Régi és új angolok
Szerb Antal 1929. szeptember 12-én keltezett levelében írta Párizsból Babits Mihálynak: „Régi és új angolokat olvasok igen nagy mennyiségben. Nagyon szeretném a véleményedet kikérdezni róluk, dehát ezt nem lehet, csak beszélgetésben, és akkor is csak óvatosan. Most éppen Burnsnél tartok, és azonkívül a Pamelát olvasom és a Radclyffe Hall leszbikus regényét.” (Szerb Antal válogatott levelei, PIM, 2001: 33.)
A levélben említett regény szerzője Marguerite Radclyffe Hall (1880–1943), az 1928-ban megjelent mű címe: The Well of Loneliness.
Szerb Antal később már csak egy alakalommal, az 1936-ben megjelent Hétköznapok és csodák című regényelméleti munkájában említi meg a szerzőt, igen röviden.
Az Angliában egykor betiltott regény, melynek mint az idézett levélből kitűnik, akkoriban legalább egy magyar olvasója volt, most Gy. Horváth László fordításában kerül a hazai olvasók elé.
A magány kútja: egy régi-új angol regény.
(Szűcs Balázs Péter)
Radclyffe Hall
A magány kútja
(részlet)
Huszonhetedik fejezet
1
Két nappal később Anna Gordon hívatta a lányát. Mozdulatlanul ült hatalmas szalonjában, amely mindig nősziromtól, padlóviasztól és ibolyától illatozott. Sovány, fehér kezét összekulcsolta az ölében néhány levél fölött; Stephen hirtelen nagyon öregnek látta anyját – rettenetes, könyörtelen, kemény és vádló tekintetű öregasszonynak; vissza is hőkölt ettől a tekintettől, hiszen az anyjáé volt.
– Csukd be az ajtót, azután gyere ide, és állj elibém – mondta Anna.
Stephen némán engedelmeskedett. Így néztek szembe egymással ők ketten, egy hús, egy vér, szembenéztek egymással a széles szakadék felett, amely elválasztotta őket.
Akkor Anna odaadott a lányának egy levelet. – Olvasd – mondta kurtán.
És Stephen olvasni kezdte:
Kedves Lady Anna!
Mélységes ellenszenvvel fogok tollat, mert vannak dolgok, amelyekre gondolni is szörnyű, hát még írni róluk. Úgy érzem azonban, hogy magyarázattal tartozom önnek, miért döntöttem úgy, hogy lánya többé nem lépheti át házam küszöbét, és a feleségem sem Mortonét. Mellékelem egy levél másolatát, amelyet a lánya írt a feleségemnek, s amely világossá teszi, miért nem írok önnek semmi egyebet, azon kívül, hogy feleségem ezennel visszaküldi azt a két drága ajándékot, amelyeket Miss Gordontól kapott.
Maradok tisztelettel,
Ralph Crossby
Stephen egy pillanatig mintha kővé meredt volna, egyetlen izma sem mozdult; azután szó nélkül visszaadta anyjának a levelet, aki csendben átvette tőle. „Stephen – amikor megtudod, mit tettem, bocsáss meg.” Hirtelen tűzként égette a gyermekes macskakaparás, amint ujjai kitapintották a zsebében – szóval ezt tette Angela. Egy vakító villanással mindent maga előtt látott: a nyomorult gyengeséget, az elárultatástól való félelmet, a rettegést Ralphtól, meg attól, mit művelne vele, ha értesülne bűnös éjszakájáról Rogerrel. Jaj, legalább ettől megkímélhette volna Angela, kitartó és hűséges imádatának ettől a végső megsebzésétől, ettől a végső megsértésétől mindennek, ami a legjobb és legszentebb volt az ő szerelmében – Angela attól fél, hogy elárulja őt az a teremtés, aki szerette!
Anyja ismét megszólalt. – És itt van ez – olvasd el ezt, és mondd meg nekem, te írtad-e, vagy hazudik az az ember. – És Stephennek olvasnia kellett önnön nyomorúságát, amint rákacagott a lapokról Ralph merev, hivatali kézírásával.
Felnézett. – Igen, anyám, én írtam.
És akkor Anna nagyon lassan kezdett beszélni, mintha azt akarná, hogy minden szava világos és érthető legyen; és ez a lassú, csendes hang borzalmasabb volt a haragnál is. – Egész életemben különösen éreztem irántad – mondta. – Valamilyen testi iszonyt éreztem attól, hogy hozzád érjek, vagy te hozzám érj – rettenetes dolog ez egy anyának – és boldogtalan voltam miatta. Úgy éreztem, igazságtalan vagyok, természetellenes – de most már tudom, hogy az ösztönöm helyes volt; te vagy természetellenes, nem én…
– Anyám – hagyd abba!
