2021. február 26. péntek
  • Az Új Forrásról
  • Impresszum
Új Forrás
Irodalom
Művészet
Társadalom
  • Irodalom
  • Képzőművészet
  • Zene
  • Film
  • Könyveink
  • Galériák
Új Forrás
Irodalom
Művészet
Társadalom
  • Irodalom
  • Képzőművészet
  • Zene
  • Film
  • Könyveink
  • Galériák
Nincs találat
Minden találat
Új Forrás
Nincs találat
Minden találat

Füstjelek

2018-10-22
itt: Irodalom
Kezdőlap Irodalom

Samanta Schweblin

Ott lapul a fehérségben

(részlet A zűrzavar forrása c. kötetből)

schweblin

A hátsó ülésen remegő férfi nem érti, mit akarhatnak tőle. Kényszerítették, hogy szálljon be a kocsiba, most pedig a külváros felé tartanak vele, és bár már megkérdezte, hová viszik, mit fognak vele csinálni, és hogy történetesen rablásról van-e szó, senki nem válaszolt a kérdéseire. A riadt férfi még egyszer megkockáztatja:
– Legalább mondják el, mit akarnak…
– Nyugalom, Coronelio. Nyugalom, nincs itt semmi baj – mondja, amelyik vezet.
Hátul a másik kettő kíváncsian vizslatja a férfit.
– Tudják a nevem… – mondja Coronelio.
– Nyugalom. Kocsikázunk egyet, beszélgetünk egy kicsit, és ön máris szabad. Mit szól hozzá? – kérdezi a baloldali.
– Ha pénzt akarnak, odaadom maguknak az összeset… – mondja, és ideges kézzel gyűrögeti a zsebét.
– Nyugodjon meg, akkor sorban bemutatnám a munkatársaimat: jobbra öntől, az írnokunk, Salvador, ő készíti a találkozó jegyzőkönyvét; a volánnál, Cristófano; és balra öntől, a csapat vezetője, az önt éppen szóval tartó Santana, aki végig a kalauza lesz a beszélgetés során. Nézzük, értjük-e egymást. Salvador, mutassa meg neki a papírokat.
Salvador kinyit egy aktatáskát, és átnyújt Coroneliónak egy köteg papírt.
– Ezek itt különféle felhatalmazások, engedélyek, megbízólevelek – magyarázza szertartásosan Salvador.
Coronelio látja a papírokat, de egyiket sem tudja megnézni alaposan. Fölismer szövegeket, pecséteket, fejléces papírokat és a szervezet emblémáját: a rajzon mintha fehér szárnyak emelnék magasba az igazságszolgáltatás jelképét.
– Először is – kezdi Santana – muszáj megbizonyosodnunk róla, hogy ön érti, minek köszönhető a jelenlétünk.
Salvador begyűjti a papírokat, és elrakja őket a dossziéba. A táskából elővesz egy írógépet, és elhelyezi az ölében. Befűz egy üres papírt – persze ezen is ott díszeleg az embléma –, és felírja a bal fölső sarokba Coronelio teljes nevét, a dátumot, időpontot, helyszínt.
– Rendben, ha ön nem kezdi, elkezdjük mi: A fent említett napon, vessző – diktálja Santana, Salvador pedig lejegyzi –, délután fél hétkor, vessző, felvettük a nyolcas számú utast, ezúttal véletlenszerűen választottunk, ahogy azt a megállapodás havonta egyszer lehetővé teszi. Pont. Gyönge, jelentéktelen test, méla tekintet, és a szituációval szemben tanúsított nyilvánvaló értetlenség, ez volt a kulcs a kiválasztás foganatosításához. Alább a kezelés részletei kerülnek rögzítésre. Kettőspont. Itt hagyjon ki helyet, Salvador. Elhangzottak. Kettőspont.
Coronelio az útvonalat tanulmányozza, mely egyre sötétebb utcákon vezet.
– Most beszéljünk a problémáiról, Coronelio.
Most beszéljünk a problémáiról, jegyzi le Salvador.
– Miféle problémáimról? Miről beszél?
– Mi nyugtalanítja?
– Mi nyugtalanít?
– Jobb lesz, ha megnyugszik, és kicsit magára koncentrál: tehát, mesélje el a csapatunknak, mi keseríti meg a napjait, de jól gondolja át… Gondolkodjon.
Coronelio szeme tágra nyílik, de nem szól semmit.
– Az órával ne törődjön.
– Coronelio… – mondja Cristófano, és fenyegetően elveszi a gázt, de Santana egy rosszalló mozdulattal elhallgattatja.
– Mondja ki, ami először eszébe jut, azt, ami annyira nyomasztja.
Coronelio – alig hallható hangon, esetlenül imbolyogva, mint aki ráébred a saját szerencsétlenségére – megszólal:
– Hát ez nyugtalanít.
– Jól van, meglátja, végül lesz majd értelme, ha kimondja. Na most… Mi nyugtalanítja? Gyerünk, gyerünk, még egy picit.
– Hát ez.
Cristófano végigméri Coronelio arcát, aztán Santanára néz a visszapillantó tükörben, és ingatni kezdi a fejét.
– Micsoda? Mondja el pontosan, mi nyugtalanítja!
– Hogy maga kérdéseket tesz föl. És a barátja, Cristófano, meg hogy tudják a nevem.
– Salvador, töltsön a barátunknak egy kupicával.
