Füstjelek

„Az író nem kivétel”

Interjú Lázár Júliával – készítette: Szűcs Balázs Péter

Fotó: Hollósy Bálint

SZŰCS BALÁZS PÉTER: Először azt szeretném megkérdezni, hogy melyek voltak az első meghatározó olvasmányélményeid?
LÁZÁR JÚLIA: Hófehérke születésnapja. A képek miatt, és mert Kuka a legkisebb törpe. A Csipkerózsika gyönyörű régi kiadásban. Nemes Nagy Aranyecsetje. Szóval, mesék és mesék, Andersen, Ispirescu, Kurcsi Minya, a havasi mesemondó, aztán a mitológia és onnantól már jöhetett Dosztojevszkij, Thomas Mann, Belij, Jack London Martin Edenje vagy Bulgakov. Majdnem mindenevő vagyok, csak betű legyen.

SZBP: Mikor kezdtél írni?
LJ: 20 évesen. Észrevettem, milyen a világ – belátom, későn. Nem tetszett, előbb mindenáron meg akartam halni, aztán inkább elkezdtem írni. Rögzíteni, amit látok, mert azt és úgy csak én tudom. Hátha másnak az segít, ahogy nekem segítettek más írók, a szövetségeseim. És nagy öröm, hogy ma már újra látom a jót és szépet is. Árnyalatokat, színeket.

SZBP: Megmutattad valakinek az írásaidat?
LJ: Géher István tanár úrnak.

SZBP: Volt-e mestered, vagy akit annak neveznél?
LJ: Géher volt a mesterem. Tvídzakóban járt, a zakó jobb zsebében egy vashamutartót hordott, a balban ezüst cigarettatárcát. A fogadóóra végén (az akkori Angol Tanszék a Pesti Barnabás utca 4. emeletén volt) fölállt, a nyeles hamutartót a szemetes széléhez ütögetve gondosan kiürítette. Csak aztán csukta be az ablakot, amit előrelátóan kinyitott, ne ártson nekünk a füst. Mindent tudott emberről és versről. Ember volt, igazi. Nem csinált semmi különöset, csak figyelt. Kezében tartotta a kéz- vagy gépírásos papírlapot, amit vittünk, a mutatóujjával követte a sorokat, ha kellett, a kezén számolta a szótagokat, hogy kövessük, soha semmire nem mondta, hogy rossz. Csak föltett néhány kérdést. Ebből tudta az ember, hogy legépelheti a szövegét, vagy jobban teszi, ha az ajtón kilépve bedobja az első kukába. Nem beszélt sokat. Jelen volt. Nagyon hiányzik.

SZBP: Mi volt az első publikációd?
LJ: Sylvia Plath naplóit kezdtem fordítani, de azt hiszem, a fordítás végül később jelent meg, mint az első verseskötetem. (Ujjnyomok, Kozmosz, 1988) Talán valami apróbb fordítás volt még előtte a Maecenas Kiadónál, novellák, Gyilkos idő vagy valami hasonló címen.

SZBP: Meg tudnád-e mondani, melyik köteted vagy írásod áll hozzád a legközelebb?
LJ: Az első verseskötetem ma is közel áll hozzám. És a negyedik is, ami talán meg sem jelenik soha, mert semmi kedvem házalni vele. Mindkettőre ugyanaz jellemző. Pontos látleletet adnak: az életbe éppen csak megérkező, útkereső fiatal és lassan távozni készülő, összegző ember vívódásairól.

SZBP: Van-e kedvenc szerződ?
LJ: Túl sok is. Alig van nem kedvenc szerzőm. Annyi mindent kaptam a már rég nem élők szellemétől: Beowulf, balladák, Longosz, Platón, Shakespeare, Marlowe, Hume, Swift, Victor Hugo, G. B. Shaw, Csehov, Tolsztoj, Bulgakov, Thomas Mann, Blok, Agota Kristof, Ottlik, Nemes Nagy, Pilinszky, Berryman, Ted Hughes, Géher István szavai kísérnek. A névsor esetleges, sokan vannak, velem vannak.

SZBP: Véleményed szerint hogyan alakítja az olvasási szokásokat a nyomtatott könyv esetleges háttérbe szorulása, s a képernyőn történő olvasás?
LJ: Szerintem sosem szabad rövidtávon ítélkezni. Sőt, ítélkezni sem. Magam is olvasok képernyőn, egyre többet. Eleinte túlnyomórészt újságot, hírt, de már könyvet is. De semmi nem pótolja – számomra – az új könyv szagát. A fontos talán az, hogy a szavak, az írott, a felelősséggel átgondolt szavak, velünk maradjanak. Hozzáférhetők, akármilyen formában. Ha lehet, ne legyen se könyvégetés, se energiaválság, azaz tartós áramszünet.