– Te vagy természetellenes, nem én. És ez a valami, ami te vagy, bűn a teremtés ellen. És mindenekfelett bűn apád ellen, aki nemzett, apád ellen, akire hasonlítani merészelsz. Olyan merészelsz lenni, mint az apád, és az arcod sérti az emlékét, Stephen. Soha többé nem leszek képes úgy nézni rád, hogy ne jusson eszembe, az arcod és a tested sérti apád emlékét, aki nemzett téged. Csak azért adok hálát Istennek, hogy őneki nem kellett megérnie ezt a gyalázatot. Ami pedig engem illet, inkább látnálak holtan a lábam előtt heverni, mint itt állni ezzel a valamivel rajtad – ezzel a kimondhatatlan förtelemmel, amit szerelemnek nevezel ebben a levélben, amelyet bevallottan te írtál. Olyasmiket mondasz ebben a levélben, amiket csak férfi és nő mondhat egymásnak, de amik tőled undorító, mocskos, romlott szavak – természet ellen valók, Isten ellen valók, aki a természetet megteremtette. Undorodom, émelygek tőled…
– Anyám – nem tudod, mit beszélsz – az anyám vagy…
– Igen, az anyád vagyok, és te az én keresztem vagy. Azt kérdezem magamtól, mit tettem, hogy a lányom rángasson le a mélybe. És az apád – mit tett az apád? És még a szerelem szót merészelted használni ezzel a – a tested kéjvágyával kapcsolatban; a tébolyodott, fegyelmezetlen tested természetellenes epekedésével kapcsolatban – azt a szót használtad. Én igenis szerettem – hallod? Szerettem apádat, és apád is szeretett engem. Ez a szerelem.
És Stephen tudta, ha nem esik valóban össze holtan ennek az asszonynak a lába előtt, akinek a méhében fogant, akkor egyvalamit nem tűrhet el, az pedig szerelmének ez a rettenetes megcsúfolása. Egész lényével elutasította, óvta ettől az elviselhetetlen bemocskolástól. Hiszen része volt önmagának, s ha nem tudja megmenteni, önmagát sem mentheti meg többé. Minden azon áll vagy bukik, hogy szerelmének lesz-e bátorsága kinyilvánítani a toleranciához való jogát.
Kezét felemelve csendet parancsolt; azt parancsolta annak a lassú, halk hangnak, hogy ne beszéljen, és azt mondta: – Ahogyan apám szeretett téged, én is úgy szerettem. Ahogyan egy férfi szeret egy nőt, úgy szerettem én is – oltalmazón, mint az apám. Mindent meg akartam adni, amit csak adhatok. És rettentően erősnek éreztem magam tőle… és gyengédnek. Jó volt, jó, jó – ezerszer is feláldoztam volna az életemet Angela Crossbyért. Ha tehetem, feleségül vettem volna, és hazahoztam volna – haza akartam hozni őt Mortonba. Ha úgy szerettem, ahogyan egy férfi szeret egy nőt, az azért volt, mert nem tudom nőnek érezni magam. Soha életemben nem éreztem nőnek magam, és ezt te is tudod – azt mondod, irtózol tőlem, hogy mindig valami testi iszonyt éreztél irántam… Nem tudom, mi vagyok; soha senki sem mondta meg nekem, hogy más vagyok, és mégis tudom, hogy más vagyok – gondolom, ezért érzel úgy, ahogyan érzel. És én megbocsátom neked ezt, pedig te és az apám hoztátok létre ezt a testet – de azt sohasem fogom megbocsátani, hogy azt akartad, szégyelljem a szerelmemet. Nem szégyellem, nincs bennem szégyen. – Vadul dadogni kezdett. – Jó volt, és – és tiszta – dadogta –, lényem legjobbik része volt – mindent odaadtam, és semmit sem kértem cserébe – csak szerettem tovább, reménytelenül… – Elhallgatott, tetőtől talpig reszketett, és Anna hideg hangja jeges vízként zúdult a haragos, meggyötört lélekre.
– Beszéltél, Stephen. Többé nincs mit mondanunk egymásnak, csak ezt még: mi ketten nem élhetünk együtt Morton fedele alatt – ezek után nem, mert még meggyűlölnélek. Igen, a gyermekem vagy, mégis meggyűlölnélek. Nem élhetünk többé egy fedél alatt, egyikünknek mennie kell – ki legyen az? – Stephenre nézett, és várt.
