Füstjelek

Rainer Maria Rilke (1875–1926)

Rekviem Wolf Von Kalckreuth grófért
Talán sohasem láttalak? Szivem
elnehezíted, mint ha túl nehéz
kezdést halogatnánk. Hogy kezdjek el
rólad szólni, ki halott, boldogan
és szenvedélyesen halott. Vigasz
jött-e, mint hitted, vagy még távolabbi
a már nem élet a halottan léttől?
Azt hitted, birtokolni jobb, ahol
a tulajdon nem számít. Hitted, ott
oly tájra érsz el, ahová akár
egy képbe, innen be nem jutsz soha,
s onnan a kedvest bentről éred el,
s erővel hatolsz ide-oda ingva.
Ó hogy kisfiús tévedésed folytán
az öncsalást már nem folytathatod.
Még hogy szétoldva s elragadva zajgó
keserűségben, csak fél öntudatban,
keringve messze csillagok körül,
örömre lelj, mit innen álmaid
halotti létedbe helyeztek át…
Pedig közel volt hozzád, kedvesem.
Itt volt honos, amit amott reméltél:
gyötrelmes vágyad komoly öröme.
Ha te a jó- s balsorstól megcsalatva
magadba szálltál, s olyan belátással
tértél meg fáradtan, hogy e komor
felfedezésed majdnem összetört:
de ezt hordoztad, ezt a fel nem ismert
örömöt, kicsiny megváltódnak terhét
véreden vitted át, de átcipelted.
Miért nem vártad ki, míg ez a súly
elbírhatatlan lesz: elváltozik,
s már azért nehéz, mert valódi? Lásd,
ez volt talán jövő pillanatod:
rendezgetve haján a koszorút
ajtód előtt várt, s te bevágtad azt.
Ó ez a zaj! a mindenségben zúg a
türelmetlenség metsző huzata,
ha valahol egy nyílást így bezár.
Ki esküszik meg arra, hogy a földben
egyetlen ép mag sem hasadhat el?
Ki kutatta, a szelíd állatokban
nem támad-e gyilkos érzékiség,
mikor e görcs villámként sújt az agyba?
Ki tud a hatásról, mely ügyeinkből
áramlik egy közeli csúcsba, s el
ki vezeti, hol minden vezető?
Hogy pusztítottál… Hogy mindenki ezt
hajtogatja az idők végeig…
S ha előáll egy hős, ki a jelentést,
melyet a dolgok arcának tekintünk,
maszkként letépi s minket feldühítve
arcokat leplez le, mígnem szemük
roncs üregéből némán ránk mered:
ez aztán arc, és ez nem változik már:
hogy pusztítottál. Sorukra kövek
vártak s feltartóztathatatlanul
építés ritmusa a levegőben;
ott jártál s nem láttad rendeltetésük,
egymást fedték előled el, a földben
meggyökereztek, de te arra járva
próbálkoztál, nem bízva, hogy meg is
tudod emelni, de nekifeszültél,
kétségbeesve, csak hogy valamennyit
letaszítsd a tátongó bányamélybe,
ahol, szívedtől elformátlanítva,
többé már el se fértek. Ha egy asszony
könnyű keze indulatod lefogja
még gyönge kezdetén; ha elfoglalt is
egy bensőleg nagyon elfoglalt férfi,
s rád talál még némán a tett felé tett
lépteid közben…Vagy ha utadon
egy korán ébredő műhelyt találsz,
hol kalapács cseng s a nap egyszerűen
így lesz valóvá… Vagy ha látkörödben
csak annyi hely marad még, ahová
egy munkálkodó rovar képe fér,
akkor egy megviláglott pillanatban
