Füstjelek

Sjón: A cethal gyomrában

(részlet a regényből)

Ezerhatszázharminchat szeptember elején Tudós Jónas Pálmasont elhozták Gullbjarnareyről, azaz Arany-Björn szigetéről, és titokban délre vitték. Ötnapi lovaglás után Bakkiba értek vele. Akkor már este volt, Jónast pedig fölrakták egy kereskedőhajóra, ami másnap reggel kelt útra. Nem volt tisztában vele, kik állnak az utaztatás mögött, de figyelmesebben bántak vele, mint azt más hatalmasoktól megszokhatta, a körülmények a hajón pedig jobbak voltak, mint egy rab várhatná; nem tették rabszolgaketrecbe, ugyanott alhatott, ahol a legénység. Az egész dolog rejtély volt előtte. A neki tulajdonított boszorkánykönyv és a némelyek szerint általa vezetett boszorkányiskola miatti per a legszigorúbb számkivetéssel zárult, és azzal a paranccsal járt együtt, hogy senki nem nyújthat neki szállást vagy segítséget. Jónas akkor eredménytelenül próbálta elhagyni az országot. Feleségével és gyerekeivel kóborolt mindenfelé az országban, elment bárhová, ahol hajó köthetett ki, és könyörgött, hogy vigyék el, de senki nem akarta felengedni őket a hajójára. Attól féltek-e, hogy boszorkányos embert vegyenek fel a hajójukra, vagy Jónas ellenségeinek gonoszsága vagy összeesküvése volt az oka – mert ők még keményebb, akár halálos ítéletet is hozhattak a fejére, ha a számkivetés parancsa ellen vét –, valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. Mivel pedig nem adatott meg neki, hogy eleget tegyen az ítéletnek, ötévnyi száműzetésre ítéltetett a saját hazájában, egészen addig az időpontig, amikor hirtelen, minden magyarázat nélkül fel nem vitték erre a hajóra, ami álomba ringatta a bakki kikötő éjsötét vizén.
Napfelkeltekor, épp mielőtt felvonták volna a horgonyt, egy másik utast is hoztak a fedélzetre. Jónas arra ébredt, hogy a dánok izlandi helytartójának, Pros Mundnak két embere egy zsákkal letakart fejű férfit vezet a legénységi fedélzetre. A foglyot utasították, hogy üljön le a padlóra Jónas függőágyával átellenben, aztán levették a kezéről a béklyót, és távoztak. A jövevény szánalmasan nyögve babrálni kezdett a csomóval, ami a zsákot tartotta a fején, de nehezen ment neki, a keze elkékült a bilincstől. Jónas kihengeredett az ágyából, és leoldotta róla a zsákot. Szőke szakállas arc, kék, szomorú szempár bukkant elő; a fia volt az, Pálmi Guðmundur tiszteletes. Apa és fia zokogva ölelkeztek össze. Jó ideig sírtak a kajütben, amíg egy matróz fel nem zavarta őket a fedélzetre, akkor meg ott sírtak, és a nagy sírástól majdnem elmulasztották az ijesztő, de lenyűgöző látványt, ahogy Izland eltűnik a láthatár peremén.
Apa és fia hajózott, és biztonságban partot ért.
Tudós Jónas a koppenhágai partraszállás utáni néhány órában több embert látott, mint addigi élete során összesen; több kötényt, több kalapot, több csizmát, több tyúkot, több disznót, több lovat, több talicskát, több kutyát, több katonát, több ágyút, több kocsit, több háztetőt, több házat, több ablakot, több ajtót. És sok olyasmit, amit eddig csak képeken: szélmalmokat és szökőkutakat, tornyokat és tágas tereket, kastélyokat és katedrálisokat, freskókat és faragványokat, ligeteket és lagúnákat, szabókat és szépasszonyokat, sajtárusokat és serfőzőket. Megpróbálta kivédeni, hogy mindezek hatással legyenek rá, s az újdonságokat rögtön elhárította magától, mert mindenekelőtt arra a gondolatra akart koncentrálni, hogy Öreg Gorm ősi dán király birodalmában van éppen. Ez az érzés akkor lepte meg először, mikor útközben megpillantották a Feröer-szigeteket. Jónas végre a saját szemével láthatta azt, amit maga is gyakran lerajzolt a világtérképekre, amiket néha fizetségül adott ételért cserébe, mikor Sigríðurrel és a gyerekekkel menekülniük kellett. S most ahelyett, hogy a papír fölé görnyedve, az égből nézne le a földre, mint a madarak közül a legmagasabban szálló, ő maga is a térképen találta magát. És megszállta a hit, hogy amint dán földre teszi a lábát, onnantól kezdve minden ajtó kinyílik majd előtte. Jónas most ott áll, ahol a térképen megszűnik a fehér folt – az a pusztaság, aminek láttán minden rajzoló késztetést érez, hogy az üres helyet gyilkos bálnákkal, csikóhalakkal és jégtáblán sodródó jegesmedvékkel töltse ki, hogy a szem el ne unja magát a végtelen óceánon –, és furcsán ismerős neki a föld, ahol partot ért, bár mind ez idáig csak úgy ismerte, mint a saját keze művét, amit nyírfatintával és festékkel alkotott, de persze csak halvány színeket használva, hogy a helyneveket el lehessen olvasni. És mivel megszokta, hogy úgy gondoljon a világra, mint képre, amit össze lehet hajtogatni és zsebre lehet tenni, mint egy régi történetíró kurta összefoglalását a világról, most úgy tűnik neki, hogy onnan, ahol áll, a régi idők történelmének legfontosabb helyszíneire is könnyedén eljuthatna, délre Konstantinápolyba, keletre Svédországba és Ruszföldre, Novaja Zemljára, Ázsiába.

Fordította: EGYED VERONIKA
Az eredetivel egybevetette és a versbetéteket fordította: Dunajcsik Mátyás

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Sjón: Rökkurbýsnir. Reykjavík, 2008, Bjartur.
(A kötet a Magvető Kiadónál jelent meg 2015-ben)

(A rovatot szerkeszti Szűcs Balázs Péter)