Salvador egy pillanatra félreteszi írnokszerepét, elővesz az ülés alól egy palackot, és tölt egy kis limoncellót a pohárkába, amelyet Santana tart elé.
Coronelio elveszi a poharat, az útra pillant, aztán Cristófano fenyegető mosolyára a visszapillantóban, és egy húzásra megissza a likőrt.
– Tudjuk, mi nyomasztja, szóval beszéljen – mondja Cristófano.
– Mit tudnak? Mi az?
– Mi a helyzet a feleségével?
Talán a felesége miatt, talán az italtól, Coronelio szeme könnybe lábad. Visszaadja Cristófanónak az üres poharat, és azt mondja:
– Ki mondta el maguknak? Honnan tudják?
– Mit honnan tudunk, Coronelio?
– Amit tudnak, hogy megcsal.
– Töltsön még egy pohárral, Salvador – mondja Santana.
Coronelio nem ellenkezik, és elfogadja a poharat.
– Ahogy látom, az úr egészen kényelmesen érzi magát ebben a megalázott szerepben…
– Mit beszél?
– Látta már őket valamikor? – kérdezi Cristófano a visszapillantóból.
– Hogyan?
– A felesége szeretőit, látta már őket?
– Hallottam egy érdekes esetről – mondja Cristófano –, egy barátomé, a felesége épp egy szenvedélyes aktus közben vallotta be neki. A fickó huszonöt évig abban a hitben élt, hogy a felesége a saját ágyában csalja meg, amíg egy effajta aktus közben a nő bevallotta, hogy az egész hazugság, csak izgató volt a számára, hogy a férje azt hitte, másokkal is lefekszik.
– Ne zavarja össze, Cristófano – mondja Santana. – Térjünk vissza az eljáráshoz: Van bizonyítéka a felesége hűtlenkedésére?
– Amikor belépek a házba, lépéseket hallok, néha valaki kimegy a hátsó ajtón, vagy beindítanak egy motort és elhajt egy autó.
– Ezen kívül?
– Éjszaka fáradt, és egyáltalán nem foglalkozik velem.
– Ezen kívül?
– Minidig nagyon szépen öltözködik, mintha bármelyik pillanatban megérkezhetne valaki.
– Nem sokat segít nekünk, Coronelio. Ezen kívül?
– Nagyon boldognak tűnik, túlságosan boldognak ahhoz képest, hogy a férje sosincs otthon.
– Remek! Ezt már szeretem – mondja Santana.
Cristófano megújult lelkesedéssel dől hátra az ülésen.
– Mi az oka, hogy a férj sosincs otthon? Merre van?
– Dolgozik – feleli Coronelio.
– Egész nap? Ön hatkor kilép a munkahelyéről…
– Nem olyan egyszerű: keringek, elütöm az időt valami bárban, nem akarok hazamenni, hogy ott találjam őket…
– Amiről beszél, az nem probléma – mondja Santana. – Önt a napi rutinja okozta nehézségek gyötrik, olyan gondok, amelyek azért vannak, hogy emlékeztessék rá, ön is ugyanolyan ember, mint a többi férj. Próbálja egy kicsit jobban élvezni a dolgokat: páran vigaszra lelnek a felesége társaságában?, ez nem fosztja meg a lehetőségtől, hogy ön is így tegyen, végül is az ön felesége.
Santana dühös vagy felháborodott reakcióra számít, de mivel Coronelio nem mozdul, folytatja:
– Ha az önhöz hasonló szerencsétlen és tehetetlen férjek jobban érzik magukat attól, hogy lefekhetnek vele, akkor ez miért nem működik önnel is?
– Mindjárt kiderül, hogy a fickó a legrosszabb fajta – állapítja meg Cristófano –, nem él a lehetőséggel, de megosztani sem akarja.
– Ne fáradjon, Cristófano – mondja Santana –, nem érdemes. Az ember arra születik, hogy hibázzon, és úgy is tesz egész élete során: így veszíti el a barátait, botladozik, becsap és becsapják, megütik, megalázzák az anyák és a nagynénik, így marad le a buszról, elveszíti a méltóságát, stresszeli magát, megfázik, influenzás, gyerekes, gombás lesz, megházasodik, étkezőasztalt vesz, visszaviszi, lemond, hányingere van, megcsalja a feleségét, túlértékeli a társait, és számos alkalommal elveszíti a papírjait. De a mi munkánk, Cristófano, nem abból áll, hogy megbüntessük az embereket, amiért olyan ostobák, hanem hogy rávilágítsunk az ostoba cselekedeteikre. – Santana körbe mutat, a problémát illusztrálandó. – Érthető?
Coronelio ámulva néz Santanára.
– Maga azt mondja, hogy nem kéne többet…?
– Egyértelműen.
– Még ha a feleségem…
– Biztos vagyok benne.
– Akkor…
Mindhárman Coroneliót figyelik, aki a hátsó ülésen mintha megszabadulna a kétségeitől, föllélegzik, és elfogadja a határozatot. Santana elégedetten bólint.
– Mit gondol, Cristófano?
– Ezt maga tudja, Santana.
– Persze, de mondja csak…