elolvasod az írást — jegyei
gyermekkorodtól vésődtek beléd,
s próbálgattad, szerkeszthető-e már
mondat, de ah! az értelmetlen, hitted.
Tudom. Tudom. Buzgón kitapogattad
rovásait, mintha odaborulva
síriratot betűznél. Ami fény
pislákolt, lámpaként emelted a
jelsorhoz; még fel sem fogtad, a láng
ellobbant, talán a lélegzetedtől,
talán a kezed remegett; talán
magától csak, ahogy kialszik olykor.
Nem olvastad el. Olvasni mi sem
merjük e fájdalomban s messziségből.
Lássuk csupán a verseket, hiszen
ezek őrzik érzésed hajlamából
választott szavaid. Nem mind a te
választottad; a kezdet szabta meg
gyakran a teljességet s te utána
mondtad, csak leckeként, s bántott ez is.
Ó, hogyha nem a te hangodon hallod!
Angyalod most még zengi szavaid,
más hangfekvésben ejtve, és nekem
öröm, ahogy ő mondja, hallanom.
Öröm miattad, mert ez a tiéd volt:
hogy elhagy téged minden vonzalom,
hogy látni tudtál, de csak a lemondást
láttad s a halálban továbbjutásod.
Tiéd volt ez, te művész, ez a három
nyílt forma. Lásd! Az elsőből fakadt
öntvény: érzéstered. A másodikból
az a szemlélet, mely semmit se vár —
a nagy művészek látásmódja ez.
S a harmadikból — eltörted korán,
a szív fehérizzásából alig
folyhatott ki az első fortyogó
adag — halál jött, jó munkával mélyen
kidolgozott: az a saját halál,
melyhez mi kellünk, mi éljük, soha
közelebb hozzá, mint itt, nem vagyunk.
Mindez számodra juss volt és barátság.
Gyakran te is sejtetted ezt, de akkor
e formák üressége megriasztott,
beléjük nyúltál, ürességet mertél,
s panaszkodtál. — Ó! költők régi átka,
önsiratók, ha ki kell mondani
érzésükről egy végítéletet,
s nem formázgatni; akik mindig tudják,
mi bennük szomorúság, mi öröm,
s azt hiszik, ezt kell s lehet költeményben
gyászolni s ünnepelni. Betegek
módján még nyelvük is csak azt jajongja,
hol fáj, holott szavakba önteni
önmaguk legteljesebb lényegét kell,
katedrális kőfaragójaként
vésődni a kő higgadt közönyébe.
Ez megváltás lett volna. Ha csak egyszer
látod, hogy versbe térhet meg a sors,
bár vissza nem, benne marad a kép,
de kép csupán, miként egy ős, aki
ha fent képkeretében bámulod,
szinte hasonlít, majd meg nem hasonlít:
— akkor kibírod.
De csak kicsinyesség
felhányni, hogy nem így lett. Gáncs csupán
a hasonlat, mely nem illik terád.
Ami történik, úgy képződik bennünk,
hogy higgyük, sosem tudjuk megragadni,
sem átélni, valójában mi volt.
Ne szégyenkezz a holtak közt haladva,
a másképp haltak közt, kik végükig
bírták. (Mi jelzi, mi a vég?) Nyugodtan
szemükbe nézhetsz, úgy, ahogy szokás,
attól se tarts, hogy hordván bánatunk
különös terhét közülük kirísz.
Nagy szavak, korokból, midőn mi történt
még látható volt, nem valók nekünk.
Még hogy győzelem? Ez minden: kibírni.
(Szili József fordítása)

