Lorrie Moore
Papírveszteségek
Habár Kit és Rafe a békemozgalomban ismerkedett össze, együtt vonultak fel, szervezkedtek, gyártottak atombomba-ellenes plakátokat, most mégis meg akarták ölni egymást. Sőt egy kicsit atombombapártivá váltak. A drága, drága élet két évtizedét töltötték házasságban, jelenleg azonban csakis a harag és az ellenszenv egyesítette őket, régi buja szerelmük dühöngéssé degenerálódott. Szégyenükre és vesztükre a gyűlölet, akár a szerelem, nem él meg a semmiből. Így hát ebben az új, sikeres projektjükben is cinkosok és szinergikusak lettek. Gondoskodók, homeopaták, együttműködők. Közösen hozták világra és pátyolgatták gyűlöletüket, szív- és érrendszerileg, spirituálisan, organikusan. Párban, szervezetszerűen, az ellenségesség táncosaiként lökdösték ki gyűlöletüket a színpad közepére, a rivaldafénybe. Rajta, bébi, mutasd meg! Ki a jobbik? Ki a férfi?
– Atombombapárti? Te? Ez komoly? – kérdezgették Kittől a barátai, akiknek indiszkréten, egyfolytában panaszkodott.
– Jó, nem. – Kit felsóhajtott. – Csak egy kicsit.
– Alighanem beszélned kellene valakivel.
Amin Kit megbántódott, hiszen úgy érezte, éppen velük beszél.
– Én csak a gyerekek miatt aggódom – mondta Kit.
Rafe megváltozott. A mosolyából hanyag ásítás lett, vagy csak úgy hanyagul oda volt ragasztva? Melyik dalrészlet illik rá? Kit nem tudta. De az biztos, hogy megváltozott. Beersboróban már csak ilyen semlegesen fogalmaznak. Ilyen változásokat öntenek szavakba. Sosem mondják ki, hogy valaki begolyózott. Azt mondják, a pasas megváltozott. Rafe újabban rakétamodelleket készített az alagsorban. Egy kicsit más lett. Eredeti figura. A cinikusok még akár azt is felvetették: őrült dolgokat csinál. A rakéták hosszú, péniszforma műanyag holmik voltak, Rafe nagy gonddal katonai azonosító matricákat sellakkozott rájuk. Hová tűnt az a jóképű hippi, akihez Kit feleségül ment? Ingerlékeny lett és zárkózott, kiürítette az őrjöngés. Kékeszöld szeme kifejezéstelenné vált. Nagy volt és fényes, igen, de valahogy diszfunkcionális – mint a filléres bizsu. Kit azon merengett, nem ideg-összeroppanás-e ez, egy igazi. De már hónapok óta tartott, úgyhogy Kit inkább agydaganatra gyanakodott. Néha meg utánafüttyentett és kicsettintgetett abból a néma elidegenedettségéből, gyűlöletpantomimja ideiglenesen szétesett. „Hé, csinibaba!” – szólt le a lépcsőről, miután két hónapig nem nézett Kit szemébe. Mintha behavazódott volna valakinek a tébolyult nagybácsikájával: ilyen is lehet a házasság? Kit nem tudta.
Újabban alig látta Rafe-et, amikor reggel felkelt és bement a munkahelyére. Amikor meg hazajött, eltűnt az alagsorban. Éjjelenként, abban az egyetlen házastársi homálytartományban, ami az életükből megmaradt, amikor a gyerekek már lefeküdtek, a ház megtelt gőzökkel. Ha Kit leszólt miatta, Rafe sohasem válaszolt. Mintha földönkívülivé vált volna. Később persze Kit megértette, hogy mindez azt jelentette, szeretője van, de akkor, amikor még óvta volna a hiúságát és az épelméjűségét, két hipotézisre alapozott: agydaganat vagy földönkívüli.
– Minden férj földönkívüli – mondta a barátnője, Jan.
