Füstjelek

William Gibson
A periféria
(részlet)

Mérgező falat
Netherton arra ébredt, hogy Rainey pecsétje lüktet a szemhéja alatt komótosan, akár a nyugodt szívverés. Kinyitotta a szemét. Tudta, hogy hiba lenne megmozdítani a fejét, ezért csak oldalra pislantva győző­dött meg róla, hogy az ágyában van, és egyedül. Az adott körülmények között ez már sikernek számított. Lassan felemelte a fejét a párnáról. Látta, hogy a ruhája nem ott hever, ahová valószínűleg lefekvés előtt dobta. Takarítók, gondolta, azok jöttek elő a helyükről, az ágya alól, és vonszolták el a cuccait, hogy megtisztítsák a mikroszkopikus, láthatatlan zsírtól, lehámlott bőrsejtektől, légköri szennyeződéstől, ételmaradéktól és minden mástól.
– Én is koszos vagyok – közölte reszelős hangon, és azt kívánta, bárcsak a lélek számára is léteznének hasonló takarítók, majd visszahanyatlott a párnára.
Rainey pecsétje követelőzően villogni kezdett.
Óvatosan felült. Felállni, az lesz majd az igazi megpróbáltatás.
– Igen?
A villogás abbamaradt.
– Un petit problème – közölte Rainey.
Netherton becsukta a szemét, de akkor csak a nő pecsétjét látta. Újra felnézett.
– Méghozzá ő! Ő a te problémád, Wilf – folytatta Rainey.
A férfi összerezzent, majd meglepődött, hogy ez milyen fájdalommal járt.
– Mindig ekkora erkölcscsősz voltál? Eddig fel se tűnt.
– Te publicista vagy – mondta a nő –, ő meg celeb. Felhívom a figyelmed, hogy ez két külön faj közötti kapcsolat!
Netherton szeme csikorgott, mintha kinőtte volna a szemüregét.
– Már biztosan közel jár a Telephez – jegyezte meg. Ösztönösen megpróbált olyan benyomást kelteni, mint aki képben van, sőt, ura a helyzetnek, nem pedig rémesen és elkerülhetetlenül másnapos.
– Már majdnem felette járnak. És velük van a probléma is. A te problémád.
– Mit csinált?
– Az egyik stylistja – mondta a nő –, úgy tűnik, tetovál is.
Wilf előtt újra sötétbe borult a világ, csak Rainey pecsétje látszott.
– Ugye nem? – kérdezte, és kinyitotta a szemét. – Mondd, hogy nem.
– De igen.
– Pedig ezt határozottan megbeszéltem vele.
– Intézkedj! – parancsolt rá a nő. – Most azonnal. Rajtunk a világ szeme, Wilf! Legalábbis annyi, amennyit el tudtunk érni. Mind arra kíváncsiak, vajon Daedra West megköti­e a békét a telepesekkel. Azt kérdezik maguktól, érdemes­e támogatni a projektünket. Azt akarjuk, hogy mindkettőre igen legyen a válasz!
