Füstjelek

Kabír

Kétsorosok

 
Kabír (?1398–?1518)

„Te, te” mondogattam, s Te lettem. Bennem én már nem élek.
Feladtam az ócska forgatagot: csak te vagy ott, hova nézek.

Nem ízlelte meg, milyen a szerelem, mily csodás a szépsége;
Ahogyan jött, úgy ment el ő. Üres háznak volt a vendége.

Elesett, miután elindult, hogy meglásson téged.
Mit ér, ha akkor jelensz meg neki, mikor nincs már benne élet?

Hogyha sírok, elfogy erőm, ha nevetek, Isten mérges;
Magamban emésztődöm én, mint fa, mely belül, férges.

Hogy apját meglátta a gyerek, szaladt hozzá sietve;
„Mohó-vágy”-édességet kapott, s igaz magát elfeledte.
 
Izzó harag támad belül, a cukrot földhöz csapja;
Sirva-ríva megy vissza most, hogy átölelje apja.

Tűz támadt a vízbe’ – Kabír – s bennégett az iszapja;
A véleményét mondja mind, ki észak és dél papja.

Meggyulladt előbb a víz, s a tűz lángra kapott tőle;
Csak tisztán a folyó maradt, eltűntek a halak belőle.

Meggyulladt az egész tenger, szénné lett a vizek árja,
Kabír látta és felébredt; felkúszott a hal a fára.

A végtelen fénye csodálatos, mint kelő nap sugára;
Férjével ébredt a nő, úgy nézett a csodára.

Láttam test nélküli csodát és urat, mint szolga;
Nap, s Hold nélkül ragyog a fény, s a szolgának nincs dolga.

Meghatározható-e, milyen a világlélek ragyogása?
Nem lehet kimondani a fényt: látása bizonyítása.

Felrepült az égre a madár, de idegenben maradt teste;
Majd csőr nélkül ivott vizet, s e vidéket elfeledte.

Kabír itta Hari nedűjét, soha többé már nem fárad;
Már végleg megállt a korong, s az edény készen szárad.

Kabír: a tengeri kagylónak száraz a vizeknek árja;
Szomjúhozva kiáltozik, s az eső cseppjét várja.

Az odaadásnak kapuja szűk: mustármag-tizednyi;
Ha a lélek őrült elefánt, hogy tud rajt’ bemenni?

Vásár-létben öröm-svihák, s vele Délibáb-szajha;
Kapaszkodj Ráma lábába, hogy élted el ne csalja!

Hova nem jut sem éj se fény, sem hullámzó álom,
Hol nincs füst és nincsen árny, a helyem én ott találom.

Kabír mondja: miért aggódsz? Mire jó, hogy gondod van?
Még azzal is törődik Hari, ami nincs a tudatodban.

Ez a világ olyan, mint a tehén, kinek elpusztult a borja;
Mi történik, fogalma sincs; a borjú bőrét nyalja.

Hasáról jön a pézsma illata, de erdőt jár az őz érte;
Az emberben Isten van így, a világ nem veszi észre.

Az Úrhoz jutsz, ha fejed kopasz? Legyen hát kopasz minden!
Ha a birkát jól megnyírják, közelebb hozzá Isten?

Mecsetet rakott a muzulmán, követ kőre tett le.
Onnét müezzin ordít ki: Isten süket lett-e?

Bangha Imre fordítása

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)