„Azért elsősorban író vagyok”
Interjú Márton Lászlóval (Szűcs Balázs Péter)
SZŰCS BALÁZS PÉTER: Melyek voltak az első meghatározó olvasmányélményeid?
MÁRTON LÁSZLÓ: Ötéves koromban, 1964-ben tanultam meg olvasni. Abban az évben karácsonyra megkaptam a Robinsont (írta Defoe), a Copperfield Dávidot (írta Dickens) és a Regélő Dunántúlt (írta Lipták Gábor). Azóta legalább tízezer könyvet elolvastam, de ebből a háromból ismertem meg a nyomtatott szöveg bűvöletét.
SZBP: Mikor kezdtél el írni?
ML: Amikor még nem ismertem a betűket. Emiatt sokáig fejben írtam. Hasznos készség, mindenkinek ajánlhatom.
SZBP: Megmutattad-e valakinek az írásaidat?
ML: Anyám főnöknőjének, Gizi néninek, de nem volt ideje elolvasni.
SZBP: Volt-e olyan író, akit a mesterednek neveznél?
ML: Első kötetem szerkesztője, Zsámboki Mari ezt írta 1984-ben a könyv borítójának hátoldalára: „Mesterei a régi és a legmaibb magyar és világirodalom.” Pontosan fogalmazott, én is így látom 30-35 évvel ezelőtti önmagamat.
SZBP: Emlékszel, mi volt az első publikációd?
ML: Magyarországon a Mozgó Világ 1981/3. számában az Avvakum című drámai jelenet. Ezt a folyóiratszámot elkobozták és bezúzták (nem miattam), de aztán az írásom benne maradhatott a pótlólag megjelent 1981/3-4. számban is. Köszönet Margócsy Istvánnak és Alexa Károlynak, a legendás hírű „régi Mozgó Világ” szerkesztőinek. Erdélyben egy kicsit hamarabb megjelent egy írásom a három nyelvű kolozsvári Echinox magyar oldalain. Ezt a három újságoldalt akkoriban Bréda Ferenc és Bretter Zoltán szerkesztette.
SZBP: Meg lehet-e mondani, melyik saját írásod áll hozzád a legközelebb?
ML: Mindig az a legkedvesebb, amit éppen kiadtam a kezemből.
SZBP: Sokat olvasó író vagy. Mit jelent számodra az olvasás?
ML: Próbálok úgy írni, mintha olvasnék, és úgy olvasni, mintha írnék. Persze, nem mindegy, mikor találkozunk egy művel. Két példa, ezer másik helyett: ha Italo Svevo Zeno tudata és Jan Potocki Zaragozai kézirat című alkotását húszévesen olvastam volna, amikor már megvoltak magyarul, nem pedig kétszer olyan idősen, akkor most más ember és másmilyen író volnék. Igaz, így is kedves olvasmányaim lettek.
SZBP: Van-e kedvenc szerződ, akár a magyar, akár a világirodalomból?
ML: Nem könnyű 3 + 10.000 könyv közül választani, de nem térek ki a kérdés elől. Magyar irodalom: Mészöly Miklós Film című munkája, világirodalom: Sadeq Hedajat (tragikus sorsú XX. századi iráni szerző) Vak bagoly című remekműve. Mindkettő kisregény.
SZBP: Mit gondolsz arról, hogy a nyomtatott könyv esetleg háttérbe szorul, s egyre inkább a képernyőn történő olvasás lesz a meghatározó?
ML: Gyerekkoromban, 1969-ben láttam Truffaut filmjét, a 451 Fahrenheit-et. Ebben a filmben könyvet égetnek, és ebből értettem meg, hogy a könyveket el kell rejteni. A képernyős olvasás erőltetése ugyanezt az üzenetet hordozza. Másfelől én sem szeretnék lemondani a képernyő előnyeiről. Óriási vívmány, hogy egy sor – azelőtt nehezen vagy sehogyan sem – hozzáférhető írásmű egy-két kattintással a szemünk elé kerül.
SZBP: Hogyan befolyásolja a saját írásaidhoz való hozzáállásodat az a tény, hogy otthonosan mozogsz a német nyelvű irodalomban is?