– A két utolsó követet megették a telepesek. Egy erdőnyi kóddal szinkronban hallucinálva meg voltak győződve róla, hogy a látogatók valami sámáni vallás állatszellemei. Három teljes napig készíttettem fel Daedrát két antropológus és három neoprimitivista kurátorral. Múlt hónapban, a Connaughtban. Megbeszéltük, hogy nem lesznek tetoválások. Teljesen új, tiszta bőr. Erre tessék.
– Beszéld le róla, Wilf!
A férfi próbaképpen felállt. Meztelenül kitántorgott a fürdőbe, és a lehető leghangosabban vizelt.
– Miről is?
– Hogy tök meztelenül, csak az új tetoválásaiban ejtőernyőzzön le oda.
– Komolyan? Ne!
– Komolyan – válaszolt a nő.
– Ha nem vetted volna észre, a telepesek szépségeszménye a jóindulatú bőrrák meg a szokásosnál több mellbimbó. A hagyományos tetoválás számukra egyértelműen a hegemón államok jelképe. Ez olyan, mintha farokgyűrűben mennél a pápával találkozni, és meg is mutatnád neki.
Vagy még annál is rosszabb. Milyenek?
– Poszthumán ocsmányságok, hogy a te szavaiddal éljek.
– Nem a telepesek! A tetoválások.
– A tengeráramlatok szimbólumai – válaszolt Rainey. – Absztrakt.
– A kultúrájuk kisajátítása. Csodás! Ennél rosszabb nem is lehetne. Az arcán és a nyakán?
– Ott szerencsére nem. Ha rá tudod beszélni, hogy viselje a kezeslábast, amit az óriáshajón nyomunk éppen neki, akkor még menthető a projekt.
Netherton a plafonra emelte a tekintetét. Elképzelte, ahogy megnyílik felette, és beszippantja. Azt nem tudta, hová.
– Aztán ott vannak még a szaúdi támogatóink – folytatta a nő. – Nagyon jelentős forrás. Már a látható tetoválás is szúrná a szemüket, de a meztelenséget végképp nem tűrnék.
– Lehet, hogy szexuális felajánlkozásnak veszik majd – jegyezte meg
Netherton. Ő legalábbis annak vette.
– A szaúdiak?
– A telepesek.
– Vagy gasztronómiai felajánlkozásnak – mondta a nő. – Persze az lenne az utolsó vacsorájuk. Daedra mérgező falat, Wilf, úgy egy hétig még. Egyetlen csókja allergiás rohamot okoz. És van valami a körmeivel is, de azt nem tudjuk pontosan, hogy mi.
Netherton a dereka köré csavart egy vastag fehér törülközőt. Elgondolkodott, hogy igyon­e egy kis vizet a márványpulton álló kancsóból.
Az ötlettől összerándult a gyomra.
– Lorenzo – szólt a nő, amikor egy ismeretlen pecsét jelent meg a férfi szeme előtt. – Bekapcsoltam a vonalba Wilf Nethertont is Londonból.
A férfi kis híján elhányta magát, amikor a szeme előtt megjelent a
gyorsan suhanó kép: éles, vakító, szikes fény a Hulladéktelep felett.

