Jon Fosse: Olav álma (részlet)
Olav az útkanyarulat felé lépked, a kanyarból látni majd a fjordot, gondolja, mert most már Olav a neve, nem Asle, és Alida sem Alida többé, hanem Åsta, Åsta és Olav Vik, így hívják őket, Olav Bjørgvinbe indult elintézni a dolgát és amint a kanyarba ér kitárul előtte a ragyogó fjord, mert ma ragyog a fjord felszíne, néha szinte szikrázik és ilyenkor visszaverődnek benne a hegyek, és a hegyek vonalán mélykék a víz, és a víz kék csillogása észrevétlenül az ég kékesfehérjébe olvad, gondolja Olav, és az úton meglát egy embert, igaz, jó messze van még tőle, vajon ki lehet, ismeri tán, mintha látta volna már valahol, ismerős a járása és a görnyedt háta, de Olav mégsem mondaná biztosra, hogy látta volna az illetőt, aki előtte baktat az úton, és ugyan mit keresne itt Barmenben, erre ugyan sohasem látni senkit, ez meg hirtelen itt termett és most ott botorkál előtte, nem valami nagy darab, inkább vékony, fekete ruhát visel, komótosan lépked, kissé görnyedten, lassan, lépésenként halad, komótosan lépked, mintha járás közben törné a fejét, mintha gondolkodna valamin, úgy halad a feketeruhás ember, fején szürke főfedő, és miért lépked ilyen lassan, mert annyi bizonyos, hogy lassan halad, hiszen Olav egyre közelebb ér hozzá, hiába lassítja a lépteit, és Olav nem akar lassítani, mert sietni szeretne, amennyire csak tud, hamar Bjørgvinbe szeretne érni és elintézni a dolgát, aztán hazamenni, amilyen gyorsan csak tud, Åstához és kicsit Sigvaldhoz, de előzze meg a feketeruhást és tegyen úgy mintha észre sem venné? miért is ne, megelőzi az embert, gondolja Olav, és hiába lassítja a lépteit, egyre közelebb kerül az emberhez, ugyan mit keres itt ez az ember, ide sohasem jön senki, mióta Barmenbe költöztek soha nem járt erre senki, akkor most mit keres itt ez az ember, kis híján elállja előtte az utat, mert ha egyenletesen lépkedne, ahogyan most, ahogyan máskor járni szokott, akkor már régen utolérte volna az embert, és ha valóban kilépne, akkor hamar utolérné és meg kellene előznie, de megelőzni sem igazán akarja, mert ha elmegy mellette, akkor meglátja őt az ember és esetleg meg is szólítja és ne adj Isten felismeri, és mintha ismerné az embert, vagy mintha látta volna már valahol, lehetséges, vagy talán az ember ismerheti valahonnan, mert ha ő nem is ismeri az embert, talán az ember ismeri őt, meglehet, talán éppen miatta jött ide, talán éppen keresi, talán meg akarja találni, lehet, hogy azért kószál errefelé, mert a nyomára akar bukkani, talán azért kószál erre az ember, mert Olavot keresi, valahol a közelben szaglászott utána és most tovább kutat, sorra veszi a házakat és mindenütt kérdezősködik, gondolja Olav, hirtelen az a határozott érzése támad, hogy őt keresi az ember, őt akarja kézre keríteni, és miért, ugyan miért, mi oka lehet rá, és miért lépked olyan komótosan, gondolja Olav és ismét lassít és a fjordra pillant és látja a kék ragyogást, és miért van az, hogy mikor végre ragyog a fjord, megjelenik előtte egy ember, egy fekete ember, egy alacsony, görnyedt hátú, szürke főfedős ember, mit akar tőle, jót nemigen akarhat, de tán csak nem akar rosszat, talán nem akar tőle semmit, miért jött volna ide utána kutakodni, vajon min töri a fejét, vajon mi jár az eszében, gondolja Olav, csak hátra ne forduljon az ember, mert nagyon nem szeretné, ha meglátná, de az ember csak ballag komótosan, így aztán neki is lassítania kell, és ekkor az ember megáll, és Olav is megáll, de nem akar itt