Morton! Többé nem élhetnek együtt Mortonban. Valami marokra szorította a lány szívét. Rémülten bámult anyjára, Anna pedig őt nézte – várta a válaszát.
De Stephen hirtelen rálelt férfiasságára, és azt mondta: – Értem. Elmegyek Mortonból.
Akkor Anna leültette lányát maga mellé, és arról beszélt, miképpen kell kivitelezniük ezt a dolgot, hogy a botrány a lehető legkisebb legyen. – Apád becsületes nevére kérlek, segíts nekem ebben, Stephen. – Jó lenne, mondta, ha Stephen magával vinné Puddle-t, amennyiben Puddle hajlandó vele tartani. Élhetnének Londonban, vagy valahol külföldön, azzal az ürüggyel, hogy Stephen tanulni akar. Stephen időről időre jöjjön haza Mortonba, meglátogatni az anyját, és ezek alatt a látogatások alatt kettesben mutatkoznak majd a látszat kedvéért, apja kedvéért. Bármit elvihet Mortonból, a lovakat, amihez csak kedve van. A földhaszonbér egy részét átutalja majd neki, ha a saját jövedelme nem lenne elegendő. És mindent illendően kell csinálni – nem szabad kapkodni, nem szabad azt a gyanút kelteni, hogy anya és lánya között szakításra került sor. – Apád kedvéért kérem mindezt, nem az én kedvemért vagy a tiédért, csakis az övéért. Beleegyezel, Stephen?
És Stephen azt válaszolta: – Igen, beleegyezem.
Akkor Anna azt mondta: – Most hagyj magamra – fáradt vagyok, egyedül akarok maradni egy kicsit – később majd hívatom Puddle-t, és megbeszélem vele, hogy a jövőben együtt fogtok lakni.
Stephen felállt, és kiment, magára hagyva Anna Gordont.
2
Valamilyen vele született ösztöntől hajtva egyenesen apja dolgozószobájába ment, és leült az öreg karosszékbe, amely túlélte apját, és a kezébe temette arcát.
Eddigi magánya semmi sem volt a léleknek ehhez az új magányához képest. Nagy vigasztalanság áradt el rajta, hatalmas késztetés, hogy tiltakozzon, megértést kérjen, hatalmas késztetés, hogy választ keressen nemkívánatos lénye rejtélyére. Körös-körül szürke, omladozó romok, alattuk hevert véresen a szerelme, amelyet gyalázatosan megsebzett Angela Crossby, gyalázatosan megcsúfolt és beszennyezett az anyja – szánandó, szenvedő, védtelen valami, ott vérzett a romok alatt.
Ha a jövőbe tekintett, vaknak érezte magát, ha a múltjába, megdermedt. El kell mennie – elmegy Mortonból. „Mortonból – elmegyek Mortonból.” Siváran kongtak agyában a szavak. „Elmegyek Mortonból.”
Többé nem fogja ismerni őt a komoly, nyájas ház, sem a kert, ahol nyiladozó gyermeki értelmével először hallotta a kakukk szavát, sem a tópart, ahol először csókolta meg Angela Crossbyt – szájon csókolta, mint a szerelmesek. Itt hagyja a jó, édes illatú réteket, a jámbor marhákat, a dombokat, az irgalmas dombokat, amelyek óvják a szegény, boldogtalan szerelmeseket; és itt hagyja a dűlőutakat, az este oly álmos vadrózsákat; itt hagyja Upton-on-Severn ősi kis városát, a viharvert templomot és a sárgás folyót; ott találkozott először Angela Crossbyval…
A tavasz átsöpör majd Castle Mortonon, erős, tiszta szeleket hozva a közlegelőre. A tavasz átsöpör majd az egész völgyön, a cotswoldi domboktól a Malverni-dombságig; százával, ezrével nyílnak a nárciszok, a tó melletti bükkösben a harangvirágok, Peternek, a hattyúnak új fiókái lesznek, akikre vigyázhat; napfény melengeti a vén téglaházat – de ő már nem lesz itt tavasszal. Nyáron a rózsák nem az ő rózsái lesznek, nem övé lesz a fénylő levélszőnyeg ősszel, sem a bükkfák szépséges formája télen. „Téli estéken teljesen befagynak ezek a tavak, és napnyugtakor a jég mintha aranytáblákból volna, amikor te meg én kijövünk, és megállunk itt télen…” Nem, ezt az emléket ne, nagyon fáj… „Amikor te meg én kijövünk, és megállunk itt télen…”
