Füstjelek

Samanta Schweblin

Ott lapul a fehérségben

(részlet A zűrzavar forrása c. kötetből)

A hátsó ülésen remegő férfi nem érti, mit akarhatnak tőle. Kényszerítették, hogy szálljon be a kocsiba, most pedig a külváros felé tartanak vele, és bár már megkérdezte, hová viszik, mit fognak vele csinálni, és hogy történetesen rablásról van-e szó, senki nem válaszolt a kérdéseire. A riadt férfi még egyszer megkockáztatja:
– Legalább mondják el, mit akarnak…
– Nyugalom, Coronelio. Nyugalom, nincs itt semmi baj – mondja, amelyik vezet.
Hátul a másik kettő kíváncsian vizslatja a férfit.
– Tudják a nevem… – mondja Coronelio.
– Nyugalom. Kocsikázunk egyet, beszélgetünk egy kicsit, és ön máris szabad. Mit szól hozzá? – kérdezi a baloldali.
– Ha pénzt akarnak, odaadom maguknak az összeset… – mondja, és ideges kézzel gyűrögeti a zsebét.
– Nyugodjon meg, akkor sorban bemutatnám a munkatársaimat: jobbra öntől, az írnokunk, Salvador, ő készíti a találkozó jegyzőkönyvét; a volánnál, Cristófano; és balra öntől, a csapat vezetője, az önt éppen szóval tartó Santana, aki végig a kalauza lesz a beszélgetés során. Nézzük, értjük-e egymást. Salvador, mutassa meg neki a papírokat.
Salvador kinyit egy aktatáskát, és átnyújt Coroneliónak egy köteg papírt.
– Ezek itt különféle felhatalmazások, engedélyek, megbízólevelek – magyarázza szertartásosan Salvador.
Coronelio látja a papírokat, de egyiket sem tudja megnézni alaposan. Fölismer szövegeket, pecséteket, fejléces papírokat és a szervezet emblémáját: a rajzon mintha fehér szárnyak emelnék magasba az igazságszolgáltatás jelképét.
– Először is – kezdi Santana – muszáj megbizonyosodnunk róla, hogy ön érti, minek köszönhető a jelenlétünk.
Salvador begyűjti a papírokat, és elrakja őket a dossziéba. A táskából elővesz egy írógépet, és elhelyezi az ölében. Befűz egy üres papírt – persze ezen is ott díszeleg az embléma –, és felírja a bal fölső sarokba Coronelio teljes nevét, a dátumot, időpontot, helyszínt.
– Rendben, ha ön nem kezdi, elkezdjük mi: A fent említett napon, vessző – diktálja Santana, Salvador pedig lejegyzi –, délután fél hétkor, vessző, felvettük a nyolcas számú utast, ezúttal véletlenszerűen választottunk, ahogy azt a megállapodás havonta egyszer lehetővé teszi. Pont. Gyönge, jelentéktelen test, méla tekintet, és a szituációval szemben tanúsított nyilvánvaló értetlenség, ez volt a kulcs a kiválasztás foganatosításához. Alább a kezelés részletei kerülnek rögzítésre. Kettőspont. Itt hagyjon ki helyet, Salvador. Elhangzottak. Kettőspont.
Coronelio az útvonalat tanulmányozza, mely egyre sötétebb utcákon vezet.
– Most beszéljünk a problémáiról, Coronelio.
Most beszéljünk a problémáiról, jegyzi le Salvador.
– Miféle problémáimról? Miről beszél?
– Mi nyugtalanítja?
– Mi nyugtalanít?
– Jobb lesz, ha megnyugszik, és kicsit magára koncentrál: tehát, mesélje el a csapatunknak, mi keseríti meg a napjait, de jól gondolja át… Gondolkodjon.
Coronelio szeme tágra nyílik, de nem szól semmit.
– Az órával ne törődjön.
– Coronelio… – mondja Cristófano, és fenyegetően elveszi a gázt, de Santana egy rosszalló mozdulattal elhallgattatja.
– Mondja ki, ami először eszébe jut, azt, ami annyira nyomasztja.
Coronelio – alig hallható hangon, esetlenül imbolyogva, mint aki ráébred a saját szerencsétlenségére – megszólal:
– Hát ez nyugtalanít.
– Jól van, meglátja, végül lesz majd értelme, ha kimondja. Na most… Mi nyugtalanítja? Gyerünk, gyerünk, még egy picit.
– Hát ez.
Cristófano végigméri Coronelio arcát, aztán Santanára néz a visszapillantó tükörben, és ingatni kezdi a fejét.
– Micsoda? Mondja el pontosan, mi nyugtalanítja!
– Hogy maga kérdéseket tesz föl. És a barátja, Cristófano, meg hogy tudják a nevem.
– Salvador, töltsön a barátunknak egy kupicával.
Salvador egy pillanatra félreteszi írnokszerepét, elővesz az ülés alól egy palackot, és tölt egy kis limoncellót a pohárkába, amelyet Santana tart elé.
