Füstjelek / Laurin rózsakertje (Márton László fordítása)

Laurin rózsakertje

Középkori német elbeszélő költemény

(részlet)

A Laurin nevű törpekirályról szóló elbeszélő költeménynek sok változata maradt fenn. Népvándorlás-kori történelmi emlékek keverednek benne elhomályosult mítoszokkal és varázsmesei mozzanatokkal. Laurin ellenfele, Dietrich veronai herceg alakjában felsejlik Theodorik gót király alakja, aki a nyugatrómai birodalom bukása után újra egyesítette Itáliát; a harcias törpék talán Dél-Tirol – a történet helyszíne – kelta őslakosságának emlékét őrzik; a kincsekben bővelkedő hegy valóságmagja a római kori aranybányászat lehet; Laurin láthatatlanná tevő ködsüvege a Nibelung-mondakörből lehet ismerős.

A sok feldolgozás közül ezúttal a „Későbbi Laurin” néven emlegetett változatból mutatok egy részletet az olvasónak. Ez a verzió (a szakirodalomban Jüngere Vulgatversion, vagyis „Későbbi közkeletű változat”) a könyvnyomtatás kezdetekor jöhetett létre, alkotója (ha egy volt) igyekezett a szöveget hozzáigazítani a nyomtatott könyv adottságaihoz. Az 1470-es és az 1590-es évek közötti időszakból összesen tizenegy kiadás maradt fenn, ebből hat a Hősök könyve („Heldenbuch”) című gyűjteményes kiadvány részeként, egyéb Dietrich von Bernről szóló elbeszélő költemények mellett, öt pedig a „Későbbi Laurin” különálló kiadása.

A „Későbbi Laurin” tekinthető a „Régi Laurin” átdolgozásának. (Ez utóbbi a történet legkorábbi ismert lejegyzése, valamikor a XIII. században jöhetett létre, de nyilván sokkal korábbi eredetű.) Nem tudjuk, hogy az ismeretlen újrafogalmazó milyen és mennyi régebbi szöveg alapján dolgozott. Tény, hogy a cselekmény a „Régi Laurin” első kilenc fejezetét fogja át, az eseménysort békével és barátsággal lezáró megkeresztelkedés (amely a koppenhágai – L₁ – kéziratban átvezet a Walberan-epizódhoz) nincs benne. Szerepel viszont az első százhúsz sorban Dietlaub (itt Dietleib) húgának Laurin általi elraboltatása, nem visszatekintésként, hanem a cselekmény szerves kiindulópontjaként. Így az összes későbbi esemény a jelen szövegben a Similte nevet viselő hercegkisasszony kiszabadítására irányul. Ez nyilván erősíti a cselekmény koherenciáját, viszont sokat elvesz a régi változat költőiségéből, bájos iránytalanságából és naivitásából. A mitológiai mozzanatok is ártalmatlan mesekellékekké halványodnak. Így jár a láthatatlanná tevő süveg és a varázsgyűrű, de például a rózsakert határát jelölő baljóslatú selyemszalaggal végképp nem tud mit kezdeni az átdolgozó. A középfelnémet „borte” (szalag) szót „porte” vagy „pforte” szónak olvassa és ebben a jelentésben (kapu) használja. A veronai herceg vitézei nemcsak elpusztítják a kertet, hanem a kapuját is ledöntik. Szentségtörés helyett (ami a határszalag földbe tiprása volt) közönséges garázdaság tanúja lesz az olvasó.

A régi változat számos elemet megőrzött abból a történeti mítoszból, amely Tirol kelta-rétoromán őslakóinak germánok (azaz gótok és langobárdok) általi leigázását öltöztette mesés formába. Ilyen mozzanat Dietrich tüzes lehelete, amely leperzseli a megkötözött hős béklyóit, mi több, más Dietrich-költeményekben a bilincseket olvasztja meg. Ilyen a szalamandra vére, amely megkeményíti a páncélt. (Nem nehéz ráismernünk arra a Siegfried által megölt sárkányra, amelynek vére A Nibelung-ének szerint magát Siegfriedet tette sebezhetetlenné.) Az új változat ledörzsölte a történet vázáról a mese festékrétegeit, és ezzel a történelem nyomait is eltüntette.

Az új változat tekinthető bővítésnek és pontosításnak is. Amit a „Régi Laurin” az első kilenc fejezet során elmond 1580 verssorban, ahhoz az újabb verziónak 2830 sorra van szüksége. Így tehát bővítés helyett akár hígításról is beszélhetünk: a bővebb szöveg tartalmilag semmi lényegeset nem tesz hozzá a régebbi változathoz. Az új változat több figyelmet fordít a tér- és időviszonyokra, valamint a rangbeli hierarchiára és az udvari viselkedés szabályaira, mint a régi, de ezek a realisztikus törekvések megfosztják a szöveget attól a népköltészetre emlékeztető nagyvonalúságtól, amely a régi verzióban megvolt.