ML: Például úgy, hogy időnként megpróbálok németül írni. Egy utóbb tanult nyelvben kisebb az ember mozgástere, mint az anyanyelvében, de éppen ez teszi a vállalkozást érdekessé. Egészen más dolgok jutnak az eszembe németül, mint magyarul. Egy több nyelven tudó pályakezdőnek szívből ajánlhatom, hogy próbáljon idegen nyelven írni, aztán készítse el az így létrejött szöveg magyar változatát. És olvasson az általa ismert nyelveken minél több világirodalmat.
SZBP: Műfordítóként mit gondolsz, lehet-e lényegében tolmácsolni, közvetíteni az eredeti műveket? Véleményed szerint létezik-e valódi fordítás – vagy csak „ferdítés” van?
ML: A kérdést úgy tenném fel: megismerhető-e a jó fordításból az eredeti mű? Válasz: szinte kizárólag a fordító ismerhető meg. Viszont – jó esetben – a fordító tud valamit a műről, és akkor ez a tudás vagy ennek egy része is megismerhető az átültetett szövegből. A Faust fordítása közben próbáltam értékelni fordító elődeim teljesítményét. Hogy régi példákat mondjak: Dóczi Lajos jóval kevesebbet tudott Goethéről és művéről, mint Váradi Antal, és ez a különbség 130 év elteltével is világosan látszik. Viszont mindkettőjük fordítása elavult mára, ahogy az én – most új – fordításom is elavul száz éven belül.
SZBP: Miben látod a műfordítás legfőbb feladatát, nehézségeit, kihívásait?
ML: Általában a „hűség” és a „szépség” állítólagos ellentétét szokás kiemelni. Ezzel az ostoba előítélettel legutóbb Barna Imre számolt le Magyar Narancs-beli frappáns cikkében. Én az igazi nehézséget és kihívást abban látom, hogy a fordítónak szuverén írói viszonyt kell a lefordítandó műhöz kialakítania, máskülönben erőtlen lesz a szöveg, ugyanakkor nem szabad (nem kellene) odaállnia a szöveg és az olvasó közé. Ez a probléma jól megmutatkozik a magyar Ulysses-fordítások példáján, de Tandori Dezső fordítói életművét is érdemes ebből a szempontból szemügyre venni. És hogy mi a legfőbb feladat? Csinálni.
SZBP: Egy alkalommal azt említetted, hogy Luther Asztali beszélgetéseinek fordítása mellett lehetett saját prózát írni, Goethe Faustja mellett azonban már nem. Mire gondoltál?
ML: Luther „Asztali beszélgetései”, amelyeket 2012 és 2014 között fordítottam, a szóbeliség és az írásbeliség határmezsgyéjén mozognak, és a spontaneitásukkal nyűgöznek le. Érződik bennük egy nagyon erős egyéniség, ugyanakkor nem nehezedik rájuk a szerzői szuverenitás súlya. Goethe művében, a Faust minden sorában irdatlanul nehéz teher a szerzői szuverenitás. Ezt megemelni, hordozni nagy feladat, elviszi az alkotó erő nagy részét. Luther fordítása úgy ment, hogy egy hónapig fordítottam a (többnyire rövid és egymással össze nem függő) szövegeket, aztán elküldtem az addig elkészült részt a szakmai ellenőrző szerkesztőnek, Csepregi Zoltánnak, és egy hónapig regényt írtam. Így jött létre A mi kis köztársaságunk. A Faust fordítása közben ilyen életstratégia nem képzelhető el.
SZBP: Végül azt szeretném megtudni, hogy mik a további terveid?
ML: Újabb regény. Esetleg egy vagy több dráma is. Azért elsősorban író vagyok, és csak másodsorban műfordító.
Márton László
Az első Faust-könyv és benne az ördög
A Faust-mondakör csaknem ötszáz éves múltra tekinthet vissza, kialakulása már doktor Faustus életében, a XVI. század első felében elkezdődött. A mondakör napjainkig több száz irodalmi és képzőművészeti alkotás, színházi rendezés és film forrása volt, nem beszélve az előbbieket tárgyaló szakirodalmi feldolgozások, kritikák és esszék sokaságáról. Érdemes egy pillantást vetnünk arra a régi Faust-könyvre, amely először tárta doktor Faustus históriáját a nyilvánosság elé, és amelynek olyan világirodalmi rangú utódai lettek, mint Marlowe Faustus-drámája, Goethe főműve és Thomas Mann Doktor Faustusa, de akár Bulgakov ördögregényét is beilleszthetjük a sorba.