– Nekem ezekről a dolgokról sejtelmem se volt – mondta Kit.
Mogyoróvajat kent egy perecre, és falni kezdte.
– Mi a nővéremmel – mondta Jan – csak UFO-knak nevezzük őket.
Ennek jelentenie kellett valamit. Kit nem szívesen kérdezett rá.
– „Utálatos faszok” – mondta Jan.
Kit gondolkodott egy kicsit.
– Na és az o? – kérdezte. – Mert UFO-t mondtál.
Rövid csönd.
– Utálatos faszokok – tette hozzá gyorsan Jan. – Tudom, hogy ennek nincs sok értelme.
– Rafe teljesen ki van kapcsolva. Elvesztette az ítélőképességét.
– Azon a bolygón, ahol ő él, igenis van neki. Ott ő a bölcs Salamon. „Na, hozzátok csak elém azt a kurva csecsemőt!”
– Szerinted rehabilitálódhatnak az emberek, meg lehet bocsátani nekik?
– De mennyire! Gondolj csak Ollie Northra!
– Hát, azt a szenátorválasztást elvesztette. Annyira azért nem bocsátottak meg neki.
– De kapott szavazatokat – erősködött Jan.
– Jó, és most mégis mit csinál?
– Azt a tűzálló pizsamamárkát reklámozza. Ez is egy életforma! – Jan hallgatott egy sort. – Szoktál veszekedni miattuk?
– Mik miatt? – kérdezte Kit.
– Azok a saját hazájára irányzott rakéták.
Kit felsóhajtott.
– Ja, az életterünket megmérgező toxikus katonai kézművestermékek. Hogy veszekszem-e? Dehogy veszekszem, én csak, izé, kérdezek néha. Azt kérdem: „Mi az istent művelsz?” Azt kérdem: „Azt akarod, hogy mind megfulladjunk?” Azt kérdem: „Hallod?” Aztán: „Hallod egyáltalán, amit mondok?” Utána meg: „Süket vagy?” És aztán: „Szerinted mi a házasság? Komolyan érdekelne.” Meg: „Szerinted ilyen egy jól kiszellőztetett ház?” Tulajdonképpen egyszerű interjú. Én nem hiszek a veszekedésben. Én abban hiszek, hogy adni kell egy esélyt a békének. És a belső vérzésben is hiszek. – Elhallgatott, és megigazította a kagylót, hogy kényelmesebben simuljon az arcához. – Azonkívül – folytatta – azok a boncoláskor kimutathatatlan, oldódó plasztikgolyók is érdekelnek. Hallottál róluk?
– Nem.
– Jó, lehet, hogy ezekkel kapcsolatban tévedek. Igen, valószínűleg tévedek. Akkor lehet, hogy a Rejtélyes Autóbaleset kerül majd sorra.
A hűtőszekrény krómfelületén megpillantotta a tükörképét, az arca felerészt barna Shelley Winters, felerészt krumpli, a finoman bevésődött keresztek és módosítójelek a szeme alatt merő zenei betétek a pöfetegben. Ahány filmet csak látott Shelley Wintersszel, mindben Shelley Winters volt az, aki meghalt. Mogyoróvaj ragadt Kit ínyére, felül. A pulton az a nagy, régi görögdinnye megereszkedett, középen kezdett széthasadni, a magvak íve mentén, tisztára mint valami cápavigyor, nyesett belőle egy szeletet, és végighúzkodta hűvös élét a szája belsején. Egy éve is lehet már annak, hogy Rafe utoljára megcsókolta. Ezt bánta is Kit meg nem is. Egy nő válassza meg gondosan a boldogtalanságát. Ez az egyetlen boldogság az életben: a lehető legjobb boldogtalanságot választani. Egy rossz húzás, és jaj, minden oda van.