Ízelítő gyanánt ideiktatom az egyik viszonylag szerencsés bővítményt. Ez a szövegrész felléptet egy „gazda” néven emlegetett magasrangú törpét is, aki Laurin hűbérese. (A „wiert” szót házigazdának, de akár várúrnak vagy földesúrnak is fordíthattam volna; a „gazda” kellőképpen általános.) Az ő vára is az egyik hegy belsejében van, mint Lauriné, de ez a hegy nyilván kisebb és szegényesebb. Érdemes odafigyelni a részeteket mindig szemmel tartó előadásmódra és a Régi Laurinénál jóval szabályosabb verselésre. (Fordításom a Heldenbuch / Hősök könyve 1560-as frankfurti kiadásának szövegén alapul. Két sort az értelemszerűség kedvéért átvettem az 1479-es darmstadti első kiadás szövegéből.)

1255 Szólt Wittig, a merész lovag:

„Ördögtől szálljon rá harag!

Csapdába próbál minket hozni,

azért kell neki hazudozni.”

Az erős Wolfhart így felel:

1260 „Jó, ha csapatunk útra kel.

Lássuk a nagy szépségeket,

amikről annyi szó esett!”

Így szól az öreg Hildebránt:

„Kis vitéz, hallgass szóm iránt!

Mindannyian megbízunk benned:

nem szabad ártalmunkra lenned!”

Felelte Laurin, a parányi:

„Amíg életem van szikrányi,

hozzátok én hű maradok.

1270 Bennem bátran megbízzatok!”

Bizalmukat így elnyeré,

mennek barlang és hegy felé.

Wittig szól: „Nem lesz jó utunk!
Már látom, hogy bajba jutunk.

A hegy veszéllyel viselős.”

Dietlieb és Wolfhart, az erős,

Dietrich úr és Laurin király:

gúny neki mindüktől kijár.

Wittig ettől dühbe gurul:

1280 lovát sarkantyúzza vadul.

Vágtat a lovas, a dühöngő

a hegyhez, míg a pata döngő.

Annyira gyors, annyira friss:

megtesz egy nagymérföldet is.

Nem szól, miközben tart a vágta,

míg a hegy csúcsát meg nem látta.

Akkor a lováról leszáll.

Hildebrand mellette megáll.

Dietlieb jön s a törpék királya,

1290 Wolfhart, valamint a gazdája.

Csodálkozástól szájat tátnak,

mert igen magas hegyet látnak.

Szól Wolfhart: „Nagy öröm fog el:

úgy látom, a hegy már közel.” –

„Még nincs közel!” – szól Laurin. –

„Higgyétek el, barátaim,

három nagymérföldnyire van.

Lássátok, igaz a szavam:

jól ismerek minden utat,

1300 amely a hegy felé halad.

Az éjszaka közeledik,

Laurin szól: „Utunk visz pedig

errefelé, míg tart az erdő.

majd lesz egy kútforrás, csepergő,

és hegyoldalban barlang, párás.

Az lesz az éjszakai szállás.”

A törpe nyomában haladtak,

a fenyvesen így átvágtattak.

Oly sötét volt az erdő mélye,

1310 hogy elhűlt az urak kedélye,

de az ösvény odavezet,

ahol forrás csörgedezett.

A törpe Laurin ott megáll;

nyergéből minden úr leszáll.

Laurin odamegy, lépte reng,

hol arany csengettyűcske leng.

A csengő megszólaltatása:

hegyet kinyitja a hatása.

Törpekirály éppen ezért

1320 erősen a csengőhöz ért.

Visszhangzott a csengés a hegyből:

ki is nyitották neki egyből.

És amikor kinyílt a hegy,

világító láng odamegy.

Szépen világít, mint a nap:

egy drágakő, mely fényre kap.

Átvilágítja a vadont;

öröm, hogy fénysugarat ont.

Azt mondja Dietrich uraság:

1330 „Tetszik nekem e csudaság.

Ha jól értelmezem a tényt,

karbunkulus adja e fényt.”

1332A Halljuk Laurint, a kicsi lényt:

1332B „Karbunkulus adja e fényt.

Van a hegyben egész halom.

De most az a javaslatom,

többet nem mondok egyelőre:

minden ló menjen legelőre,

nem lesz nekik semmi bajuk.

Minket vár a hegyben a lyuk.

A rét gazdája derék ember,

1340 nekem szolgál engedelemmel,

tőlem van hűbérbirtoka:

várak sora, földek soka.