Maga doktor Faustus létező személy volt, Lutherrel egy időben élt, 1540-ben halt meg. Életéről kevés biztos adatot és tényt derítettek fel a kutatók, de nyilvánvaló, hogy az eredeti életrajzból szinte semmit nem őrzött meg a Faust-könyv, amelynek megjelenésekor már kihalóban volt az a nemzedék, amelynek személyes emlékei lehettek a doktorról. Így kerülhetett be a könyvbe egy sor olyan vándoranekdota, pletyka, rémtörténet és spekuláció, amelyeknek eredetileg semmi köze sem volt doktor Faustushoz, mégis az ő alakja körül álltak össze azzá a különös keverccsé, amelyből a korlátlan tudásra vágyó, nagyratörő modern ember mítosza kifejlődhetett.
A művet a szakirodalom a közreadó, Johan Spies nyomán Spies-féle népkönyvnek nevezi, noha tárgya és szemlélete miatt némileg eltér a többi korabeli népkönyvtől, amelyek többnyire lovagregények és széphistóriák átdolgozásai. A História… először 1587-ben jelent meg, ezt gyorsan követte két bővített kiadás, amelyeknek számos variációját és utánnyomását ismeri a könyvészet. Ez a könyv tette Faust alakját Németország határain túl is közismertté, és ezzel kezdődött a Faust-mondakör világirodalmi karrierje.
A História… szerzőjét nem ismerjük. A könyv felépítése és heterogén jellege miatt elképzelhető, hogy nem egy szerzője volt, hanem több. A teológiai töltésű, moralizáló szövegtömb mellett van ismeretterjesztő szövegrész, démonológiai oknyomozás és sok mulatságosnak szánt anekdota. Ezek stilisztikailag is markánsan eltérő szövegrétegek.
Az alább olvasható szemelvények közül az első, az ördögrevű a könyv ijesztgetve-szórakoztatónak szánt részei közé tartozik, afféle középkor végi riport, helyszíni tudósítás. Elképzelhető, hogy az ismeretlen szerző nem a saját képzelete alapján dolgozott, hanem valamilyen ördögismertetőt vagy más hasonló forrásmunkát használt, ezt azonban a kutatók (akik sok más szövegrész eredetét kiderítették) nem tudták azonosítani. Az epizód rikító groteszksége és anekdotikus lezárása már-már humorossá teszi az eredetileg komornak és elborzasztónak gondolt jelenetet.
A másik, több rövid fejezetből álló szövegrész a könyv végén olvasható, és a moralizáló réteghez tartozik. Ez a legfeszültebb, legdrámaibb (és a szó mai értelmében: leginkább eredeti) része a munkának. Faustus kétségbeesésében a magára hagyott, modern individuum vergődését, az ördög viselkedésében a modern hatalmi cinizmus korai, kezdetleges előzményét vehetjük észre. A mi korszakunk felől nézve az ördög olyannak rémlik, mint a kommunista diktatúrában egy tartótiszt, aki fölényes biztonsággal bánik el a tőle szabadulni próbáló beszervezett ügynökkel. Ebben a részletben az ördög intertextualitását maradéktalanul felderítették a kutatók. Az ismeretlen szerző az ördög szájába adott gúnyos mondatokat részint Johannes Agricola közmondásgyűjteményéből, részint Sebastian Brant A Bolondok Hajója című szatírájából másolta ki, a verses gnóma pedig éppenséggel Luther szerzeménye.
Itt mondom el: szándékosan választottam olyan szövegrészeket, amelyeket Goethe nem használt fel, mert nem tudott velük mit kezdeni. Goethe ördöge a felvilágosodás szülötte; nem győzi hangoztatni Faustnak, hogy nem visel se szarvat, se lópatát. Az ő ördögi volta a lényeglátásban és a vélemény-nyilvánításban mutatkozik meg. Ami pedig doktor Faustus sirámait illeti: Goethe koncepciója szerint Faust kiszabadul Mephistopheles markából, és az ördög szégyenül meg a mű végén. Annál fontosabb volt ez a jelenet Thomas Mann számára: Adrian Leverkühn megrendítő összeomlása elképzelhetetlen volna a História…-beli Faustus elkárhozása nélkül, amely egyébként a Thomas Mann-hős modelljére, Nietzschére is erős hatással volt.
