Füstjelek

A Szerb Antal-hagyatékból

„A jelen összeállítás a Szerb Antal-hagyatékában található V. 5462/208-as számú dosszién alapul, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára őriz Rádióelőadások címen” – olvasható a Nagy emberek gyermekcipőben című kötet előszavában. A képanyagban gazdag könyvben részben Szerb Antal ez idáig kiadatlan vagy más változatban kiadott rádióelőadásaival, részben már publikált írásaival találkozhat az olvasó. Az írásokban többek közt olyan kérdések kerülnek szóba, mint a regény elmélete, a romantika, a rózsakeresztesek, a kísértetek, az utópiák, a költők és a pénz kapcsolata.
A kötet mellékletében a Századvég című novella és néhány verses stílusparódia mellett A conquistador című regénytöredék kapott helyet. Ebben az 1943-as keltezésű érdekes regénytöredékben írja Szerb Antal: „A conquistador a tigris a történelemben: gyönyörű és irtózatos. És egyúttal a történetírás sem mutatja sehol olyan tisztán meg kétarcú voltát, mint a hódítások történetével kapcsolatban; nem akkor, amikor a spanyolokról, hanem amikor ellenfeleikről, az amerikai bennszülöttekről beszél. A történetírás nagy ravaszsága az, hogy megdöbbentően közel hozza és megdöbbentően eltávolítja tőlünk a dolgokat.”
(Szerb Antal: Nagy emberek gyermekcipőben. Rádióelőadások. Sajtó alá rendezte: Kovács Attila Zoltán, Szépmíves Könyvek, Athenaeum Kiadó, 2017)

Szűcs Balázs Péter

SZERB ANTAL

A CONQUISTADOR

(Regénytöredék)

