mondani.

[…]

Úgy terveztem, hogy megint a görögöt veszem fel, mert ez volt az egyetlen nyelv, amelyhez egyáltalán értettem. De amikor ezt elmondtam a vezető tanárnak, akihez beosztottak – egy Georges Laforgue nevű francia professzornak, akinek olajbarna bőre és hosszú, tág lyukú orra volt, mint egy teknősnek –, ő csak mosolygott és összeillesztette az ujjai hegyét.
– Attól tartok, ez nem fog menni – mondta idegenes kiejtéssel.
– Miért?
– Itt csak egy ógörögtanár van, és ő nagyon megválogatja a diákjait.
– Két évig tanultam görögöt.
– Ez valószínűleg nem számít. Azonkívül, ha az angol irodalmat választja főtárgynak, akkor élő nyelvre lesz szüksége. Az alapfokú francián még van hely, és ugyanígy a németen meg az olaszon is. A spanyol… – megnézte a listáját – …a spanyol csoportok jobbára megteltek, de ha kívánja, szót váltok Mr. Delgadóval.
– Talán ha inkább a görögtanárral beszélne.
– Nem tudom, használna-e valamit. Ő csak korlátozott számban fogad hallgatókat. Igen korlátozott számban. Azonkívül, véleményem szerint, inkább személyes, mint tudományos alapon végzi a válogatást.
Hangjában csipetnyi szarkazmus bujkált; azt sugalmazta, hogy ha nincs ellenemre, ő inkább nem folytatná ezt a beszélgetést.
– Nem tudom, ezt hogy érti – mondtam.
Valójában azt hittem, tudom. Laforgue válasza meglepett.
– Nem is erről van szó – mondta. – Ő természetesen kiváló tudós. Történetesen egészen kedves is. De azt hiszem, különös elképzelései vannak a tanításról. Ő és a diákjai tulajdonképpen nincsenek kapcsolatban a karral. Nem tudom, miért hirdetik meg még mindig a kurzusait… ez félrevezető, minden évben zavar támad miatta… mert a csoportok valójában zártak. Úgy hallottam, ahhoz, hogy nála tanuljon valaki, a szerinte megfelelő dolgokat kell olvasnia, hasonló nézeteket kell vallania. Többször megtörtént, hogy elutasított olyan hallgatókat, akik magához hasonlóan már tanultak klasszikus nyelvet. Nálam – húzta fel a szemöldökét –, ha a diák azt akarja tanulni, amit én tanítok, és erre alkalmas is, hát én befogadom a csoportomba. Nagyon demokratikus, nem? Ez a legjobb.
– Gyakran megtörténik itt ilyesmi?
– Természetesen. Minden iskolában vannak nehéz tanárok. És rengetegen… – meglepetésemre lehalkította a hangját – …itt rengetegen sokkal nehezebbek nála. Bár meg kell kérnem, hogy ne hivatkozzon rám ez ügyben.
– Nem fogok – mondtam kissé megütközve ettől a hirtelen jött bizalmaskodástól.
– Valóban nagyon fontos, hogy ne beszéljen róla. – Előrehajolt, suttogott, apró szája alig mozgott, miközben beszélt. – Ehhez ragaszkodnom kell. Talán maga ezzel nincs tisztában, de nekem több óriási ellenségem is van az irodalmi karon. Lehet, hogy nem hiszi el, de még itt, a tulajdon tanszékemen is. Azonkívül – folytatta már normálisabb hangon – ő különleges eset. Sok éve tanít már itt, és még fizetést sem fogad el a munkájáért.
– Miért?
– Gazdag ember. A főiskolának adja a bérét, bár azt hiszem, évi egy dollárt elfogad az adó miatt.
– Ó – mondtam. Bár még csak néhány napja voltam a Hampdenben, máris hozzászoktam az anyagi nehézségekről, a korlátozott dotációról, a kiskapukról szóló hivatalos beszámolókhoz.
– Ami engem illet – mondta Laforgue –, én eléggé szeretek tanítani, de feleségem és iskolás lányom van Franciaországban… jól jön a pénz, nem?