Goethe Faustjának második részét a budapesti Katona József Színház megbízásából fordítottam le az elmúlt másfél évben. Az első részt még az 1990-es évek elején lefordítottam. Amikor a Kalligram Kiadó úgy döntött, hogy a Faust teljes szövegét kötetben megjelenteti, azt javasoltam, hogy függelékként kerüljön be a História… is a kötetbe, mint olyan szöveg, amely nagyban segíti Goethe művének megértését. A kötet és benne a História… előreláthatólag az év végén fog megjelenni.
História doktor Johann Faustusról
(Részletek)
Doktor Faustus előtt megjelennek valóságos alakjukban mindenféle pokolbeli szellemek, köztük a hét legrangosabb meg is van nevezve
Doktor Faustust, látogatásképpen, fölkereste az ő fejedelme és valódi gazdája. A doktor nem kevéssé megrémült látogatója irtózatosságától. Annak ellenére, hogy nyáron történt az eset, az ördög olyan hideg levegőt árasztott, hogy doktor Faustus úgy érezte, mindjárt megfagy. Az ördög, aki Beliál néven mutatkozott be, így szólt: „Éjfélkor, doktor Faustusom, amikor álmodból felriadtál, beleolvastam a gondolataidba, és úgy vettem észre, hogy látni szeretnéd a legrangosabb pokolbeli szellemeket. Így tehát eljöttem hozzád a legrangosabb tanácsosaimmal és szolgáimmal, hogy kívánságod szerint megszemlélhesd őket.” Doktor Faustus így szólt: „Nosza, rajta, de hol vannak?” Felelte Beliál: „Odakint!”
Beliál pedig bozontos és szénfekete medve alakjában jelent meg doktor Faustus előtt, ám a fülei olyan hosszúak voltak, hogy összeértek a feje fölött. A füle meg a hosszú, hegyes orra izzó vörös volt. Fölfelé kunkorodó, hófehér agyarai voltak, és hosszú farka volt, mintegy három könyöknyi. A nyaka tájékán három pár verdeső szárnya volt.
Majd pedig jöttek a szellemek sorban egymás után doktor Faustushoz, a szobájába, minthogy egyszerre mindegyiküknek nem jutott volna ülőhely. Beliál pedig sorban egymás után bemutatta őket doktor Faustusnak, megmondva a rangjukat és a nevüket.
Elsőként lépett be hét előkelő szellem. Jött Lucifer, doktor Faustus voltaképpeni gazdája, akivel a doktor a szerződést kötötte. Ő embernagyságú alakot öltött, és sűrű szőrzet borította, olyan színű, mint a vörös mókusé. A farka ugyanúgy a feje fölé kanyarodott, mint a mókusoknak.
Utána jött Belzebub, neki testszínű szőrzete és ökörfeje volt, két ijesztően nagy füllel. Ő is egészen bozontos és loboncos volt, két nagy szárny állt ki belőle, amelyek annyira tüskések voltak, mint a bogáncs a mezőn. Színe félig zöld, félig sárga, ráadásul a szárnyai fölött lángnyelvek libegtek, azonkívül tehénfarka is volt.
Astaroth sárkánykígyó alakjában jött, és a farkára támaszkodva, fölegyenesedve járt. Lába nem volt neki, a farka meg olyan színű volt, mint a törékeny kuszmagyíknak. Kövér hasa volt, fölötte két rövidke mancsa, amelyek élénksárgák voltak. A hasán látszott némi fehérség is, de az is inkább sárgás, a háta viszont gesztenyebarna volt. Ujjnyi hosszú, hegyes fullánk állt ki belőle, és azon olyan tövisek voltak, mint a sündisznónak.
Utána jött Satanas, egész teste fehér és szürke, és szamárfeje volt neki, de a farka, mint a macskáé, és a karmai könyöknyi hosszúak voltak.
Anubisnak kutyafeje volt, fekete-fehér szőre, a fekete részeken fehér pöttyökkel, a fehéreken pedig feketékkel. Amúgy meg olyan lábai és lelógó fülei voltak, mint egy kutyának, és négy könyök volt a hosszúsága.
Őt követte Dythicanus, aki nagyjából egy könyöknyi hosszú volt, és úgy nézett ki, mint egy madár, vagyis mint egy fácánkakas, csak éppen a nyaka zöld volt, és be volt vonalkázva.