(Fordította: Bottka Sándor Mátyás)

Copyright © Agave Könyvek Kiadó, 2014

Virtuálfény
(részlet)

Járőrözés Gépásszal
Az IntenSecure minden harmadik műszak után rendbe hozatta a járgányait. Egy nagy, speckó autómosót használtak a Colby Avenue mellett; húsz réteg kézzel felhordott Nedves Mézbarna, és akkor még nem is szabadott nagyon összedzsuvázni.
Azon a novemberi estén, amikor a Vágyköztársaság véget vetett a fegyveres járőri karrierjének, Berry Rydell valamivel korábban érkezett.
Szerette az autómosó szagát. Valami rózsaszín cuccot töltöttek a szórófejekbe, amivel lemosták a koszréteget, és a szag egy nyári munkájára emlékeztette Knoxville-ben, az iskola utolsó évében. Kint, a Jefferson Davis Street mentén egy nagy régi Safewayt akartak átalakítani lakókomplexumnak. Az építészek ragaszkodtak hozzá, hogy a salakbeton falakat teljesen kaparják le; a legtöbb már szürke volt, de a mélyedésekben még maradt a régi rózsaszín Safeway-festékből. Az építészek Memphisből jöttek, fekete öltönyt és fehér pamutinget viseltek, amiről lerítt, hogy többe került az öltönynél, vagy minimum annyiba. Sose kötöttek nyakkendőt, viszont a legfelső gombot sem gombolták ki. Rydell akkor arra tippelt, hogy az építészek egyszerűen így öltöznek; most, hogy L. A.-ben élt, tudta, hogy ez tényleg így van. Fültanúja volt, amikor az egyikük elmagyarázta a művezetőnek, hogy az anyagszerkezet elöregedésének vizsgálatával foglalkoznak. Sejtette, hogy ez csak kamu, de jól hangzott; mint ami az öregekkel történt a tévében.
Számukra lényegében azt jelentette, hogy le kellett maratniuk ezt a régi szar festéket több ezer négyzetméternyi ugyanolyan szar salakbetonról, méghozzá egy hosszú acélnyélre rögzített oszcilláló szórófejjel. Ha a művezető nem figyelt, az ember megcélozhatott egy másik gyereket, eltalálhatta a jó tízméteres csípős szivárvánnyal, és lemoshatta róla a naptejet. Rydell meg a haverjai egy rikító színű ausztrál cuccot használtak, amiről csodásan látszott, hová ketél belőle és hová nem. A távolságot viszont jól meg kellett becsülni, mert a szórófej közelről a krómot is levitte a lökhárítóról. Rydellt és Buddy Criggert pont ezért rúgták ki a végén; akkor átmentek egy szemközti sörözőbe, aztán Rydell egész éjjel egy Key West-i csajt kefélt. Életében először aludt nő mellett.
Most meg itt van Los Angelesben, és egy hatkerekű, húsz réteg kézzel felhordott lakktól csillogó Hotspur Huszárt vezet. A Huszár egy páncélozott Land Rover volt, ami száznegyven mérföldet tudott nyílegyenes úton, már ha az ember talált ilyet és volt ideje felgyorsítani. Rydell műszakvezetője, Hernandez azt mondogatta, hogy semmilyen angol gyártmányú dologban nem lehet megbízni, ami nagyobb egy kalapnál, legalábbis ha fontos, hogy működjön is, amikor szükség van rá. Azt is mondogatta, hogy az IntenSecure jobban tette volna, ha inkább izraelit vagy minimum brazilt vesz, és különben is kinek támadt az a remek ötlete, hogy Ralph Laurennel tankot terveztessen?
Rydell ehhez nem tudott hozzászólni, de ezt az állandó tupírozást ő is túlzásnak találta. Arra tippelt, hogy a főnökség valószínűleg azt szeretné, ha a kocsi az embereket a nagy barna postásfurgonokra emlékeztetné, de közben azt is remélik, hogy inkább olyasmire emlékezteti őket, amit egy episzkopális templomban látni. Mérsékelten aranyozott logó. Meglehetősen visszafogott.
Az autómosóban főleg nemrég érkezett mongol bevándorlók dolgoztak, akik nem találtak jobb melót. Munka közben kísérteties torokhangon énekeltek, és Rydell szerette hallgatni őket. Nem tudott rájönni, hogy csinálják; úgy hangzott, mint a levelibéka brekegése, csak éppen kettőé
egyszerre.
Most éppen az oldalsó krómozott bütyköket polírozták. Azoknak kellett megtartani az elektromos tömegoszlató rácsokat, és csak azért lettek krómozva, hogy dögösebben nézzenek ki. A knoxville-i rohamkocsikat is felszerelték elektromos rendszerrel, de ez a locsoló vizesen is tartotta az embereket, ami sokkal kellemetlenebb volt.