Az idézés azért váratlanul érte. Postán jött, az ő nevére címezve, hozzá volt kapcsozva a válási papírokhoz. Ezt jól megkapta. Lepapírozták a hülye kurvát. A házasság, akár az ember, felismerhetetlen a halálban, öltöztessék bármilyen ruhába. A papírok tetején egy levél is volt Rafe-től, amelyben a tavaszi házassági évfordulójukat javasolta dátumnak a válás kimondatásához. Miért ne legyen teljes a szimmetria? – írta, és noha a megfogalmazás nem vallott rá, szívtelen hathatóssága illett új földönkívüli-életéhez, és összhangban állt a földönkívüli-kultúra alapelveivel. A papírok a törvényes nevükön – Katherine és Raphael – említették Kitet és Rafe-et, mintha a hivatalos változataik készülnének válni – a születési anyakönyvi kivonataik készülnének válni! –, és nem ők. Rafe még a házban lakott, még nem árulta el, hogy vett egy másikat.
– Szívem – mondta reszketve Kit –, fura dolgot hozott ma a posta.
A dühnek is megvan a maga gyógyító szerepe, de Kit alkatilag képtelen volt sokáig fenntartani, és amikor elbucskázott tőle, őt elborította a magány, amelynek a bánat égett a közepén hideg kék hővel. Kétszer is elment olyan idős emberek temetésére, akiket alig ismert, és úgy sírt a templom hátsó padjában, mint az elhunyt titkos szerelmese. Kába volt, émelygett, soha többé nem akarta látni Rafe-et – pardon, Raphaelt –, de már megígérték a gyerekeknek a karibi vakációt, mit tehetnének. Legalább hasznosítja végre azt a sok középiskolai drámaórát: színészkedni fog. Egyszer a királynét alakította a Téli regében, egyszer meg a váltott gyereket egy Most szeress című darabban, amelyet az egyik kellemetlen középiskolai angoltanára írt. Megtanulta belőlük, hogy az idő alapjában véve komikus – csak akkor válik tragédiává, de legalábbis nyomorúsággá, ha korlátozzák. Romeo és Júlia, Trisztán és Izolda – ó, ha több idejük lett volna! A házasság akkor szűnik meg komikusnak lenni, amikor hirtelen véget vetnek neki, amely ponton válás lesz belőle, ezt viszont sohasem szakítja meg az idő, s így örökétig mulatságos marad.
Rafe mindazonáltal rászánt harminc másodpercet, hogy lebeszélje erről a vakációról.
– Szerintem nem kellene eljönnöd – jelentette ki.
– Megyek – mondta ő.
– Hamis reménybe ringatjuk a gyerekeket.
– A remény sohasem hamis. Vagy mindig hamis. Mindegy. Egyszerűen remény – mondta ő. – Semmi baj sincs vele.
– Szerintem nem kellene eljönnöd.
A válás, Kit látta már, ugyanolyan lesz, mint a házasság: hatalomra törés, hogy ki lesz a kutya és ki a kutya gazdája.
Vajon milyen cicababára cseréli le Rafe? (Ezt csak később tudja majd meg. „Feministaként nem szabad a másik nőt okolnod” – mondta az egyik szomszédasszony. „Feministaként arra kérlek, többé ne szólj hozzám” – felelte Kit.)