– Úgy tűnik, azt rögtön vágta, hogy hálásnak kéne lennie, ez az arcára van írva – Coronelio szólásra nyitná a száját, de Cristófano folytatja –, viszont nem vagyok benne biztos, hogy azt is érti, hogy egy semmirekellő. Maga szerint?
Coronelio válaszolni akar, de Santana megelőzi.
– Elismeri, hogy hibázott, efelől nincs kétségem, nézzen csak rá…
– Az igaz, szerintem is… – ismeri el Cristófano.
– Jól van – mondja Santana, és diktálni kezd Salvadornak. – Ugyanazon a napon tizenkilenc órakor – A mai nap tizenkilenc órakor, írja Salvador – szóban forgó személy némán beismeri helytelen viselkedését, és késznek mutatkozik, hogy visszatérjen az otthonába. Pont. E hiteles tanúsítvány igazolja a pozitív eredményt. Megküldendő az irattár részére. Pont. Új bekezdés. Hagyjon ki öt szóközt, Salvador, írja alá, és tisztázza le, mert a hivatalban mindig problémájuk van a kézírásával.
Salvador kihagy öt szóközt. Aláírja, és írnokként letisztázza. Most már a hivatalon múlik, hogy megértik vagy sem az írását. Összetűzi a lapokat. Becsukja az írógépet, és elrakja a papírokkal együtt. A csapat tiszteletteljes csöndben vár a szertartás végső elemére.
– Kiváló, Salvador – mondja Santana –, most kalauzolja el Cristófanót, mert én nem emlékszem fejből minden házra.
Coronelio kihasználja a csöndet, és megszólal.
– Maguk…?
– Igen? Kérem, ne kelljen újra elővennünk az írógépet, késő van, és mindannyian egy kissé fáradtak vagyunk…
– Nem, nem. Csak annyi, hogy…
– Mi az? – Cristófano szúrós szemmel néz rá a visszapillantó tükörből.
– Maguk csak nem valami…
– Mondja csak…
– Lélektani nyomozók?
– Azt gondolja?
– Államiak?
– Annak tűnünk?
– De akkor, hogy működnek? Ki finanszírozza magukat? Sosem hallottam még magukról…
– Ön beszélne rólunk? Beszélne?
– De maguk…
– Nézze, keveset és rosszul fizet a Mennybéli Állam, hogy e három alkalmazottja azzal töltse az értékes idejét, hogy fölösleges kérdésekre válaszol.
– Mennybéli Állam?
– Ne felejtse el, hogy mielőtt elkezdtük volna, nyíltan bemutatkoztunk, és átnyújtottuk önnek a papírokat, a pecséteket és a meghatalmazásokat.
– Meghatalmazásokat?
– Most mindent utánam ismétel?
– Még az autó is regisztrálva van – teszi hozzá Cristófano, és az anyósülés mögött lógó bilétára mutat, ezen is fölismerhető a kép: mintha fehér szárnyak emelnék a magasba az igazságszolgáltatás jelképét.
– Vigyázzon, mert könnyen abba a kísértésbe eshet, hogy összemossa a dolgokat, ön úgy döntött, hogy sorra veszi a hibáit – jegyzi meg Santana.
– Maga hazudik – mondja ki végül Coronelio. – Magánakció vagy a Mennybéli Államé, azt nem tudom, de ha angyalok, akkor hol van a szárnyuk?!, mi?, hol? Maguk a feleségemmel vannak!, a feleségem küldte magukat!
– Nekem aztán mindegy, Coronelio, magáé a választás – feleli Santana.
Salvador keresztülnéz a felháborodott férfin – talán meg is bántódott –, int Cristófanónak, aki megáll a kocsival Coronelio háza előtt, ezután Santana biccent egyet a többieknek, és ezzel lezártnak tekinti az ügyet, mondván, nem érdemes tovább foglalkozni vele. Salvador félreteszi a dossziékat, kiszáll a kocsiból, és nyitva hagyja az ajtót. A csönd félelmet ébreszt Coronelióban, úgy érzi, nincs más választása, és kiszáll.
Elindul a ház felé, de csak az ajtóban áll meg, és onnan néz vissza az utcán távolodó autóra. Fél egyedül belépni, de mivel nem nyit ajtót senki, végül a zárba helyezi a kulcsot. Már bent van a házban, amikor eszébe jutnak Santana szavai, az őszinte tekintete a visszapillantó tükörben: önnek itt van, kéznél, az otthonában, a saját ágyában az a vigasz, amelyet más férfiak idegen hajlékokban keresnek. Most már érti: ő a kiváltságos, a mindenki fölött álló kiválasztott, aki most a hálószobába vezető lépcsőn halad fölfelé. Kinyitja az ajtót, és ott van ő, meztelenül alszik a bársonyos, fehér takaró alatt, melyet kissé meglebbent a szobát átjáró friss szellő. Előtte a világ legszebb nője, és az övé. A nő száját jóleső, kéjes sóhaj hagyja el, majd nyújtózik egyet a takaró alatt, közben Coronelio – aki újra boldog ember – nem veszi észre, hogy nyitva az ablak, és a takaró alatt, a bársonyos fehérségben ott lapul, ott pihen egy toll, a szerető tolla, aki már máshol jár.