– Itt írd alá – mondta a csapatfőnök, Anderson, egy szűkszavú fekete kölyök. Nappal orvosnak tanult, és mindig úgy nézett ki, mint aki két napja egy hunyást sem aludt.
Rydell elvette a táblát meg a fénytollat, és belefirkantott a szignó rubrikába. Anderson átadta a kulcsot.
– Pihenned kéne egy kicsit – mondta neki Rydell. Anderson bágyadtan elvigyorodott. Rydell odaballagott a Gépászhoz, és kikapcsolta a riasztót.
Valaki egyszer zöld filccel felírta belül a szélvédő feletti lemezre, hogy GÉPÁSZ, és azóta így emlegették a járgányt, elsősorban azért, mert Sublettnek tetszett. Sublett Texasból jött, valami perverz lakókocsis videoszektából menekült el. Azt mesélte, hogy az anyja már éppen oda akarta dobni őt a gyülekezetnek, akármit jelentsen is ez.
Sublettnek nem akaródzott mesélni róla, de Rydell azt szűrte le a szavaiból, hogy azok az emberek a videót tartják az Úr kedvenc kommunikációs eszközének, és a képernyőt amolyan örökké égő csipkebokornak tekintik.
– Az Úr a részletekben van – mondta egyszer Sublett. – Csak nagyon oda kell figyelni.
Akármilyen formát is öltött náluk a hit, az nyilvánvaló volt, hogy Sublett sokkal többet tévézett, mint bárki, akit Rydell ismert. Főleg régi filmeket nézett olyan csatornákon, ahol csak azok mennek. Sublett elárulta, hogy a Gépász egy robottank neve egy japán szörnyfilmben, a Gépi Protokolláris Ártalmatlanító Szerkezet rövidítése. Hernandez arra gyanakodott, hogy Sublett maga írta a szélvédő fölé. Sublett ezt tagadta. Hernandez utasította, hogy kaparja le a feliratot. Sublett ezt elengedte a füle mellett. A felirat azóta is ott virított, de Rydell tudta, hogy Sublett túlságosan szabálytisztelő ahhoz, hogy ilyen vandalizmusra vetemedjen, plusz a filctoll tintájától talán be is krepált volna.
Sublett brutálisan allergiás volt. Bizonyos tisztítószerektől és hígítóktól rohamot kapott, úgyhogy az autómosóba be se lehetett volna rángatni. Az allergiák hatására fényérzékeny is lett, úgyhogy tükrös kontaktlencsét kellett hordania. A fekete IntenSecure-egyenruhával, a száraz szőke hajával meg a kontaktlencsével úgy nézett ki, akár egy Ku-Klux-Klan-beütésű náci robot. Ami problémát tudott okozni egyes boltokban a Sunseten, mondjuk hajnali háromkor, még ha csak ásványvízért és kóláért ment is be. Rydell ennek ellenére mindig örült, ha egy műszakba kerültek, mert Sublettnél békepártibb bérzsarut keresve sem találhatott volna. És talán még őrült sem volt. Ez a két jellemvonás Rydell értékrendjében kifejezetten pozitív tengelyen szerepelt. Ahogy Hernandez kedvtelve mondogatta, DélKalban még azt is szigorúbban veszik, hogy ki lehet fodrász.
Az IntenSecure sok biztonsági őre Rydellhez hasonlóan korábban ilyen vagy olyan formában rendőri munkát végzett, sőt néhányan a Los Angeles-i Rendőrségnél szolgáltak, és noha a társaság szabályzata tiltotta a magánfegyver viselését munka közben, munkatársai mindenféle harci eszközzel felszerelkezve jártak be dolgozni. A személyzeti ajtóknál fémdetektorokat szereltek fel, és Hernandez egyik fiókja általában tele volt tőrökkel, nuncsakukkal, kábítópisztolyokkal, bokszerekkel és rugós késekkel meg minden egyébbel, amit a detektorok kiszúrtak. Akár péntek reggel egy miami gimiben. Hernandez műszak után mindent visszaadott, de amikor riasztásra szálltak ki, be kellett érniük a Glockkal és az oszlatópuskával.
A Glock rendszeresített rendőrségi szolgálati fegyver volt, legalább húszéves. Az IntenSecure vagonszám vásárolta fel azoktól a rendőrőrsöktől, amelyeknek tellett arra, hogy áttérjenek a hüvely nélküli lőszerre. A műveleti szabályzat értelmében az ember a Glockot a műanyag tokban tartotta, a műanyag tokot pedig tépőzárral a kocsi központi konzoljára rögzítette. Riasztáskor csak úgy tokostul lerántottad a konzolról, és felerősítetted az egyenruhádon direkt ezt a célt szolgáló tépőzárra. Elvileg csak akkor léphettél ki fegyverrel a járműből, amikor ténylegesen intézkedtél.

(Fordította: Pék Zoltán)
Copyright © Agave Könyvek Kiadó, 2015

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)