És hónapok múlva, a bíróságon, ahol kiderül, hogy a házassága a megyéé, az veszi most vissza, mint valami baromfi-koncessziót, amit ő elfuserált, sőt azt is megtiltja, hogy hat hónapig újabb koncessziót birtokoljon, célozva rá, hogy ennél sokkal hosszabb időre is ajánlatos lesz távol tartania magát a szárnyaskonyhától, ott kell végül kimondania a taláros, robotszerű bíró meg a kacsingató gyorsíró előtt, mely utóbbi kacsingatása azt van hivatva megakadályozni, hogy a feleségek elsírják magukat, ott kell kijelentenie, hogy igen, a házasságuk „helyrehozhatatlanul elromlott”. Miféle huszadrangú költő tette rá a kezét a válási törvényekre? Kitnek torkán akadnak ezek a magabiztosságukban is igaztalan szavak. Minden helyrehozható, nem? Hiszen a legtartósabb ragasztókat is az eldobható javaknak ez a mostani kora találta fel, nem? Miért „helyrehozhatatlanul elromlott”, mint valami kakukkos óra? Miért nem „Abszolút seggfejnek tekinti-e ezt a személyt, akinek a felesége volt, és aki most itt ül ön mellett a bíróságon?”? Ez bőven elég lenne, és pontosabb is. A „helyrehozhatatlanul elromlott” a tépelődés örökkévalóságába taszítja az embert. De a másik nem.
Egyelőre azonban még nem írták alá a papírokat. És ott volt a jegygyűrű kérdése is, amely apró bóvlismaragdokkal volt kirakva, amelyet nagyon szeretett, és amelyet, remélte, továbbra is hordhat, hiszen nem nézett ki tipikus jegygyűrűnek. Rafe a magáét – amely tipikus jegygyűrűnek nézett ki – már egy évvel előbb levette, mert „idegesítette”. Kit akkor arra gondolt, talán irritálja az ujját. Rafe a ruhát is gyakran lehányta magáról – amikor megismerkedtek, olyan nudistaféle volt. Jó volt nudistával járni: felpörgette a dolgokat. De megpróbálni a feleségének maradni, az nem volt jó. Nemsokára szűzies aggkori randikra jár majd, ahol a partner ruhája, akárcsak az övé, a testéhez lesz ragasztva.
– És ha nem jön le? – kérdezte most, a Rafe választotta gringó enklávé, La Caribe felé repülve.
Húszévi házasságuk alatt felszedett valamennyit, de annyira azért nem sokat. Jóformán gyerek volt még, amikor hozzáment!
– Fizetem a fűrészmunkát – válaszolta Rafe.
Ó, hogy kiveszett a szeméből az a régi tűz!
– De hát mi bajod? – kérdezte ő.
Természetesen Rafe szüleit okolta, akik valamikor réges-régen, véletlenül vagy készakarva, földönkívülit neveltek belőle, földönkívüli-értékekkel, földönkívüli-gondolatokkal, egy földönkívüli üres, alamuszi jellemével, hazug ártatlanságával, szociopata titkaival.
– Neked mi bajod? – mordult rá Rafe.
Ez volt a szokása, ez a földönkívüli-szokás, egyszerűen elismételte, amit ő mondott neki. Nyilván a központi idegrendszerével volt összefüggésben, azzal a szilikonchipes adatfeldolgozóval, amelynek rendre fogadnia és aztán tárolnia kellett az újabbnál újabb nyelvi kombinációkat.
A lányoknál, akik még kicsik voltak, sokkal jobban aggódott Samért, az érzékeny negyedik osztályosukért, aki most a repülőgép folyosójának túloldalán ülve bámulta kedvetlenül a felhőket. A rettentő progresszív válási törvények machinációjának köszönhetően – a fiúgyermeknek apukára van szüksége! – Kit nemsokára nem láthatja majd naponta, apránként elsodródik tőle, mint papírlap a szélben. Idővel megkérgesedik: úgy fog bámulni rá a szemüvegkerete fölött, mint egy főpincér, ha csőcseléket orront. De ezen az utolsó családi úton még tűrhetően színlelt. Egy szobában aludtak mindnyájan, külön ágyban, ordítozó, civakodó családokat láttak, úgyhogy az övék – egy család, amely hamarosan szétesik – nem is tűnt olyan rossznak. Kitet nem húzta csőbe az egyenlítői szellő, ezért nem égett le a gyarmati napon; megosztotta erkölcsi felháborodását az üdülővezetőkkel, amiért a fegyveres őrök nem engedték, hogy a helybeli gyerekek belopózzanak a kerítés mellett erre a fehér, fehér fövenyre; egy bizonyos gyantafélével kente a homlokát, ami meg is dermedt rajta, kisimítva a ráncait – fiatalabbnak akart látszani távolodó férje előtt, bár az rá se nézett. Nem mintha olyan jól festett volna: a bőröndjét elkeverték, csupa olyan ruhadarabot kellett viselnie, amiket az ajándékboltban vett – mindegyiken ott virított, hogy LA CARIBE.