Kertes Gábor fordítása

(A kötet a FISZ-Jelenkor kiadásában fog megjelenni 2016-ban.)

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)

MegosztásTweetMegosztás
Next Post

Gagarin magányossága

Discussion about this post

Keresés

Nincs találat
Minden találat

Kategóriák

  • Archívum (101)
  • Egyéb (14)
  • Film (73)
  • Gyerek/Irodalom (40)
  • Hírek (48)
  • Irodalom (597)
    • Irodalom & Co. (17)
    • óravázlatok (1)
  • Képzőművészet (86)
  • Könyveink (17)
  • Kritika (20)
  • Lapszámok (41)
  • Szerkesztői blog (54)
  • Zene (77)

Facebook

Kategóriák

  • Archívum
  • Egyéb
  • Film
  • Gyerek/Irodalom
  • Hírek
  • Irodalom
  • Irodalom & Co.
  • Képzőművészet
  • Könyveink
  • Kritika
  • Lapszámok
  • óravázlatok
  • Szerkesztői blog
  • Zene

További oldalak

  • Az Új Forrásról
  • Elérhetőségek
  • Adatvédelmi központ
  • Adatvédelmi irányelvek
  • Cookie kezelés

Legfrissebb bejegyzések

Fehér Enikő: Fekete Izsák leköltözik vidékre

Fehér Enikő: Fekete Izsák leköltözik vidékre

2021-02-23
Forrásponton

Forráspont

2021-02-21
Füstjelek

Füstjelek

2021-02-20
Megjelent az Új Forrás februári száma

Megjelent az Új Forrás februári száma

2021-02-08
  • Az Új Forrásról
  • Elérhetőségek
  • Adatvédelmi központ
  • Adatvédelmi irányelvek
  • Cookie kezelés

© 2018 Új Forrás Készítette: WordPress Master.

Nincs találat
Minden találat
  • Home
    • Home – Layout 1
    • Home – Layout 2
    • Home – Layout 3
    • Home – Layout 4
    • Home – Layout 5

© 2018 Új Forrás Készítette: WordPress Master.

Login to your account below

Forgotten Password?

Fill the forms bellow to register

All fields are required. Log In

Retrieve your password

Please enter your username or email address to reset your password.

Log In

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Elfogadom Elutasítom
Adatvédelmi központ Adatvédelmi beállítások Cookie kezelés
Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogatsz egy weboldalt,  az adatokat tárolhat a számítógépeden. Ezen Cookie-k kezeléséről itt olvashatsz bővebben.

Szükséges Analytics Adatvédelmi központ Adatvédelmi irányelvek Cookie kezelés
Ezek a Cookie-k nélkülözhetetlenek a webáruház működéséhez, ezért nem lehet őket kikapcsolni.

Technikai Cookie-k
Ezek a Cookie-k nélkülözhetetlenek a weboldal működéséhez, ezért nem lehet őket kikapcsolni.
  • wordpress_test_cookie
  • wordpress_logged_in_
  • wordpress_sec

Ezek a cookie-k lehetővé teszik számunkra látogatások és forgalmi források követését, így webhelyünk teljesítményét mérhetjük és javíthatjuk.

Google Analytics
A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük az anonimizált felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _gid
  • _gat

Összes tiltása
Összes engedélyezése