Papp Máté: Az angyal tollvezetője
Rilke-levelek

„Hogyan él mostanában, kedves barátom?
Gondolom, úgy, ahogyan én szeretnék élni.”
(R.M.R.)

Olyan tapogatózó tétovasággal veheti kézbe Rilke összegyűjtött, magyarra fordított levelezését az olvasó, mint ahogyan a szerző pályája elején elindult a költővé válás útján. Báthori Csaba „hívő”, monumentális munkája tehát lehetőséget ad arra, hogy fokról-fokra bejárjuk az életmű főbb állomásait, végigkísérjük annak mindennapjait, ezzel együtt pedig arra is, hogy egy-egy pillanatra részesülhessünk a – túlzó misztifikáció nélkül – rilkei revelációnak nevezhető látásmódban: a tények mögött húzódó valóság megnyilatkozásában. Vagyis, hogy valamilyen szinten magunk is a Rilke-féle költői létmód látnoki élességének fénytörésében pillantsuk meg az általa szemügyre vett valóságelemeket, a természet évszakváltó rezdüléseit, a művekben időtlenített tér alakzatait. „Az idő lepereg róla, s ahogy így dolgozik, életének minden, minden áldott napján: érinthetetlennek tűnik, szentségesnek és szinte névtelennek.” – olvashatjuk a mesterként tisztelt Rodinről az egyik levélben, de az idézetben felsorolt tulajdonságok Rilkére is vonatkoztathatóak, aki a megannyi szellemi rokonnal, lelki társsal és pártfogóval ápolt kapcsolat ellenére rendre kerüli a társas érintkezés külső formáit, nem kíván részt venni az egyszerűség kedvéért most szekularizált világként meghatározott környezet kisajátításában, illetve nem tud mit kezdeni az identitás vagy a személyesség fogalmával sem. Tulajdonképpen ezek a levelek sem kezelhetőek olyan közlésekként, amelyek csak és kizárólag egy-egy személyhez szólnak, hiszen Rilke majd minden esetben a címzetteken túlra postázza küldeményeit. Ugyanakkor saját magából is éppen annyit tár fel, amennyit az állandó alkotás aurájában szépségre tud fordítani. És ez egyáltalán nem kevés. Sőt, mivel a szerzői személyiség szinte bármely metamorfózisában túlmutat önmagán, majd minden esetben kitárulkozó konfesszióként hatnak az általa megragadott és átadott tapasztalatok. „A szörnyűség világa soha nem tartalmazhat annyi tagadást és undort, hogy a művészi megragadás sokrétű akciója ne valami nagyszerű, pozitív fölösleggel ruházná föl, s ne úgy ábrázolná, mint lét-üzenetet, létakaratot: mint egy angyalt.”

Anélkül, hogy belemerülnénk Rilke sajátos ange(l)ológiájába, érdemes magunk elé képzelni azokat a helyszíneket, ahol a folyamatos költözésben (mondhatni búcsúzásban) lévő költő megfordult, s kivételesen otthonosan érezte magát. Elsősorban Thurn-Taxis hercegnő roppant távlatú, tengerre tornyozódó Trieszt-beli kastélyát idézhetjük meg, mely „csak ível és ível föl a magasba, és esze ágában sincs, hogy bármit, bármilyen vágyat teljesítsen; csakis tulajdon természetének engedelmeskedik, mintha már jelen se volnánk.” Nem a Duinói elégiák „iszonyú angyalai” szárnyalnak be hasonló ívet, miközben közönyös közelségbe ereszkednek a földhöz, hogy aztán kiáltásukat elnyelve lépjenek túl az embereken, mélységes csendjükben mégis magukkal ragadva minket? A Rilke által belakott lélektorony lépcsőin úgy járnak-kelnek ezek a félig lírai, félig spirituális lények, hogy alig lehet szétismerni őket: van, hogy nem a költő kísértőit, hanem saját sorsunk vissza-visszatérő jelenéseit ismerhetjük föl bennük. Ez az ismerős idegenség lesz az, ami az adott jelenség intenzitásával ugyanazokat a képzeteket és érzeteket keltheti, mint mondjuk maguk a Rilke-versek. Mert a levelek a költői művek háttérben húzódó kontextusaként is fellapozhatók – ahogy arról olykor a fordító lábjegyzetei is tanúskodnak –, de olyan rendhagyó episztolákként is értelmezhetők, melyek végül is megszüntetik a bennük foglalt „lét-üzenetek” személyre szabottságát, mégis minden címzettet bevonnak legbensőbb bűvkörükbe. Itt viszont – akárcsak Rilke sírfeliratának esetében – azzal a telített ürességgel kell szembesülniük, ami jelképesen a rózsa rejtekében őrzött semmiből kibomolva, szirmot hullatva hordja magában a létezés tiszta ellentmondását; a mulandóság s az örökkévalóság szóba nem férő foglalatát.