hosszan időzni, mert Bjørgvinbe indult, és sietne toronyiránt Bjørgvinbe, hogy gyorsan végezzen a dolgával és máris induljon haza, nincs neki ideje ácsorogni, és nincs ideje kullogni a feketeruhás ember mögött, inkább futásnak eredne, gondolja, nekilendül és elszalad mellette, és ha az ember ne adj Isten utána kiált, akkor nem válaszol, fut majd ahogy a lába bírja, megelőzi, eliramodik mellette, mert elég volt ebből az ácsingózásból és ebből a botorkálásból, Olav egyébként sohasem járt lassan, mindig gyors léptekkel ment egyenesen előre, majdhogynem futott, és megtörtént az is, hogy nekiiramodott, de csak igen ritkán, nem, ebből elég volt, gondolta Olav és kilépett, ahogy szokott, egyenletesen lépkedett előre, és egyre közelebb ért az emberhez és mikor utolérte, az ember feléje fordította az arcát és Olav egy öreg arcot pillantott meg, és az Öregember megállt
Nicsak, ki van itt, mondja az Öregember
miközben hörögve szedi a levegőt
Itt a legény, mondja
és Olav siet tovább, mert volt valami ismerős az Öregember arcában, hol is láthatta őt, Dylgjában, vagy Bjørgvinben, itt Barmenben sose látta ezt az embert, ebben biztos volt, mert itt embert nem nagyon látni, ő legalábbis ma még senkit sem látott
Hohó, itt van a legény, mondja az Öregember
és Olav siet tovább, nem fordul hátra, mert mintha az Öregember megismerte volna
Nem emlékszik rám a legény, mondja
Hallod, te legény, hallod Asle, mondja
Beszélni akarok veled, mondja
Kérdezni akarok tőled valamit, mondja
Tudd meg, hogy miattad jöttem ide, mondja
Én vagyok, nem ismersz meg, kérdezi
Várj, Asle, mondja
Állj csak meg, mondja
Emlékszel rám, ugye, kérdezi
Nem emlékszel, mikor találkoztunk utoljára, kérdezi
Emlékszel rám, ugye, mondja
Hogyne emlékeznél, mondja
Állj csak meg egy szóra, mert én miattad jöttem ide, mondja
Eljöttem, hogy megtaláljalak téged, benneteket, ugye érted, amit mondok, mondja
Hallottam, hogy errefelé laktok, és eljöttem, hogy megkeressem a házatokat, mondja
Asle, Asle, állj már meg, mondja
és Olav erősen töri a fejét, ki lehet az Öregember, és miért szólítja őt Aslénak, és valóban azért jött volna ide, hogy Asléval beszéljen, és Olav kilép és arra gondol, hogy maga mögött hagyja az Öregembert, mert ugyan mit akarhat, de szaladni nem akar, csak sietve lépked, szedi a lábát, az Öregember meg csoszog, vonszolja magát, lépésről lépésre, és azt mondta, hogy őt keresi, hogy őket keresi, gondolja Olav, és ha azt mondta, akkor úgy is van, de talán csak azért mondja, hogy ráijesszen, hogy megkaparintsa őt, és honnan tudhatja, mi a valódi neve, gondolja Olav, és az Öregember nyeszlett és görnyedt, könnyen elbánik vele, ha úgy adódik, gondolja Olav
De sietős a dolga a legénynek, mondja az Öregember
Várj, mondja
vagy inkább kiáltja, vékony sípoló hangon kiált és Olav siet tovább és nem figyel a kiáltásra, azért sem felel neki, gondolja Olav
Igen, hogyne, tudom én, mondja az Öregember
és nem fordul hátra, gondolja Olav, mert alaposan lehagyta az Öregembert és most ismét felveszi a szokásos tempót, egyenletesen lépked, egyenletes a járása, nem áll meg, gondolja és hátra néz, éppen csak egy pillanatra, csak egy szempillantásra
De sietős a dolgod, mondja az Öregember
Várj, várj, mondja
Nem emlékszel rám, kérdezi
Elfelejtettél, kérdezi
Csak nem akar eszedbe jutni, mondja
Emlékezz csak vissza, mondja
Állj meg már, mondja
Állj meg, Asle, mondja
az Öregember fennhangon szól, szinte ordít az ocsmányul sípoló hangján és Olav megáll és az Öregember felé fordul
