Füstjelek

Donna Tartt: A titkos történet (részlet)

Donna Tartt

(Credit: Little, Brown and Company/Beowulf Sheehan)

A hegyekben olvadt a hó, és mi csak Bunny halála után több héttel értettük meg, milyen súlyos a helyzetünk. Tudják, már tíz napja halott volt, amikor megtalálták. Vermont állam történetének egyik legnagyobb kutatását rendezték meg – lovas rendőrök, az FBI, még egy katonai helikopter is; a főiskola bezárt, a hampdeni festékgyár is, és emberek jöttek New Hampshire-ből, New York állam északi részéből, sőt még Bostonból is.
Nehéz elhinni, hogy Henry szerény terve az előre nem látható események dacára ilyen jól bevált. Nem akartuk olyan helyre rejteni a testet, ahol nem lehet megtalálni. Tulajdonképpen el sem rejtettük, egyszerűen csak otthagytuk, abban a reményben, hogy valami szerencsétlen arra járó belebotlik, mielőtt valaki észreveszi, hogy Bunny nincs meg. Olyan mese volt ez, mely önmagát mesélte egyszerűen és jól: a meglazult kövek, a szurdok fenekén törött nyakkal heverő test, a lefelé mutató, sáros csúszásnyomok; hegymászóbaleset, se több, se kevesebb, és ezt annyiban is lehetett volna hagyni – csendes könnyek és szűk körű temetés –, ha aznap éjjel nem esik a hó; nyomtalanul belepte a testet, és tíz nappal később, amikor végre jött az olvadás, a lovas rendőrök, az FBI és a városból érkezett keresők felfedezték, hogy mindannyian addig járkáltak föl és alá a testen, míg jéggé nem taposták fölötte a havat.

Nehéz elhinni, hogy ilyen felbolydulás követ egy tettet, amelyért részben felelős voltam, és még nehezebb elhinni, hogy úgy mehettem keresztül az egészen – a kamerák, az egyenruhák, a fekete tömeg pöttyei úgy lepték el a Mount Cataractet, akár hangyák a cukortartót –, hogy a gyanú árnyéka sem vetült rám. Ám keresztülmenni mindezen csak egy dolog; kijutni belőle, fájdalom, egészen más dolognak bizonyult, és bár valamikor azt hittem, hogy egy régi áprilisi délutánon örökre otthagytam azt a szurdokot, most már nem vagyok ebben olyan biztos. Amikor a keresők eltávoztak és az élet elcsendesedett körülöttem, rájöttem, hogy miközben évekig valahová máshová képzeltem magam, a valóságban egyfolytában ott voltam: odafönn a tetőn, a friss fűben húzódó kerékvágás mellett, ahol sötét az ég a reszkető almavirágok fölött, és az aznap éjjel lehulló hó első hűvöse már a levegőben van.
– Mit csináltok ti itt?, kérdezte Bunny csodálkozva, amikor ott talált négyünket rá várakozva.
– Na mit, friss páfrányt keresünk, mondta Henry.
És miután suttogva álltunk a bozótban – egy utolsó pillantás a testre és egy utolsó pillantás körbe, nincs-e elejtett kulcs, elveszített kesztyű, megvan-e mindenkinek mindene –, majd libasorban nekivágtunk az erdőnek, én még utoljára visszanéztem a facsemeték között, melyek összehajolva elzárták mögöttem az ösvényt. Bár emlékszem a visszaútra és a fenyők közt szállongó, első magányos hópelyhekre, emlékszem, ahogy megkönnyebbülve bezsúfolódtunk a kocsiba és útnak indultunk, mint egy vakációzó család, Henry összeszorított foggal kerülgette a gödröket, mi többiek pedig az üléstámlán áthajolva beszélgettünk, mint a gyerekek, bár nagyon is emlékszem a rám váró hosszú, borzalmas éjre meg az elkövetkező hosszú, borzalmas napokra és éjszakákra, csak hátra kell pillantanom, hogy eltűnjenek az eltelt évek, és a facsemetéken át megint magam mögött lássam zölden és feketén a szurdokot, melynek képe sohasem távozik el tőlem.
Gondolom, életem során sok történetem lehetett, de most nincs más. Ez az egyetlen történet, melyet el tudok mondani.