Az emberek a strandon könyveket olvastak a ruandai és a jugoszláv népirtásról. Ez valamelyes komolyságot kölcsönzött az útnak, amiben egyébiránt hiányt szenvedett. Nem illett észrevenniük a sötét bőrű szigeti fiúkat, akik köveket dobáltak át az őrökön és a szögesdróton túlról. Ha egy-egy sétahajó rövid időre horgonyt vetett az öbölben, majd újra kiúszott, néhány turistával együtt Kit is utánakiabált – „Nehogy a seggetekre csapódjon az ajtó!” –, mintha bizony ők mások volnának, nem turisták, a turistahierarchiával próbálták vigasztalni magukat, hogy kiverjék a fejükből a kődobáló fiúkat.
Voltak azért módozatai a dolgok időleges eltüntetésének. Az ember beleveszhetett a mozgásba, az ismétlődésbe. Sam csak a trambulint szerette, semmi mást. Volt delfinlovaglás is, de Sam kegyetlenséget érzékelt a delfinekben.
– Van nyelvük, amin beszélni tudnak egymással – mondta. – Inkább ne lovagoljunk rajtuk.
– Olyan boldognak látszanak – vélte Kit.
Sam komoly pillantást vetett rá valami édes messzeségből.
– Azért látszanak boldognak, nehogy megöld őket.
– Gondolod?
– Ha a delfinek finomak lennének – mondta Sam –, azt se tudnánk, hogy saját nyelvük van.
Hogy valaminek az értelmes volta elveheti az ember étvágyát. Hogy a fincsiség éppúgy elhomályosíthatja a fincsi agyát, mint a rá ácsingózóét. Hogy az ízletesség lefejezést eredményezhet. Hogy csak akkor érthetsz meg valamit, ha nem vágyódsz utána. Honnan tud ilyeneket Sam? Ezekre a dolgokra a lányok jönnek rá előbb. Persze nem az övéi. Beth és Dale olyan kemények voltak, hogy azt Kit fel sem érte ésszel: gyakorlatias, szibarita, önálló ötéves ikrek, egy saját rendszer. Titkos világuk Montessori-kódszavakból, műanyag ékszerekből állt össze, meg nevetésrohamokból, amiket többnyire olyasmik váltottak ki, hogy hatszor egymás után, pergő nyelvvel elismételték: „M & M, elemelem.” Csillámló tündérszárnyakat viseltek mindig, még kardigán fölött is, kezükben varázspálca. „Most már nagy testvér vagyok” – mondogatta Sam bizonytalan büszkeséggel mindenkinek aznap, hogy a lányok megszülettek, aztán soha többé nem hozta szóba a témát. Kit néha, persze csak magában, önkéntelenül is Tesz és Kélnek nevezte Betht és Dale-t, mert homokgödrökbe temették számtalan Barbie-jukat, aztán diadalmasan kiásták őket. A közelben levők, akik strandtörülközőkön heverve a holokausztról olvastak éppen, arra fordultak és mosolyogtak. Groteszkek, kiagyalhatatlanok voltak az élet ellentmondásai ezen a szép, távoli, tengerparti üdülőhelyen. Kit kőmasszázsra jelentkezett a recepción.
– Férfit vagy nőt óhajt? – kérdezte a recepciós.