Hagyjon engem békén, mondja
Ugyan ugyan, mondja az Öregember
Nem ismersz meg, kérdezi
Nem, feleli Olav
Megéred a pénzed, te senkiházi, mondja az Öregember
és ekkor Olav megtorpant de gyorsan megfordult és sietett tovább és azt gondolta, hogy megint hibázott, gondolja, megintcsak hibázott, vele mindig ez történik, miért kellett azt mondania az Öregembernek, hogy hagyjon neki békét, miért kell folyton ilyesmit mondani, mi történik vele, miért ez a bujkálás, miért nem egyenes, miért lett ilyen, gondolja Olav és ekkor hirtelen másnak érzi magát, másképpen lát, vagy talán másképpen hall, valami ilyesmi lehet, és az Öregember, aki az ördög tudja kicsoda, gondolja Olav és megfordul és hova tűnt az Öregember, mert hiszen itt volt, beszélt hozzá, az imént még itt állt mellette, vagy mégsem, de igen, hogyne állt volna itt, vajon hova tűnhetett, nem válhatott köddé, gondolja Olav és tovább megy, szaporán lépked, mert Bjørgvinben elintézi a dolgát aztán hazamegy Åstához és kicsi Sigvaldhoz, azután, mikor hazaért, felhúzzák a ujjukra a gyűrűt, és ha nincsenek is megesküdve, úgy látszik majd, mintha férj és feleség lennének, mert megvan még a pénz, amit a hegedűért kapott és megveszi érte a két gyűrűt, erre tette félre, igen, ezen a szép napon, mikor kéken csillog a tenger felszíne, elmegy Bjørgvinbe és megveszi a gyűrűket és hazamegy Åstához és kicsi Sigvaldhoz és soha többé nem hagyja el őket, gondolja Olav, amint hazaér, felhúzza Åsta ujjára a gyűrűt, és soha többé nem hagyja őt el, gondolja Olav, és csak ez jár az eszében, csak Åsta, csak a gyűrű, amit felhúz majd az ujjára, szaporán lépked, Åsta, gyűrű, másra nem bír gondolni, és megérkezik Bjørgvinbe és elindul egy utcán, egy idegen utcán, és az utca végén megpillant egy ajtót, alig néhány méternyire, és elindul az ajtó felé, barna, súlyos ajtó, igen, Olav kinyitja az ajtót és belép a sötét folyosóra, ahol barna husángok állnak egy halomban és Olav hangokat hall, és a folyosó végén fény villan, hangokat hall, egymás szavába vágnak és harsogva povedálnak és erős hangzavar keletkezik és Olav elindul a folyosón a fény felé és megpillantja a félhomályba burkolt arcokat, a gyertyafénybe és dohányfüstbe temetett arcokat, szemeket és fogakat és kalapokat és fejeket lát az asztal körül, kalapok és fejek szorosan egymás mellett, és hirtelen hangos nevetés tör fel és néhányan a pultnak támaszkodnak és az egyik megfordul és Olavra mered és Olav utat tör magának az asztalok között és az emberek elébe állnak és körbefogják és Olav megtorpan és nincs hová lépnie és már mögötte is állnak, Olav mozdulni sem tud, ha a pulthoz akar menni, hogy vegyen magának egy korsó sört, gondolja Olav, akkor türelmesen várnia kell, de kivárja, gondolja Olav, hiszen jó hely ez, világos van és vidám a hangulat, gondolja Olav, és csak áll, senki nem vesz róla tudomást, mindenki a maga dolgával van elfoglalva, harsogva magyaráznak egymásnak, és a hangzavarban a hangokat nem lehet egymástól különválasztani, és az arcokat sem lehet egymástól különválasztani, a hangok egyetlen folyamban egyesülnek, és az arcok egyetlen arccá forrnak össze, és az egyik megfordul, fején szürke sapka és markában egy bankó és ő volt az, aki ma reggel előtte csoszogott az úton Barmenben, és most ismét itt van, ő az, az Öregember, elindul Olav felé és az arcába fúrja a tekintetét
(Fordította: A. Dobos Éva)
(A kötet a Kalligram Könyvkiadónál jelent meg 2015-ben)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post