Füstjelek

Az értelmezés határai és a szöveg jogai
Umberto Eco: Az értelmezés határai, Fordította Nádor Zsófia, Európa, 2013

Umberto Eco Az értelmezés határai című, eredetileg 1990-ben megjelent tanulmánykötete nem könnyű olvasmány, és nem is kíván az lenni. A kötet szerzője nemcsak világhírű regényíró, de a szemiotika, azaz a jelelmélet szakértője is; könyve pedig tudományos munka – aki az ilyet nem kedveli, kézbe se vegye. Akit azonban érdekel az értelmezés igencsak összetett kérdésköre, az biztosan nem fog csalódni Eco kitűnő és szellemes munkájában.
A kötet négy nagyobb részből áll: Intentio lectoris, A hermetikus szemiózis arcai, Az interpretációs munka, Az értelmezés feltételei. A négy rész számos alfejezetből épül fel, azokban pedig történetek és példák, idézetek és definíciók sokasága található. Lássunk egy definíciót, mely maga is idézet: „A szemiotika tárgya a szemiózis: ’egy akció vagy hatás, amely három dolog kooperációját jelenti vagy feltételezi, például egy jelét, a tárgyáét és az értelmezőét; ez a hármas hatás semmiképpen sem vezethető vissza páros akciókra’ (Peirce, CP: 5.484).”
Eco megkülönbözteti a szemantikai (szemiozikus) és a kritikai (szemiotikus) értelmezést. „A szemantikai vagy szemiozikus értelmezés annak a folyamatnak az eredménye, mely során a befogadó a szöveg lineáris manifesztációját értelemmel tölti meg. Ezzel szemben a kritikai vagy szemiotikus interpretáció annak magyarázatára tesz kísérletet, hogy milyen strukturális okok miatt eredményezheti a szöveg azokat a (vagy éppen más) szemantikai értelmezéseket.”

Eco a kötetben rendszeresen hivatkozik saját életművére is; tegyük hozzá, hogy Az értelmezés határai megjelenésekor még „csak” két regénye jelent meg: A rózsa neve és A Foucault-inga. Ezt a két regényt vizsgálja ’A szerző és értelmezői’ című alfejezetben – jóllehet Eco számára nem a szerző szándéka (intentio auctoris) az érdekes, hanem a mű szándéka (intentio operis) és az olvasó szándéka (intentio lectoris), s persze az ezek közötti viszony. Korábbi kötetére, a Nyitott mű (1962) című munkára reflektálva írja: „Valóban, úgy tűnhet, akkor a műalkotások ’nyitott’ értelmezését ünnepeltem ’forradalmi’ provokációval, s ma konzervatív állások mögé sáncolom magam. Nem gondolom, hogy ez így lenne. Harminc éve Luigi Pareyson értelmezéselméletéből kiindulva azzal foglalkoztam, hogy meghatározzak egyfajta ingadozást, instabil egyensúlyt az értelmezői kezdeményezés és a műhöz való hűség között. Ez alatt a harminc év alatt a mérleg nyelve sokszor túlságosan is az értelmezői kezdeményezés felé billent. A probléma most nem az, hogy visszabillentsük a másik irányba, hanem hogy ismételten hangsúlyozzuk az ingadozás megkerülhetetlenségét.
Egyszóval tehát az, hogy egy szöveg potenciálisan végtelen, nem jelenti azt, hogy minden interpretációs aktusnak jó a vége. Még a legradikálisabb dekonstrukcionista is elfogadja, hogy vannak botrányosan elfogadhatatlan értelmezések. Ez azt jelenti, hogy az értelmezett szöveg megköti az értelmező kezét. Az értelmezés határai egybeesnek a szöveg jogaival (ami nem azonos azzal, hogy egybeesnének a szerzőéivel).”
A ’Joyce-ról gazdaságosan’ című alfejezetben olvashatjuk a következőket: „Úgy tűnik, hogy Joyce eszményi álmatlanságban szenvedő eszményi olvasója kiváló modellje a dekonstrukcionista olvasónak, akinek a számára minden szöveg egy soha véget nem érő rémálom. Egy ilyen olvasó nem kritikailag fogja interpretálni a Finnegans Wake-et, hanem inkább eredeti újraalkotások végtelen sorát hozza létre.”
Eco kötetében egyebek mellett olvashatunk az értelmezés modelljeiről, az alkímiai diskurzusról, a metaforák értelmezéséről, a hamisítványokról, a szemantikáról és a pragmatikáról, az előfeltevésekről és a végtelen szemiózisról. Ez utóbbival foglalkozik a könyv utolsó fejezete, s erre vonatkoznak a kötet utolsó mondatai is: „Nehéz eldönteni, hogy egy adott értelmezés jó-e, és könnyebb felismerni a rosszakat. Nem annyira az volt hát a célom, hogy megmondjam, mi a végtelen szemiózis, hanem csak annyi, hogy legalább leszögezzem, mi nem az, és mi nem lehet az.”