Felállt, és fel-alá járkált a szobában, meg-megérintve a jóságos, ismerős tárgyakat, megsimogatva az íróasztalt, szemügyre véve a tollat, amely megrozsdásodott, mert régóta nem használták; azután kihúzta az asztal kis fiókját, és elővette a kulcsot, amely apja lezárt könyvszekrényét nyitotta. Anyja azt mondta, bármit elvihet – apja könyvei közül visz el néhányat. Ezt a különleges könyvszekrényt még sohasem vette szemügyre, és most sem tudta, miért teszi. Különös, gépies cselekedetnek tetszett, ahogy bedugta a kulcsot a zárba, és elfordította. Lassan, közömbös ujjakkal emelgette ki a köteteket, alig is pillantva a címükre. Legalább elfoglalja magát valamivel – csak erre gondolt. Azután észrevette, hogy az egyik alsó polcon, belül, egy másik sor könyv is van; amint a kezében tartott közülük egyet, ránézett a szerző nevére: Krafft-Ebing[1] – sohasem hallott róla. Azért kinyitotta a kopott, régi könyvet, és felfigyelt rá, hogy a margón ceruzajegyzetek vannak apja takaros kis betűivel, és látta, hogy az ő neve is felbukkan bennük – meglepetten lezökkent a székbe, és olvasni kezdett. Sokáig olvasott; azután újra odalépett a szekrényhez, és kivett egy másik kötetet, még egyet… A nap már lenyugvóban volt a dombok mögött, a kert árnyékokba burkolózott. A dolgozószobában nem maradt sok világosság, ezért odavitte a könyvet az ablakhoz, de még ott is bele kellett dugnia az orrát; ő azért csak olvasott, olvasott tovább a szürkületben.
Hirtelen felpattant, és beszélni kezdett – apjához beszélt. – Te tudtad! Te mindvégig tudtál erről a dologról, de szánalomból nem árultad el nekem. Jaj, apa – és mennyien vagyunk! – szerencsétlen, nemkívánatos emberek ezrei, akiknek nincs joguk szeretni, nincs joguk a részvéthez, mert meg vannak nyomorítva, iszonyúan meg vannak nyomorítva, és rondák – az Isten kegyetlen; hagyta, hogy hibásnak szülessünk.
És, azt sem tudva, mit csinál, előkerítette apja öreg, sokat forgatott Bibliáját. Csak állt, és jelet követelt a mennytől – nem kevesebbet, mint jelet a mennytől. A Biblia az eleje felé nyílt szét. Ezt olvasta: „És megbélyegzé az Úr Káint…”
Akkor Stephen elhajította a Bibliát, és reményvesztve, megverten leroskadt, gyors, de módszeres ritmusban előre-hátra ringatva magát. – És megbélyegzé az Úr Káint… – Most már ezekre a szavakra ringatta magát: – És megbélyegzé az Úr Káint… Káint… Káint. És megbélyegzé az Úr Káint…
Így talált rá Puddle, és Puddle azt mondta: – Ahová te mégy, oda megyek, Stephen. Amit most elszenvedsz, azt én is elszenvedtem. Nagyon fiatal voltam, akárcsak te – de emlékezem.
Stephen tétova szemmel nézett fel rá. – Elmennél Káinnal, akit Isten megbélyegzett? – kérdezte lassan, mert nem értette, mire utal Puddle, ezért még egyszer megkérdezte: – Elmennél Káinnal?
Puddle átölelte Stephen meghajló vállát, és azt mondta: – Neked feladatod van – gyere hát, teljesítsd! Mivel az vagy, ami vagy, még előnyöd is származhat belőle. Egyedi, kettős belátással írhatsz – férfiakról is, nőkről is, személyes tudásod alapján. Semmi sincs egészen elromolva, semmi sincs egészen elveszve, ezt bizton tudom – mindnyájan a természet részei vagyunk. Egy nap majd felismeri ezt a világ, de addig még sok munka vár rád. Azokért, akik olyanok, mint te, csak nem olyan erősek és tehetségesek, légy bátor, bírj el a feladattal, és én segíteni fogok neked, Stephen.
Fordította: Gy. Horváth László
(A könyv a Park Könyvkiadónál fog megjelenni 2017 őszén)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
[1] Richard von Krafft-Ebing (1840–1902), német-osztrák orvos, pszichiáter, szexológus, a Psychopatia sexualis (1886) szerzője. Nézete szerint a „nemi inverzió” születés előtt alakul ki a magzatban, ezért nem egészségtelen vagy kóros. Művének állítólag azért adott ilyen tudományos címet (s azért írta részben latinul), hogy a nagyközönség ne férjen hozzá.
Discussion about this post