– Lehet, hogy mégis beszélek vele.
Laforgue vállat vont.
– Megpróbálhatja. De azt tanácsolom, ne jelentkezzen be előre, mert akkor valószínűleg nem fogadja. A neve Julian Morrow.
Nem akartam mindenáron felvenni a görögöt, de amit Laforgue mondott, kíváncsivá tett. Lementem a földszintre, és beléptem az első irodába, amelyet láttam. Vékony, mogorva külsejű, fáradtszőke hajú nő ült az előszobai íróasztalnál, és szendvicset evett.
– Ebédidőm van – mondta. – Jöjjön vissza kettőkor.
– Bocsánat. Én csak egy tanár szobáját keresem.
– Hát ez csak a felvételi iroda, nem az információ. De talán tudom. Kiről van szó?
– Julian Morrow.
– Ja, ő – mondta meglepve. – Mit akar tőle? Az emeleten van, azt hiszem, a Líceumban.
– Melyik szobában?
– Ő az egyetlen tanár odafent. Szereti, ha béke van és nyugalom. Megtalálja.
A Líceumot valójában egyáltalán nem volt könnyű megtalálni. Apró, öreg épület volt ez a campus szélén, úgy befutotta a borostyán, hogy szinte nem lehetett megkülönböztetni a környezetétől. A földszinten előadók és tantermek, valamennyi üres, bennük tiszta táblák és frissen vikszelt padló. Tehetetlenül bolyongtam, míg végül az épület másik végében észre nem vettem a keskeny és rosszul megvilágított lépcsőt.
Amikor fölértem, hosszú, kihalt folyosón találtam magam. Élvezve cipőm hangját a linóleumon, szaporán lépkedtem, a csukott ajtókon számot és nevet kerestem, míg oda nem értem az egyikhez, melyen rézfoglalatban metszett tábla mutatta: JULIAN MORROW. Megálltam egy pillanatra, aztán három rövidet kopogtam.
Eltelt egy perc, majd egy másik, azután a fehér ajtó résnyire kinyílt. Egy arc tekintett ki rám. Apró, okos arc volt, olyan óvatos és lebegő, akár egy kérdés; és bár bizonyos vonásai – a szemöldök huncut fölfelé ívelése, az orr, áll és száj friss vonalai – fiatalságot sugalltak, korántsem volt ifjú arc, a haj pedig hófehér. Általában jól ítélem meg az emberek korát, de az övét megközelítően sem tudtam kitalálni.
Álltam ott egy pillanatig, miközben ő kék szemével fürkészett és pislogott.
– Segíthetek valamiben? – Megértő és kedves hangon kérdezett, ahogy a felnőttek beszélnek néha a gyerekekkel.
– Én… hát, én Richard Papen vagyok…
A másik oldalra billentette a fejét, és megint pislogott, ragyogó szemmel, szeretetre méltóan, mint egy veréb.
– …és szeretnék bekerülni az ógörög csoportjába.
Lehajtotta a fejét.
– Ó, sajnálom. – Elég hihetetlen, de hangsúlyából érezni lehetett, hogy valóban sajnálja, jobban, mint én. – Semmit sem szeretnék ennél jobban, de attól tartok, nincs helyem. A csoport már megtelt.
Valami felbátorított ebben a nyilvánvalóan őszinte sajnálkozásban.
– Biztos van valami lehetőség – mondtam. – Eggyel több hallgató…
– Borzasztóan sajnálom, Mr. Papen – mondta, szinte mintha egy szeretett barát halálakor vigasztalna, megpróbálná megértetni velem, hogy erején felül áll a lényegi segítség. – De én öt hallgatóra korlátoztam magam, és nem is gondolhatok többre.
– Öt diák nem valami sok.
Gyorsan megrázta a fejét, csukott szemmel, mintha a könyörgést már nem bírná elviselni.
– Higgye el, boldogan befogadnám, de még csak fontolóra sem szabad vennem – mondta. – Borzasztóan sajnálom. És most bocsásson meg. Éppen egy hallgató van nálam.