SZBP: Mit gondolsz a műfordításról? Mi a műfordító előtt álló legnagyobb kihívás?
LJ: A műfordítás újjáteremtés. Ha mindenki beszélne minden nyelven, nem volna rá szükség. Így a lehetetlenre vállalkozik. Más közegben, más háttérben, más közönség előtt játszani ugyanazt a darabot. Értelemszerűen nem lehet ugyanúgy. Az eredeti utalások egy része érthetetlen, tehát más utalások kellenek. Vagy? Gúzsba kötve táncolni, mondja Kosztolányi a versfordításról – hát valami ilyesmi.

SZBP: Lehet-e pontosan közvetíteni az eredeti műveket? Itt elsősorban a versfordításra gondolok.
LJ: Én hiszek abban, amit Géher tanár úrtól tanultam. Hangot fordítunk, nem mondatot. Hangot megszólaltatni pedig lehet. És ha jól csinálja az ember, az olvasó talán olyan kíváncsi lesz, hogy megtanulja az eredeti nyelvet, és hozzáfér az „igazsághoz”. Akkor még csalódhat is.

SZBP: Mit fordítasz szívesebben, verset vagy prózát?
LJ: Mindkettőt. A prózában több a rabszolgaság, ülni kell, az néha fáj. A kiadók sürgetik az embert, a fordító sosem elég gyors, a próza inkább megélhetés. De a szerencsés fordító gyönyörűségét leli minden mondat ízében, kivívja, hogy legyen erre ideje. A vers más. Abból kevesebb jut. Az ember hordozza magában és magával. És egyszer csak beugrik a megfelelő sor, mondjuk a metrón, társaságban, úszás közben. Izgalmas, jó játék.

SZBP: Kit fordítottál a legszívesebben? És a legnehezebben?
LJ: Susan Sontagot nem szerettem. Akkoriban éltem, kevés idő jutott a fordításra, szánom-bánom. Legszívesebben mindig azt fordítom, ami soron van. Selejtet nem vállalok.

SZBP: Susan Sontag mellett Sylvia Plath, Toni Morrison és Doris Lessing fordítója is vagy. Mit gondolsz a női irodalomról? Van-e ilyen, lehet-e erről külön beszélni, vagy csak egyes szerzők és művek vannak?
LJ: Nem hiszek a női irodalomban, de tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet. Nyilván másképpen gondolkozik egy nő és egy férfi. De nem ez az érdekes. Minden művész szűrő, átereszti önmagán a világot. Az eredménynek – végterméknek – csak egyik komponense az illető neme. Egy fontos részecske a sokból.

SZBP: Számos fordításod mellett ezidáig három önálló versesköteted jelent meg. (Ujjnyomok,1988; Az ismeretlen, 2001; Még, 2011) Miért nem találkozhatunk gyakrabban a verseiddel?
LJ: Nem én vagyok a kiadók kedvence, ami nem baj. Nekem sem kedvenc foglalatosságom kiadók után mászkálni. Az ember dönt, vagy a sors? Az író nem kivétel. Küszködik, szerelmes, gyereket nevel, dolgozik, eldönti, mi a fontos. Tenni, amit tesz, vagy menedzselni, amit a valódi cselekvés, írás, gondolkodás helyett csinál. Már nem érdekel a világhír, csak az, hogy minél tisztábban gondolkodjak és rögzítsek.

SZBP: Végül pedig a további terveidről kérdeznélek.
LJ: Húsz éve szeretnék egy balladáskönyvet csinálni. Talán sosem lesz rá időm. Elkezdtem regényt írni, kettőt is – nem tudtam, tudom befejezni. Leginkább gondolkodni szeretnék, lassulni, megtanulnék hegedülni és még vagy nyolc nyelven olvasni.

W. B. Yeats: Moll Magee balladája

Gyertek körém, kicsinyeim
– Repül a kő megint –,
Amiért magában motyog,
Szánjátok Moll Magee-t!

Halász volt szegény emberem,
A part mellett maradt,
Heringet sóztam, telt a nap,
Csak sóztam a halat.

Holtfáradtan értem haza,
A lábam remegett,
Fentről a Hold cirógatott,
Míg lentről a kövek.