– Micsoda? – Kit elbizonytalanodott. – Melyiket akar ennyi házas év után? Ugyan mit tud ő a férfiakról – vagy akár a nőkről?
– Nincs olyan, hogy férfiak – mondogatta még nemrégen is a barátnője, Jan. – Minden férfi más. Csak egyvalami közös bennük… az az iszonyatos hajlamuk az erőszakra.
– Férfit vagy nőt… mármint a masszázshoz? – kérdezte most Kit, az időt húzva.
A csigák lassú párzására gondolt, egy teljes nap, lévén hogy hermafroditák, mindenük megvan, és ez nagyon zavaró: mire kiötlik, melyikük legyen a lány, melyikük a fiú, valaki arra jön egy kis fokhagymakrémmel, és felcsippenti őket.
– Ó, nekem mindegy – mondta, és már tudta is, hogy férfit kap.
Akire igyekezett nem ránézni, de a füstös aromákat – dohány, illatosító, kannabisz –, amiket kibocsátott, illetve amik körüllengték, így is érezte. Szíjas vén amerikai volt, lepukkant drogos, a dickensi Daniel Handler névre hallgatott, és egy árva szót sem szólt. Forró köveket rakott a csigolyáira, és ott hagyta őket sorban a gerincén – mert az ő agyonkrémezett teste túl meghitt és becses volna ahhoz, hogy az effélék megérintsék? Elment az eszed? Az arcában lüktető őrült gyönyört éppen a padló fölé rögzítette az asztal fejrésze, szeme a férfi érintésére megtelt keserédes könnyel, ami aztán az orrán át folyt ki, amelyet, ezt csak most értette meg, tökéletes könnyelvezetőnek teremtett az Isten. Folt keletkezett a szánalmas masszázskunyhó szőnyegén. A férfi rajta hagyta a köveket, míg ki nem hűltek. Amint egymás után elszállt belőlük a hő, már nem is érezte őket, s amikor eltávolították, valóságos felfedezés volt számára, hogy egyáltalán ott voltak: milyen furcsa, elfelejteni, és csak akkor, a végén érezni meg; noha nem ugyanaz volt, mint a béka a fazékban, amint lassan melegszik és felforr körülötte a víz, azért úgy érezte, mégis jelent valamit, mint a hővel összefüggő metaforák általában. Aztán a férfi az összes követ leszedte róla, és mélyen belenyomkodta az élüket a hátába, a csigolyák közé, ami gonosz dolognak rémlett – talán a keserű düh váltotta ki élete alakulása miatt –, bár valószínűbb, hogy semmi ilyen szándék nem vezette.
– Ez jólesett – mondta Kit a végén, látva, hogy a férfi egyenként elrakja a köveit.
Egy vízzel teli műanyag elektromos főzőben melegítette fel őket, amit most fáradtan kikapcsolt.
– Hol szerezte ezeket a köveket? – kérdezte Kit.
Simák voltak és sötétszürkék – nedvesen meg feketék, ezt is észrevette.
– Folyami kövek – válaszolta a férfi. – Évekig gyűjtöttem őket Coloradóban.
Belerakta őket egy fém horgászkellékládába.
– Coloradóban él? – kérdezte Kit.
– Valamikor ott éltem – mondta a férfi, és ennyi volt.
Aznap később még találkozni fognak a Farmacia de Jesusban, de mindketten elfordítják a tekintetüket.
Kit felöltözött.
– Egy nap majd, akárcsak én, elérkezel abba a stádiumba, amikor már eleget kísérleteztél – mondta Jan. – Nemsokára, akárcsak én, a következő életedben, akárcsak én, öreget és gazdagot akarsz majd, lehetőleg a halálos ágyán, úgy, hogy senkik se gyűljenek köréje a hospice-ban.
– Te egy csupa acél és jég nő vagy – közölte Kit.
– Dehogy – felelte Jan. – Csak egy hang a telefonban, aki éppen teát iszogat.