Utolsónak jött Drachus, négy kurta lábon, amelyek sárgák és zöldek voltak, a teste felül barna volt, és mintha kék tűz lobogott volna rajta, a farka pedig vöröses.
Ezek heten, valamint Beliál, aki a falkavezérük és a nyolcadik volt, a fönt leírt jelmezeket viselték.
A többiek is hasonló alakban jelentek meg, vagyis megannyi oktalan állat képében, úgymint disznók, őzek, szarvasok, medvék, farkasok, majmok, hódok, bivalyok, bakkecskék, zergék, vadkanok, szamarak és más effélék. Ilyen alakban és formában jelentek meg doktor Faustus előtt, méghozzá olyan sokan, hogy nagy részüknek ki kellett menniük a szobából.
Doktor Faustus szerfölött elcsodálkozott mindezen, és kérdezte a körülötte álló hét főszellemtől: miért ebben és nem más alakban jelentek meg? Felelték neki: azért, mert ez az igazi alakjuk, és a pokolban nem is tudnak más alakot ölteni. Ők tudniillik pokolbeli barmok és csúszómászók, vagyis jóval förtelmesebbek és ocsmányabbak, mint amikor itt átváltoznak másmilyen alakba. Itt persze emberformát is ölthetnek, akár férfit, akár nőit, ahogyan jónak látják.
Mire doktor Faustus azt mondta: elég lesz, ha ők heten itt maradnak, és kérte, hogy a többieket bocsássák el, ami meg is történt. Ezek után Faustus azt kívánta, hogy tartsanak neki bemutatót, ők pedig erre igent mondtak. Át is változott egyik a másik után, ahogyan előzőleg már sokszor tették, mindenféle állatalakba, továbbá nagy madarakká, kígyókká és egyéb csúszómászókká, négylábúakká és kétlábúakká.
Ez megtetszett doktor Faustusnak, és kérdezte, hogy ő is átváltozhatna-e. Ők azt mondták: hogyne, és odalöktek neki egy varázskönyvecskét, hogy próbálkozzék csak. Meg is próbálkozott.
Végül nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőlük, mielőtt elbúcsúznának tőle: ugyan már, ki teremtette a férgeket? Ők azt
Vajon ki
teremtette
a férgeket?
mondták, hogy az ember bűnbeesése után jöttek létre a férgek is, hogy az embernek kellemetlenséget és kárt okozzanak. „Mi magunk is ugyanúgy át tudunk változni bármiféle kártékony féreggé, ahogyan másmilyen állatokká is.” Doktor Faustus felkacagott, és látni kívánta ezt a dolgot. Kívánsága teljesült. Mihelyt a szellemek eltűntek a szeme elől, a kamrájában vagy dolgozószobájában megjelent egy csomó féreg, úgymint hangyák, piócák, bögölyök, tücskök, sáskák és a többi. Most már az egész házban hemzsegtek a férgek, ő pedig haragudott, bosszankodott és dühöngött emiatt, mert a férgek egy része őt gyötörte. A hangyák megmarták, a méhek megszúrták, a szúnyogok megcsípték, méghozzá a szeme alatt, a bolhák megharapták, a dongók a feje körül röpködtek, úgyhogy nem győzte hessegetni őket, a tetvek a hajában meg az inge alatt garázdálkodtak, a pókok leereszkedtek rá, a hernyók felmásztak rá, a darazsak beledöfték a fullánkjukat.
Egyszóval, mindenféle módon annyit szenvedett a férgektől, hogy joggal mondhatta: „Most már elhiszem, hogy ti mindnyájan kölyök ördögök vagytok!” Nem is volt maradása a szobájában. Mihelyt aztán kilépett a szobából, azon nyomban megszűntek a gyötrelmek és a férgek, egyik féreg abban a szempillantásban eltűnt a másikával együtt.
…………………………………………………………………..