Fordította Greskovits Endre

tartt_borito

A regény a Park Kiadónál jelent meg, 2015-ben
Copyright © Donna Tartt, 1992
Hungarian translation © Greskovits Endre, 1996, 2014

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)

MegosztásTweetMegosztás
Next Post

INDIÁNER

Discussion about this post

Keresés

Nincs találat
Minden találat

Kategóriák

  • Archívum (110)
  • Egyéb (20)
  • Film (73)
  • Gyerek/Irodalom (40)
  • Hírek (55)
  • Irodalom (703)
    • Irodalom & Co. (36)
    • óravázlatok (1)
  • Képzőművészet (101)
  • Könyveink (17)
  • Kritika (33)
  • Lapszámok (54)
  • Szerkesztői blog (54)
  • Zene (81)

Facebook

Kategóriák

  • Archívum
  • Egyéb
  • Film
  • Gyerek/Irodalom
  • Hírek
  • Irodalom
  • Irodalom & Co.
  • Képzőművészet
  • Könyveink
  • Kritika
  • Lapszámok
  • óravázlatok
  • Szerkesztői blog
  • Zene

További oldalak

  • Az Új Forrásról
  • Elérhetőségek
  • Adatvédelmi központ
  • Adatvédelmi irányelvek
  • Cookie kezelés

Legfrissebb bejegyzések

A töredék teljessége (Kohán Ferenc képeihez) – Jász Attila versei

A töredék teljessége (Kohán Ferenc képeihez) – Jász Attila versei

2022-05-21
Füstjelek / Christian Oster: Az én nagy lakásom (regényrészlet)

Füstjelek / Christian Oster: Az én nagy lakásom (regényrészlet)

2022-05-20
Az Új Forrás törzs Nyitott Rezervátuma – május havában

Az Új Forrás törzs Nyitott Rezervátuma – május havában

2022-05-18
LegÚjabb Forrás / Északon a helyzet változatlan (egyfecske) – Pétery Dorottya verse

LegÚjabb Forrás / Északon a helyzet változatlan (egyfecske) – Pétery Dorottya verse

2022-05-15
  • Az Új Forrásról
  • Elérhetőségek
  • Adatvédelmi központ
  • Adatvédelmi irányelvek
  • Cookie kezelés

© 2018 Új Forrás Készítette: WordPress Master.

Nincs találat
Minden találat
  • Home
    • Home – Layout 1
    • Home – Layout 2
    • Home – Layout 3
    • Home – Layout 4
    • Home – Layout 5

© 2018 Új Forrás Készítette: WordPress Master.

Login to your account below

Forgotten Password?

Fill the forms bellow to register

All fields are required. Log In

Retrieve your password

Please enter your username or email address to reset your password.

Log In

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Elfogadom Elutasítom
Adatvédelmi központ Adatvédelmi beállítások Cookie kezelés
Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogatsz egy weboldalt,  az adatokat tárolhat a számítógépeden. Ezen Cookie-k kezeléséről itt olvashatsz bővebben.

Szükséges Analytics Adatvédelmi központ Adatvédelmi irányelvek Cookie kezelés
Ezek a Cookie-k nélkülözhetetlenek a webáruház működéséhez, ezért nem lehet őket kikapcsolni.

Technikai Cookie-k
Ezek a Cookie-k nélkülözhetetlenek a weboldal működéséhez, ezért nem lehet őket kikapcsolni.
  • wordpress_test_cookie
  • wordpress_logged_in_
  • wordpress_sec

Ezek a cookie-k lehetővé teszik számunkra látogatások és forgalmi források követését, így webhelyünk teljesítményét mérhetjük és javíthatjuk.

Google Analytics
A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük az anonimizált felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _gid
  • _gat

Összes tiltása
Összes engedélyezése