Erős az nem voltam soha,
Szültem nemrégiben,
Nappal nem, csak éjjel pihent
Velem a kicsinyem.

És agyonnyomtam a babát,
Drágáim, kicsikék,
Kihűlt, mire feljött a nap,
Hajnal lett, tiszta kék.

A fáradtság ólomnehéz,
Elsápadt az uram,
“Még pénzt is ad, csak menjek el”,
Nem maradt más utam.

Elküldött és elátkozott,
Úgy csattant a kilincs,
Csendben léptem ki a kapun,
Tanú nem volt, ma sincs.

Csapódott ablak, ajtó,
Zöld csillag pislogott,
Fűszál fordult utánam,
A tarló csupa bog.

Megyek, vén Martin csűrje jön,
A léptem csendesebb,
Egy kedves szomszédasszony
Éleszti a tüzet.

Mi történt velem, kérdezi,
S mert pénzem nem maradt,
Néz szánakozva, gúnyosan,
De enni, inni ad.

Biztat, eljön az emberem,
Eljön majd, hazavisz;
De vessen bárhová a sors,
Bent és szabadban is,

Ha fát gyűjtök vagy tőzeget,
Kútról vizet merek,
A kisbabámra gondolok,
Siratom kincsemet.

Ő tudja, nyugtatom magam;
Fent csillagok hada,
Istent sem hagyja hidegen
A szegények baja.

Kicsikéim, gyertek körém,
Ne bántsatok megint,
Ragyogjatok, csillagszemek,
Szánjátok Moll Magee-t!

W. B. Yeats: Angus vándordala

A mogyorófák erdején,
A fejemben tűz lobogott,
Mogyoróvesszőt vágtam én,
Cérnára fűztem egy bogyót;
Ha fölszáll fehér lepkeraj,
Kihunynak lepkecsillagok,
Patakba tartom a botot,
Patakban pisztrángot fogok.

Otthon a padlóra teszem,
Indulok tüzet gyújtani,
Valaki szólít nevemen,
A padlón zizzen valami:
A pisztrángból gyönyörű lány
Lesz, hajában almaszirom,
Már szalad is, egy villanás
Marad utána, fuvalom.

Őt keresem, megfáradok,
Síkságon és hegyek között,
Megtalálom egyszer, meg én,
Csókolom ajkát, kezeit;
A mély fűben gázolok,
Idők végezetéig szedem:
Ezüst almát dobál a Hold,
A Nap aranyalmát terem.

W. B. Yeats: Az ellopott gyermek

Ahol a sziklafal
Mélyedéséből tó lett,
Egy sziget fáival
Csapnak össze a gémek,
A rebbenés patkányt riaszt;
Tündérkosarak rejtik azt
A sok bogyót,
Piros cseresznyét, mind lopott.
    Jöjj velünk, embergyermek!
    Víz és vadon beenged,
    Kézen fog majd egy tündér,
    A világban több a sírás, mint amit te tűrnél.

Holdfény csillámpora
Ül szürke homokon,
Vár minket Na Rosa,
Lábunk éji habon,
Lejtjük a régi táncot,
Kéz, pillantás fon láncot,
Míg elszökik a hold;
Oda-vissza, át,
Szökkenünk, kergetőzünk,
Tajték fröccsen előttünk,
Míg rémálmot lát a világ.
    Jöjj velünk, embergyermek!
    Víz és vadon  beenged,
    Kézen fog majd egy tündér,
    A világban több a sírás, mint amit te tűrnél.

Majd vándor víz bugyog
A vízesés felett,
Sás közt apró habok:
Csillagok fürdenek,
Szendereg ott a pisztráng,
Fülébe sugdosunk,
Rémíti a dalunk,
Nyugtalanul tekint ránk,
És könnyet ejt a páfrány
Zsenge patakok árnyán.
    Jöjj velünk, embergyermek!
    Víz és vadon beenged,
    Kézen fog majd egy tündér,
    A világban több a sírás, mint amit te tűrnél.

És velünk jön a gyermek,
Néz komolyan,
Ő, akit nem melenget
Borjú hegyoldalon,
Kandallón a kanna
Többé már nem sípol,
Mellette egérhorda
A zabban nem lohol.
    Velünk jössz, embergyermek,
    Víz és vadon beenged,
    Kézen fog majd egy tündér,
    A világban több a sírás, mint amit te tűrnél.

Lázár Júlia fordításai

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)