Arról az időszakról, amikor doktor Faustusnak már csak egy hónapja volt hátra, és csüggedés fogta el, folyton jajveszékelt és sóhajtozott ördögi mivolta miatt
Faustusnak úgy pergett le az ideje, mint a homokóra. Vége felé közeledett a 24. év, miután, ahogy föntebb le van írva, testestül-lelkesül eladta magát az ördögnek, és már csak egy hónapja volt hátra. Ekkor aztán meghunyászkodott; úgy érezte magát, mint egy elfogott gyilkos vagy rabló, akire kimondták az ítéletet a börtönben, és most várja a halálbüntetést. Félelem fogja el, sírdogál, magában beszél, és úgy kalimpál a kezével, mint aki rémeket lát. Nyög és sóhajtozik, lesoványodott, és attól kezdve csak ritkán mutatkozott vagy egyáltalán nem, és még a szellemet sem kívánta látni vagy tűrte meg a közelében többé.
Doktor Faustus siralmas panasza, amiért ereje teljében és fiatalságában kell meghalnia
Ez a szomorúság arra ösztökélte doktor Faustust, hogy följegyezze siralmas panaszát, nehogy elfelejtse, és egyik ilyen följegyzett panasza itt következik.
„Jaj, Faustus, te elvetemült és haszontalalan szívű, aki testrészeidet is magaddal rántod a tűzhalált kimondó ítéletbe, holott az üdvösséget is elnyerhetted volna, de azt most elveszíted! Jaj, ész és szabad akarat, minek mozgatjátok a tagjaimat, ha ebből nem lesz más eredmény, mint életük vége? Jaj, ti testrészek és tagok, jaj, te most még ép és egészséges test! Az ész és a lélek vádol engem, mert rajtam múlt, hogy jól vagy rosszul bánok-e veled, és ha megjavultam volna, veled is, testem, kibékülhettem volna. Jaj, szeretet és gyűlölet, miért költöztetek egyszerre belém, ha együttes társaságotok miatt ekkora gyötrelmet szenvedek? Jaj, irgalmasság és bosszú, milyen okból mértetek rám ilyen cudar jutalmat és ennyi gyalázatot? Ó, jaj, könyörtelenség és együttérzés, hát azért lettem-e emberré teremtve, hogy a büntetést, amelyet előre látok, magam szabjam ki önmagamra? Jaj, jaj, én nyomorult, van-e bármi ebben a világban, amely nem a vesztemre tör? Jaj, jaj, mit is használ az én panaszom?”
Másik panasz doktor Faustustól
„Jaj, jaj, jaj, én balsors tiporta ember! Jaj, te siralmas, te kárhozatra szánt Faustus, te bizony a kárhozottak seregébe tartozol, mert hiszen a halál mértéktelen fájdalmait kell fogadnom, és hát sokkal siralmasabb halált, mint ami valaha is lesújtott fájdalomtól kínlódó teremtményre! Jaj, jaj, ész, vakmerőség, elvetemültség és szabad akarat, ó, jaj, te elátkozott és tévelygő életem! Ó, jaj, te vak és felelőtlen ember, te, aki a testrészeidet, a testedet és a lelkedet ugyanúgy elvakítottad, amilyen vak vagy te magad! Ó, jaj, mulandó gyönyör, milyen veszedelembe taszítottál, amikor szemeimet elvakítottad és elhomályosítottad! Jaj, gyenge jellemem, jaj, gyászba borult lelkem, hová lett az ítélőerőd? Ó, jaj, siralmas szorongattatás, ó, jaj, kétségbeeséstől agyonsújtott remény, soha többé nem kapaszkodhatom beléd! Jaj, kínra kín, siralomra siralom, vinnyogás és nyöszörgés! Jaj, ki fog megmenteni engem? Jaj, hogyan rejtőzhetnék el? Jaj, hová bújjak, merre meneküljek? Hát bizony, mehetek bárhová, így is, úgy is foglyul estem.”
Ezután a nyomorult Faustus olyan mély búskomorságba esett, hogy meg sem tudott szólalni többé.
Miképpen szégyenítette meg a gonosz szellem a búskomorságba esett Faustust különleges, csúfondáros, tréfás példabeszédekkel és közmondásokkal
A föntebb olvasható panaszok hallatán megjelent Faustusnak a szelleme, Mephostophiles, odalépett hozzá, és így szólt:
„Ugye, pontosan tudtad a Szentírásból, hogy kizárólag Istent szabad imádnod, neki kell szolgálnod, és nem lehetnek rajta kívül idegen isteneid sem bal, sem jobb kéz felől? Mégsem így cselekedtél, hanem megkísértetted a te Istenedet, és elpártoltál tőle, és megtagadtad, és hozzánk szerződtél testestül-lelkestül. Ha pedig így van, akkor be kell tartanod a szerződést. Figyelj csak az én verses életszabályaimra!