[…]

Úgy terveztem, hogy megint a görögöt veszem fel, mert ez volt az egyetlen nyelv, amelyhez egyáltalán értettem. De amikor ezt elmondtam a vezető tanárnak, akihez beosztottak – egy Georges Laforgue nevű francia professzornak, akinek olajbarna bőre és hosszú, tág lyukú orra volt, mint egy teknősnek –, ő csak mosolygott és összeillesztette az ujjai hegyét.
– Attól tartok, ez nem fog menni – mondta idegenes kiejtéssel.
– Miért?
– Itt csak egy ógörögtanár van, és ő nagyon megválogatja a diákjait.
– Két évig tanultam görögöt.
– Ez valószínűleg nem számít. Azonkívül, ha az angol irodalmat választja főtárgynak, akkor élő nyelvre lesz szüksége. Az alapfokú francián még van hely, és ugyanígy a németen meg az olaszon is. A spanyol… – megnézte a listáját – …a spanyol csoportok jobbára megteltek, de ha kívánja, szót váltok Mr. Delgadóval.
– Talán ha inkább a görögtanárral beszélne.
– Nem tudom, használna-e valamit. Ő csak korlátozott számban fogad hallgatókat. Igen korlátozott számban. Azonkívül, véleményem szerint, inkább személyes, mint tudományos alapon végzi a válogatást.
Hangjában csipetnyi szarkazmus bujkált; azt sugalmazta, hogy ha nincs ellenemre, ő inkább nem folytatná ezt a beszélgetést.
– Nem tudom, ezt hogy érti – mondtam.
Valójában azt hittem, tudom. Laforgue válasza meglepett.
– Nem is erről van szó – mondta. – Ő természetesen kiváló tudós. Történetesen egészen kedves is. De azt hiszem, különös elképzelései vannak a tanításról. Ő és a diákjai tulajdonképpen nincsenek kapcsolatban a karral. Nem tudom, miért hirdetik meg még mindig a kurzusait… ez félrevezető, minden évben zavar támad miatta… mert a csoportok valójában zártak. Úgy hallottam, ahhoz, hogy nála tanuljon valaki, a szerinte megfelelő dolgokat kell olvasnia, hasonló nézeteket kell vallania. Többször megtörtént, hogy elutasított olyan hallgatókat, akik magához hasonlóan már tanultak klasszikus nyelvet. Nálam – húzta fel a szemöldökét –, ha a diák azt akarja tanulni, amit én tanítok, és erre alkalmas is, hát én befogadom a csoportomba. Nagyon demokratikus, nem? Ez a legjobb.
– Gyakran megtörténik itt ilyesmi?
– Természetesen. Minden iskolában vannak nehéz tanárok. És rengetegen… – meglepetésemre lehalkította a hangját – …itt rengetegen sokkal nehezebbek nála. Bár meg kell kérnem, hogy ne hivatkozzon rám ez ügyben.
– Nem fogok – mondtam kissé megütközve ettől a hirtelen jött bizalmaskodástól.
– Valóban nagyon fontos, hogy ne beszéljen róla. – Előrehajolt, suttogott, apró szája alig mozgott, miközben beszélt. – Ehhez ragaszkodnom kell. Talán maga ezzel nincs tisztában, de nekem több óriási ellenségem is van az irodalmi karon. Lehet, hogy nem hiszi el, de még itt, a tulajdon tanszékemen is. Azonkívül – folytatta már normálisabb hangon – ő különleges eset. Sok éve tanít már itt, és még fizetést sem fogad el a munkájáért.
– Miért?
– Gazdag ember. A főiskolának adja a bérét, bár azt hiszem, évi egy dollárt elfogad az adó miatt.
– Ó – mondtam. Bár még csak néhány napja voltam a Hampdenben, máris hozzászoktam az anyagi nehézségekről, a korlátozott dotációról, a kiskapukról szóló hivatalos beszámolókhoz.
– Ami engem illet – mondta Laforgue –, én eléggé szeretek tanítani, de feleségem és iskolás lányom van Franciaországban… jól jön a pénz, nem?