Coronelio elveszi a poharat, az útra pillant, aztán Cristófano fenyegető mosolyára a visszapillantóban, és egy húzásra megissza a likőrt.
– Tudjuk, mi nyomasztja, szóval beszéljen – mondja Cristófano.
– Mit tudnak? Mi az?
– Mi a helyzet a feleségével?
Talán a felesége miatt, talán az italtól, Coronelio szeme könnybe lábad. Visszaadja Cristófanónak az üres poharat, és azt mondja:
– Ki mondta el maguknak? Honnan tudják?
– Mit honnan tudunk, Coronelio?
– Amit tudnak, hogy megcsal.
– Töltsön még egy pohárral, Salvador – mondja Santana.
Coronelio nem ellenkezik, és elfogadja a poharat.
– Ahogy látom, az úr egészen kényelmesen érzi magát ebben a megalázott szerepben…
– Mit beszél?
– Látta már őket valamikor? – kérdezi Cristófano a visszapillantóból.
– Hogyan?
– A felesége szeretőit, látta már őket?
– Hallottam egy érdekes esetről – mondja Cristófano –, egy barátomé, a felesége épp egy szenvedélyes aktus közben vallotta be neki. A fickó huszonöt évig abban a hitben élt, hogy a felesége a saját ágyában csalja meg, amíg egy effajta aktus közben a nő bevallotta, hogy az egész hazugság, csak izgató volt a számára, hogy a férje azt hitte, másokkal is lefekszik.
– Ne zavarja össze, Cristófano – mondja Santana. – Térjünk vissza az eljáráshoz: Van bizonyítéka a felesége hűtlenkedésére?
– Amikor belépek a házba, lépéseket hallok, néha valaki kimegy a hátsó ajtón, vagy beindítanak egy motort és elhajt egy autó.
– Ezen kívül?
– Éjszaka fáradt, és egyáltalán nem foglalkozik velem.
– Ezen kívül?
– Minidig nagyon szépen öltözködik, mintha bármelyik pillanatban megérkezhetne valaki.
– Nem sokat segít nekünk, Coronelio. Ezen kívül?
– Nagyon boldognak tűnik, túlságosan boldognak ahhoz képest, hogy a férje sosincs otthon.
– Remek! Ezt már szeretem – mondja Santana.
Cristófano megújult lelkesedéssel dől hátra az ülésen.
– Mi az oka, hogy a férj sosincs otthon? Merre van?
– Dolgozik – feleli Coronelio.
– Egész nap? Ön hatkor kilép a munkahelyéről…
– Nem olyan egyszerű: keringek, elütöm az időt valami bárban, nem akarok hazamenni, hogy ott találjam őket…
– Amiről beszél, az nem probléma – mondja Santana. – Önt a napi rutinja okozta nehézségek gyötrik, olyan gondok, amelyek azért vannak, hogy emlékeztessék rá, ön is ugyanolyan ember, mint a többi férj. Próbálja egy kicsit jobban élvezni a dolgokat: páran vigaszra lelnek a felesége társaságában?, ez nem fosztja meg a lehetőségtől, hogy ön is így tegyen, végül is az ön felesége.
Santana dühös vagy felháborodott reakcióra számít, de mivel Coronelio nem mozdul, folytatja:
– Ha az önhöz hasonló szerencsétlen és tehetetlen férjek jobban érzik magukat attól, hogy lefekhetnek vele, akkor ez miért nem működik önnel is?
– Mindjárt kiderül, hogy a fickó a legrosszabb fajta – állapítja meg Cristófano –, nem él a lehetőséggel, de megosztani sem akarja.
– Ne fáradjon, Cristófano – mondja Santana –, nem érdemes. Az ember arra születik, hogy hibázzon, és úgy is tesz egész élete során: így veszíti el a barátait, botladozik, becsap és becsapják, megütik, megalázzák az anyák és a nagynénik, így marad le a buszról, elveszíti a méltóságát, stresszeli magát, megfázik, influenzás, gyerekes, gombás lesz, megházasodik, étkezőasztalt vesz, visszaviszi, lemond, hányingere van, megcsalja a feleségét, túlértékeli a társait, és számos alkalommal elveszíti a papírjait. De a mi munkánk, Cristófano, nem abból áll, hogy megbüntessük az embereket, amiért olyan ostobák, hanem hogy rávilágítsunk az ostoba cselekedeteikre. – Santana körbe mutat, a problémát illusztrálandó. – Érthető?
Coronelio ámulva néz Santanára.
– Maga azt mondja, hogy nem kéne többet…?
– Egyértelműen.
– Még ha a feleségem…
– Biztos vagyok benne.
– Akkor…
Mindhárman Coroneliót figyelik, aki a hátsó ülésen mintha megszabadulna a kétségeitől, föllélegzik, és elfogadja a határozatot. Santana elégedetten bólint.
– Mit gondol, Cristófano?
– Ezt maga tudja, Santana.
– Persze, de mondja csak…
– Úgy tűnik, azt rögtön vágta, hogy hálásnak kéne lennie, ez az arcára van írva – Coronelio szólásra nyitná a száját, de Cristófano folytatja –, viszont nem vagyok benne biztos, hogy azt is érti, hogy egy semmirekellő. Maga szerint?