Képzeletbeli arckép

Ez az arckép a Cordillerák végtelen láncolata elé rajzolódik. Képzeljük el az eget tartó ezüstfehér havasok végtelen láncolatát, amint soha meg nem szűnő vonalban elhúzódik észak és dél felé – és előtte egy kicsiny spanyolt, valami vad, hetyke és kérkedő attitűdben. És ez a kis spanyol egyszer csak nagyobb lesz, mint a hegyek. Ez a conquistador.
S anno Amerika meghódítása a fehér ember történetének legdicsőségesebb és leggyalázatosabb fejezete. Legszélsőségesebb, tettszerű kifejezésre jut benne az európai mindkét határlehetősége, a világot legyűrő bátorság és expanzív akarat, és a világot pusztító tigrisi kegyetlenség. A conquistador a tigris a történelemben: gyönyörű és irtózatos. És egyúttal a történetírás sem mutatja sehol olyan tisztán meg kétarcú voltát, mint a hódítások történetével kapcsolatban; nem akkor, amikor a spanyolokról, hanem amikor ellenfeleikről, az amerikai bennszülöttekről beszél. A történetírás nagy ravaszsága az, hogy megdöbbentően közel hozza és megdöbbentően eltávolítja tőlünk a dolgokat. Az inkák és a mexikói királyok, amint a történelmi könyvekből megtudjuk, éppúgy ebédeltek és aludtak, mint mi, szerették a nőket, mint mi, rossz politikusok voltak, mint mi, társasjátékokat játszottak, sírtak, féltek a haláltól, és azután mégis meghaltak; birodalmukban volt pénzügy, hadügy, közlekedés, gazdasági élet, szóval minden, ami egy modern országban van, és oly unalmasan mindennapi. „Ők is emberek voltak.” – De ugyanakkor legalapvetőbb emberi reakcióik: isteneikkel szemben való viselkedésük, visszaemlékezésük saját múltjukra és a gesztus, ahogy elfogadják sorsukat, a mi „emberi” eszünk számára felfoghatatlan[ok] és megközelíthetetlen[ek]. Olyannyira, hogy szinte azt hisszük, a régi spanyol krónikások félreértették őket akkor is, amikor mindennapi fogalmaikat megfelelő európai fogalmakkal azonosították. „Kürt”, mondja a spanyol krónikás – de az indiánok kürtje kagylóból készült, és nem rézből, a hangja is egészen más volt, és vajjon kürt még az, ami ennyire nem kürt? A Napot imádták, olvassuk – de vajjon az a Nap, amely erejét emberek kitépett szívéből szívja fel, amint ők gondolták, azonos azzal a rokonszenves égitesttel, amely a mi láthatárunk szélén fel- és lenyugszik? Bizonyos az, hogy ők nem pirosnak látták az erdőt és zöldnek a vért? Belenyugodtak abba, hogy a zöld spanyolul „verde” – de magukban talán a pirosat gondolták.
Ezt a csodálatos kétarcúságot élte meg az a kevéssé ismert nevű conquistador, Pedro Alonso de Matagon, akinek történetét kíséreljük meg az alábbiakban röviden elmondani. Születési éve bizonytalan; szülőhelye neve után ítélve valószínűleg a manchai Matagon városka, amelynek közelebbi történetéről sajnos semmit sem tudok. Talán Pedro Alonso is igen alacsonyan, esetleg disznópásztorkodással kezdte pályafutását, mint híres vezére és mintaképe, Pizarro; talán ő sem tudott írni-olvasni. Őt is az El Dorado álma vonzotta el az otthoni szegénységből a tengerentúlra, ahol aranypaloták állnak a mese szerint minden odavetődő spanyol rendelkezésére, dolgozni nem kell, mert bennszülött szolgák százai lesik az óhaját, engedelmeskedni nem kell, mert minden spanyol úr lesz a saját birtokán – csak egyre van szükség, bátorságra, és abban Pedro Alonsóban nyilván nem volt hiány. Így került ki a spanyol hódítók panamai telepére, itt Pizarróhoz csatlakozott, aki elindult gályáival a Másik tenger, a Csendes-óceán kikutatására. Az expedíció, mint tudjuk, eleinte balsorssal küzdött, lakhatatlan, mocsaras partokra, ellenséges bennszülöttek közé ért, magának Pizarrónak vagy egyik emberének vissza kellett térnie segítségért, míg végre megnyílt előttük a Cordillerák kapuja, és Pizarro csodával határos módon százhetven emberével meghódította az Inkák óriási birodalmát – ezt a történetet mindenki ismeri. Pedro Alonso útja ott kezd érdekessé válni, amikor sorsa elszakad Pizarróétól. 1537 tavaszán Pedro Alonso visszatért Panamába, hogy lovakat, bort és ágyúkat hozzon Pizarrónak; visszafelé jövet a viharok eltérítették a betartandó útiránytól – vagy talán Pedro Alonso viharos vágya a még ismeretlen, a még úr nélküli anyaországok után –, a hajó elvesztette iránytűjét, és hosszú bolyongás után egy öbölben kötöttek ki, amelyről Pedro Alonso tapasztalt, öreg kormányosa sem tudta megmondani, hol van, még azt sem, vajjon északra-e vagy délre Limától, Pizarro kikötőjétől, vajjon egyáltalán Amerikában vannak-e még, vagy pedig egy másik világon, amelynek még nincs neve. És itt egy pillanatra szakítsuk meg elbeszélésünk fonalát. Mit érezhettek Balboa emberei, mikor a hegyeken és őserdőkön áthatolva Darien partjain először pillantották meg a Csendes-óceánt? Bizonyára mérhetetlenül megörvendezhettek, mert az El Dorado mithosz megszállottjai lévén első gondolatuk az volt, hogy végre megtalálták az utat az aranyszigetek felé. De a második érzésük valami vad-vad és megilletődött borzalom lehetett, valami, ami az Istenség jelenlétét juttathatta eszükbe, amint ott álltak, „In a wilde surmise,” ahogy Keats halhatatlan verse7 mondja. Mert az előttük megnyíló tenger a Másik tenger volt, a Túlsó Tenger, az ember nem járta Nyugati Óceán, az ellenlábasok Földjén és mindennek a földjén, amit a hajósok képzelete valaha összeborzongott; túl voltak a világon, itt kezdődött a Túlvilág, a Másvilág.
Ez az érzés ott kísérthetett a Csendes-óceán valamennyi első hajósában, Pedro Alonsóban is, és bizonyos fokig ez a magyarázata a később történteknek.

7 John Keats On First looking into Chapman’s Homer című verse: „Look’d at each other with a wild surmise / Silent, upon a peak in Darien”. Magyarul: „összenézett – iszonyú ámulás – / szótlanul egy szirtedről, Dária.” (Amikor először pillantottam Chapman Homérosába, ford.: Szabó Lőrinc.)