A Niké becenevű titokzatos hölgynek írt müncheni levelében Rilke a rejtett benső bágyadtság jeleiről számol be, mondván „már csak nagy ritkán, mintegy tévedésből szólít meg mélyebb közlendőivel egy-egy dolog, de nem kívánja, hogy jelentős és egyenértékű formában teremtsem újra, belülről.” Egy másik helyen pedig a következőket vallja meg: „…ha ez szégyen, hát akkor vállalom azt a szégyent, hogy én így – teljes mértékben – függök a külső körülményektől, – ezen képtelen vagyok változtatni…” A látszólag minden külsőségtől független szellem szárnyaszegettsége, a támogatók jóvoltából anyagilag biztosított munka kegyvesztett kedélye lelohasztja a költő koncentrációkészségét, felfokozott lélekjelenlétét. A teremtő magány így időről időre a magára hagyatottság bebábozódott állapotának pókhálóruhájával vonja be a költőt, akinek toronybeli ablaka kívülről nézve akár befalazottnak is tűnhet. Talán mégsem egy elidegenedett, művi életet őriznek a kastély falai.
„Hogyan él mostanában, kedves barátom? Gondolom, úgy, ahogyan én szeretnék élni.” – írja kis frázisszerűséggel egyik ismerősének Rilke abból az idegenségből, ahonnan már nem lehet visszalépni, és ahonnan a visszavágyódás sem lehet teljesen átélhető. Bár az is igaz, hogy a levélforma megejtő áttetszőséggel tükrözi a költő egyre távolodó, az itt maradókat mégis minduntalan (kb. tíz-tizenkétezer levél maradt fent a hagyatékban) megszólító alakját… Cseke Ákos Mennyi boldogságot bír el az ember? című esszékötetének címadó írása amellett érvel – miközben el is határolódik az általa vizsgált művészi magatartástól – hogy az alkotásért életükkel áldozó emberek (Rilkét kiemelten ide sorolja) a boldogságot, mint olyat úgymond azért nem bírhatják, mert az óhatatlanul kárára válna teremtő tevékenységüknek, illetve annak a kifejezőerőnek, amely nem jöhet létre egy megállapodott, kiegyensúlyozott, beérkezett élet keretei között. Valóban akad ezzel kapcsolatos kitétel a levelezésben is: „…igaz, hogy néha a boldogságnak is ürügyül kell szolgálnia, hogy beavasson minket abba, ami természeténél fogva meghalad bennünket.” Vajon mibe avathatnak be minket ezek a levelek a különböző életrajzi adalékokon és egyéb érdekességeken (például ki lehet az az 1914-es párizsi feljegyzésben említett vadidegen magyar festő?) kívül? Kérdés, hogy képesek vagyunk-e azokra a szintlépésekre, melyeket Rilke életműve valósággal megkövetel tőlünk? Kérdéses az is, hogy mennyire tudjuk (ha elsajátítani nem is) elfogadni az imént említett boldogságfelfogást, egy-egy levél erejéig hittel közeledve a világ transzcendens tényeihez? Amelyek lehet, hogy nem is a poétikus szólamok patetikus magasságaiban érhetők tetten, hanem abban a mindenki számára ismerős (vagy épp kiismerhetetlen) összetett rendben, amit véletlennek nevezünk.

Mielőtt a fentebbi szövegváltozat elkészült volna, a Rilke-levelek igézetében már egyszer megírtam azt, amit a dokumentumot tartalmazó pendrive (szabad fordításban: tollvezető!) szerencsétlen elhagyása után már nem igazán tudtam újból előhívni. Vajon Rilke földöntúli tollvezetői is hasonlóan váratlan suhanással tűntek el túlvetett tekintete elől? Vagy azért hagyták időről időre magára – magukkal ragadva a költői szemlélet szem elől tévesztett tárgyát –, hogy ismét kénytelen legyen szembesülni azzal a szótlan csenddel, melyet a műbe foglalt boldogság(?) felfoghatatlan jelenléte hagyott rá? Így állhatott ő is a toronyszoba ablakánál, mielőtt végleg feladta a leveleket. „(M)int az angyal, aki – miután épphogy megemésztettük üzenetét – életünk következő fordulópontján ismét az arcunkba mered.”