A nyaralás utolsó estéjén, mint valami vicc, megérkezett Kit bőröndje. Ki se nyitotta. Kiakasztották az ajtógombra a táblát, amin ez állt: ÉBRESZTÉST KÉRÜNK A TENGERI TEKNŐSÖKHÖZ. Előrenyomtatott felirat volt rajta, amellyel igényelhették, hogy keltsék fel őket hajnali 3-kor, megnézni, hogyan bújnak ki a tengeri teknős bébik a tojásból a parton, és hogyan iramodnak be az éj leple alatt az óceánba, hogy a ragadozókat elkerüljék. De hiába akasztotta ki Sam gondosan az éjféli határidő előtt a táblát, senki sem keltette fel őket. Mire felébredtek, és lementek a partra, már délelőtt tíz óra volt. Furcsa mód azonban a tengeri teknősök még ott voltak. Éjjel bújtak ki a tojásból, de a személyzet ottfogta őket egy kosárszerű kalickában, hogy azoknak a turistáknak is megmutassák, akik lusták vagy süketek voltak ahhoz, hogy idejében felkeljenek.
– Jöjjenek csak, nézzék meg! – mondta egy spanyolos akcentusú férfi, akitől a búvárfelszerelést lehetett kölcsönözni.
Sam, Beth, Dale és Kit odaszaladt. (Rafe hátramaradt, hogy megigya a kávéját és elolvassa az újságot.) A tekergőző bébik már kezdtek felforrósodni a napon, apró, hártyás lábuk aranyló velinpapírja itt-ott szikkadt barnára színeződött.
– Muszáj eleresztenem őket – mondta a férfi. – Maguk az utolsók, akik láthatják ezeket a kis bebéket.
Levitte a vízpartra és eleresztette őket, többórás késéssel, hogy belemászhassanak a tengerbe. Egy fregattmadár meg lecsapott, egyenként kikapdosta őket az ezüst hullámok közül, és megreggelizett.
Kit letelepedett egy nagy székbe, Rafe mellé. Tudta, hogy Rafe valaki más kedvéért sütteti magát.
– Jólesne most egy ital – mondta.
A gyerekek úsztak.
– Ne számíts rá, hogy meghívlak – felelte Rafe.
Kérte ő egyáltalán? Elkezdte keserűen gyalázni a férfit? Felállt, odafordult, és a járókelők szeme láttára pofon vágta? Ki állítja ezt?
Kit örült, amikor elutaztak La Caribe-ból, arról a kék öbölbe belenyúló, rákkarmokat formázó földdarabról. Az ott töltött idő alatt gyűlölni kezdte a világot. A repülőtereken és a hazafelé tartó gépeken meg sem próbált természetesen viselkedni: az főbenjáró bűn. Higgadtan, semleges dialógusokat és színpadi utasításokat tartalmazó forgatókönyv szerint beszélt a gyerekekkel. Odahaza Beersboróban kicsomagolta a kotonokat és a gyertyákat, az ő kis szerelemzacskóját, ami használatlan maradt, és az egészet kidobta a szemétbe. Mégis mit képzelt? Később, amikor majd megtanulja másképp, történetként előadni ezt a történetet, szentimentális bosszú gyanánt beleszerkeszt egy utolsó szeretkezést, amelynek mélyén ott az ő szent és sérthetetlen szerelmük, az éjszakáról éjszakára átélhető édes, állati biztonságuk, a házasság változatlanul dobogó, gyengéd szíve. Egyelőre azonban olyanná válik, mint elpusztíthatatlan lányai, és még sztoikusan öregedő, továbbra is egykedvű fia sem fog emlékezni rá – hisz elképzelhető-e egyáltalán? –, hogy ő és Rafe együtt volt valaha.
Fordította: Gy. Horváth László
(Lorrie Moore kötete a Park Könyvkiadónál jelenik meg 2016-ban)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post