Ha tudsz valamit, hallgass,
Ha jó dolgod van, nyughass.
Ha van valamid, légy gondos őre,
A balsors megjön egykettőre.
Hát hallgass, tűrj, vigyázz, és jól kapaszkodj,
Balsorsodról senkinek se panaszkodj.
Már késő: Istentől jót ne remélj!
Balsorsodat meghozza nappal, éj.
Így tehát, Faustusom, nem jó nagyurakkal és az ördöggel egy tálból cseresznyézni, mert az arcodba köpik a magját, amint most magad is láthatod.
Szintúgy, ha jó messzire elmentél volna innét, most nem lenne sáros a ruhád szegélye.
Felültél a magas lóra, és az ledobott.
Megvetetted azt a tudományt, amelyet Istentől kaptál, mert az nem volt elég neked, hanem az ördögöt hívtad vendégségbe, és 24 éven át azt hitted, hogy minden arany, ami fénylik, vagyis amit a szellem feltár előtted. Ezáltal az ördög rád kötötte a csengettyűjét, akár egy nyavalyás macskára.
Látod-e: Istentől alkotott szépséges teremtmény voltál, csakhogy a rózsa, amelyet sokáig a kezében tart és szagolgat az ember, nem marad meg örökké.
Akinek a kenyerét etted, annak a dalocskáját énekeld.
Ha Nagypéntekig türelmesen vártál, Húsvétig már guggolva is kibírod.
Ha ígértél valamit, annak biztosan megvan az oka.
A botnak és a sült kolbásznak két vége van.
Nem jó rámenni az ördög jegére.
Gonosz vér folyik az ereidben, márpedig a Gonosz a gonoszt nem ereszti el, ahogy a macska sem az egeret.
Éles szándék léket vág.
Amíg új a nagykanál, használja a szakács, de aztán, ha elhasználta, beleszarik, és a kanálnak annyi. Nahát, nem így áll-e a dolog veled is? Azelőtt az ördög új főzőkanala voltál, de most már nem veszi hasznodat.
Piacon kellett volna adásvételt tanulnod. Azonkívül kevesellted azt a csekély árukészletet, amelyet Isten rád ruházott. Mi több, Faustusom, micsoda elbizakodottságot engedtél meg magadnak, amikor összes tetteidben és döntéseidben az ördög sógorának vallottad magadat! Úgyhogy most kössed jól fel a gatyádat, mert Isten az Úr, az ördög pedig csak apát vagy szerzetes.
Az elbizakodottság sohasem vezet jóra. Ha te akartál minden utcában Nagy Jani lenni, akkor tudd meg, hogy a bolondról furkósbottal verik le a tetveket.
Aki sokat markol, keveset fog.
Ahogy gurítasz, úgy kell bábut állítanod.
Szívleld hát meg az én tanításomat és útmutatásomat, habár eső után köpönyeg: nem kellett volna annyira megbíznod az ördögben, mert az ördög Isten majma, továbbá hazug és gyilkos, úgyhogy okosabbnak kellett volna lenned. A gyalázat pusztulásba visz: lám csak, ezúttal is a végromlás vár egy emberi lényre. Pedig milyen sokba került fölnevelni!
Legyen észnél az a fogadós, aki szállást ad az ördögnek.
Több is kell a tánchoz, mint egy pár piros cipellő.
Ha Istenhez igazodtál volna, és beéred azokkal az adományokkal, amelyeket ő juttatott neked, akkor most nem kellene beállnod ebbe a körtáncba. Nem kellett volna olyan készségesen az ördög rendelkezésére állnod, és gyanútlanul hinni neki, mert aki hiszékeny, azt be is csapják. Most aztán megtörli a száját az ördög, és odábbáll.
Kezességet vállaltál a tulajdon véreddel: kezes, fizess! Hallottad a javulásra intő figyelmeztetést, csakhogy az egyik füleden bement, a másikon kijött.”
Miután a szellem ily módon hosszasan énekelte Faustusnak a nyomorult Júdásról szóló gúnydalt, egyszerre csak eltűnt, magára hagyva Faustust a legmélyebb melankóliában és zavarodottságban.
(Márton László fordítása)
(Márton László Faust-fordítása a Kalligram Kiadónál fog megjelenni)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post