– Lehet, hogy mégis beszélek vele.
Laforgue vállat vont.
– Megpróbálhatja. De azt tanácsolom, ne jelentkezzen be előre, mert akkor valószínűleg nem fogadja. A neve Julian Morrow.
Nem akartam mindenáron felvenni a görögöt, de amit Laforgue mondott, kíváncsivá tett. Lementem a földszintre, és beléptem az első irodába, amelyet láttam. Vékony, mogorva külsejű, fáradtszőke hajú nő ült az előszobai íróasztalnál, és szendvicset evett.
– Ebédidőm van – mondta. – Jöjjön vissza kettőkor.
– Bocsánat. Én csak egy tanár szobáját keresem.
– Hát ez csak a felvételi iroda, nem az információ. De talán tudom. Kiről van szó?
– Julian Morrow.
– Ja, ő – mondta meglepve. – Mit akar tőle? Az emeleten van, azt hiszem, a Líceumban.
– Melyik szobában?
– Ő az egyetlen tanár odafent. Szereti, ha béke van és nyugalom. Megtalálja.
A Líceumot valójában egyáltalán nem volt könnyű megtalálni. Apró, öreg épület volt ez a campus szélén, úgy befutotta a borostyán, hogy szinte nem lehetett megkülönböztetni a környezetétől. A földszinten előadók és tantermek, valamennyi üres, bennük tiszta táblák és frissen vikszelt padló. Tehetetlenül bolyongtam, míg végül az épület másik végében észre nem vettem a keskeny és rosszul megvilágított lépcsőt.
Amikor fölértem, hosszú, kihalt folyosón találtam magam. Élvezve cipőm hangját a linóleumon, szaporán lépkedtem, a csukott ajtókon számot és nevet kerestem, míg oda nem értem az egyikhez, melyen rézfoglalatban metszett tábla mutatta: JULIAN MORROW. Megálltam egy pillanatra, aztán három rövidet kopogtam.
Eltelt egy perc, majd egy másik, azután a fehér ajtó résnyire kinyílt. Egy arc tekintett ki rám. Apró, okos arc volt, olyan óvatos és lebegő, akár egy kérdés; és bár bizonyos vonásai – a szemöldök huncut fölfelé ívelése, az orr, áll és száj friss vonalai – fiatalságot sugalltak, korántsem volt ifjú arc, a haj pedig hófehér. Általában jól ítélem meg az emberek korát, de az övét megközelítően sem tudtam kitalálni.
Álltam ott egy pillanatig, miközben ő kék szemével fürkészett és pislogott.
– Segíthetek valamiben? – Megértő és kedves hangon kérdezett, ahogy a felnőttek beszélnek néha a gyerekekkel.
– Én… hát, én Richard Papen vagyok…
A másik oldalra billentette a fejét, és megint pislogott, ragyogó szemmel, szeretetre méltóan, mint egy veréb.
– …és szeretnék bekerülni az ógörög csoportjába.
Lehajtotta a fejét.
– Ó, sajnálom. – Elég hihetetlen, de hangsúlyából érezni lehetett, hogy valóban sajnálja, jobban, mint én. – Semmit sem szeretnék ennél jobban, de attól tartok, nincs helyem. A csoport már megtelt.
Valami felbátorított ebben a nyilvánvalóan őszinte sajnálkozásban.
– Biztos van valami lehetőség – mondtam. – Eggyel több hallgató…
– Borzasztóan sajnálom, Mr. Papen – mondta, szinte mintha egy szeretett barát halálakor vigasztalna, megpróbálná megértetni velem, hogy erején felül áll a lényegi segítség. – De én öt hallgatóra korlátoztam magam, és nem is gondolhatok többre.
– Öt diák nem valami sok.
Gyorsan megrázta a fejét, csukott szemmel, mintha a könyörgést már nem bírná elviselni.
– Higgye el, boldogan befogadnám, de még csak fontolóra sem szabad vennem – mondta. – Borzasztóan sajnálom. És most bocsásson meg. Éppen egy hallgató van nálam.