Coronelio válaszolni akar, de Santana megelőzi.
– Elismeri, hogy hibázott, efelől nincs kétségem, nézzen csak rá…
– Az igaz, szerintem is… – ismeri el Cristófano.
– Jól van – mondja Santana, és diktálni kezd Salvadornak. – Ugyanazon a napon tizenkilenc órakor – A mai nap tizenkilenc órakor, írja Salvador – szóban forgó személy némán beismeri helytelen viselkedését, és késznek mutatkozik, hogy visszatérjen az otthonába. Pont. E hiteles tanúsítvány igazolja a pozitív eredményt. Megküldendő az irattár részére. Pont. Új bekezdés. Hagyjon ki öt szóközt, Salvador, írja alá, és tisztázza le, mert a hivatalban mindig problémájuk van a kézírásával.
Salvador kihagy öt szóközt. Aláírja, és írnokként letisztázza. Most már a hivatalon múlik, hogy megértik vagy sem az írását. Összetűzi a lapokat. Becsukja az írógépet, és elrakja a papírokkal együtt. A csapat tiszteletteljes csöndben vár a szertartás végső elemére.
– Kiváló, Salvador – mondja Santana –, most kalauzolja el Cristófanót, mert én nem emlékszem fejből minden házra.
Coronelio kihasználja a csöndet, és megszólal.
– Maguk…?
– Igen? Kérem, ne kelljen újra elővennünk az írógépet, késő van, és mindannyian egy kissé fáradtak vagyunk…
– Nem, nem. Csak annyi, hogy…
– Mi az? – Cristófano szúrós szemmel néz rá a visszapillantó tükörből.
– Maguk csak nem valami…
– Mondja csak…
– Lélektani nyomozók?
– Azt gondolja?
– Államiak?
– Annak tűnünk?
– De akkor, hogy működnek? Ki finanszírozza magukat? Sosem hallottam még magukról…
– Ön beszélne rólunk? Beszélne?
– De maguk…
– Nézze, keveset és rosszul fizet a Mennybéli Állam, hogy e három alkalmazottja azzal töltse az értékes idejét, hogy fölösleges kérdésekre válaszol.
– Mennybéli Állam?
– Ne felejtse el, hogy mielőtt elkezdtük volna, nyíltan bemutatkoztunk, és átnyújtottuk önnek a papírokat, a pecséteket és a meghatalmazásokat.
– Meghatalmazásokat?
– Most mindent utánam ismétel?
– Még az autó is regisztrálva van – teszi hozzá Cristófano, és az anyósülés mögött lógó bilétára mutat, ezen is fölismerhető a kép: mintha fehér szárnyak emelnék a magasba az igazságszolgáltatás jelképét.
– Vigyázzon, mert könnyen abba a kísértésbe eshet, hogy összemossa a dolgokat, ön úgy döntött, hogy sorra veszi a hibáit – jegyzi meg Santana.
– Maga hazudik – mondja ki végül Coronelio. – Magánakció vagy a Mennybéli Államé, azt nem tudom, de ha angyalok, akkor hol van a szárnyuk?!, mi?, hol? Maguk a feleségemmel vannak!, a feleségem küldte magukat!
– Nekem aztán mindegy, Coronelio, magáé a választás – feleli Santana.
Salvador keresztülnéz a felháborodott férfin – talán meg is bántódott –, int Cristófanónak, aki megáll a kocsival Coronelio háza előtt, ezután Santana biccent egyet a többieknek, és ezzel lezártnak tekinti az ügyet, mondván, nem érdemes tovább foglalkozni vele. Salvador félreteszi a dossziékat, kiszáll a kocsiból, és nyitva hagyja az ajtót. A csönd félelmet ébreszt Coronelióban, úgy érzi, nincs más választása, és kiszáll.
Elindul a ház felé, de csak az ajtóban áll meg, és onnan néz vissza az utcán távolodó autóra. Fél egyedül belépni, de mivel nem nyit ajtót senki, végül a zárba helyezi a kulcsot. Már bent van a házban, amikor eszébe jutnak Santana szavai, az őszinte tekintete a visszapillantó tükörben: önnek itt van, kéznél, az otthonában, a saját ágyában az a vigasz, amelyet más férfiak idegen hajlékokban keresnek. Most már érti: ő a kiváltságos, a mindenki fölött álló kiválasztott, aki most a hálószobába vezető lépcsőn halad fölfelé. Kinyitja az ajtót, és ott van ő, meztelenül alszik a bársonyos, fehér takaró alatt, melyet kissé meglebbent a szobát átjáró friss szellő. Előtte a világ legszebb nője, és az övé. A nő száját jóleső, kéjes sóhaj hagyja el, majd nyújtózik egyet a takaró alatt, közben Coronelio – aki újra boldog ember – nem veszi észre, hogy nyitva az ablak, és a takaró alatt, a bársonyos fehérségben ott lapul, ott pihen egy toll, a szerető tolla, aki már máshol jár.