Nála maradunk éjszakára;

lesz kenyér, lesz jó bor pohárba,

lesz, amit kér az uraság.

Van a hegyben sok drágaság.”

Az urak bemennek a hegybe;

látnak sok törpét tülekedve.

Hallanak sokféle zenét:

1350 betölti a hegy belsejét.

Zengett számtalan húros hangszer,

közbedalolt madár, nem egyszer,

harsant harsona velük szemben,

királynak fenntartott teremben.

Asztalhoz ülne már a gazda,

ám ezt azon hír megszakasztja,

hogy Laurin, a törpék királya

őt meglátogatni kívánja.

„Társaságában öt lovag.” –

1360 „Kedvesek nekem e szavak!” –

szól a gazda a személyzethez. –

„Itt minden a vendégnek kedvez.”

Kiváló ember a hűbéres:

a vendégfogadás szívélyes.

Az öt urat és a királyt

méltó mód üdvözli kivált.

Mondanom egy szóba kerül:

a gazda is melléjük ül.

Jó ételeket kap a vendég,

1370 örömest esznek a leventék.

Jó borral töltenek kupát:

ki-ki érezze jól magát.

Nem is kellett kéretni őket!

Gazda kérdi az ott ülőket,

amikor asztalt bontanak:

meddig maradnak az urak?

Laurin király emígy felel:

„Ez az egy éj itt telik el,

és majd ha megreggeledünk,

1380 jókorán továbbügetünk

az én hegybeli palotámba,

míg ragyog ránk az égi lámpa.”

Jól töltötték az éjszakát,

a hegy sok mulatságot ád.

Laurin a gazdától búcsút vett,

uraknak így örömöt szerzett.

Gazda kísérte hegy elé:

seregnyi törpe követé.

Már áttör a napfény a felhőn,

1390 Laurin szájából szava feljön:

„Mindeddig minket jól tartottál;

most kérlek, tőlünk búcsúzkodjál.

Már nem szór ezüst fényt a hold,

naptól ragyog az égi bolt.”

Ki-ki paripájára ül,

és elügetnek délcegül

és virgoncan és vidoran.

Dietrich a gazdához rohan.

Így szól: „Most elügetünk innen,

1400 téged pedig óvjon az Isten!”

Viszi kis Laurint kis lova,

vele Dietlieb, a sógora,

Wolfhart és öreg Hildebrand

és Wittig és merész Wigand.

Gazda földjéről eltávoznak,

gazdát hallgatni nem haboznak:
„Távozzatok békével innen;

útján kit-kit óvjon az Isten!”

Az urak az időt nem húzzák:

1410 lovaikat megsarkantyúzzák.

Már napfényben ragyog a táj.

Azt mondja kis Laurin király:

„Szerencsésen megéjszakáztunk,

most már tényleg közel a házunk.”

Ennek örülnek az urak.

Elöl vágtat Laurin lovag.

Azt hiszik, már közel a hegy,

mind az öt úr csak arra megy,

de a távba majd΄ belevesznek:

1420 három nagymérföldet megtesznek.

Már áttör a napfény a fölhőn,

ragyogása látszik a földön.

Az urak reggel jókorán

zörgetnek a hegy kapuján.

Volt ott egy szép hímes mező,

virágdísztől lenyűgöző.

Bizony, ki merem mondani:

a fák gyümölcsöt ontani

ott minden percben készen állnak.

1430 Ők sok szép gyümölcsöt találnak.

Felfoghatjuk az új változatot műfordításnak is. A „Régi Laurin” középfelnémetül szólal meg, annak különböző nyelvjárásaiban, a bajortól a felsőfrankig. A későbbi változat nyelve már a korai újfelnémet (annak is a frankfurti és nürnbergi nyomdászok által használt szociolektusa), amelyből kifejlődött a modern irodalmi nyelv. Fordítói teljesítményként értékelhető a verselés módosítása, szabályosabbá tétele is. A régi változat majdnem tetszőleges ütem- és szótagszámú, kiszámíthatatlan verssorokból állt, ezt váltja fel a későbbi verzióban a szabályos négyütemű „Knittelvers”, amely aztán óriási karriert fut be a német költészetben Sebastian Branttól Hans Sachson át egészen Goethe Faustjáig és még tovább is.

Észrevehetjük a „Későbbi Laurin”-ban a műfaj átalakulását is. A régi változatban még érezni lehet a népi énekmondók rögtönzésre való hajlandóságát, spontán nyelvi sziporkáit; ilyesminek a pontosabb és szabályosabb nyomtatott szövegben már nincs helye. A „Későbbi Laurin” félúton van a hagyományos elbeszélő költemény és a modern szórakoztató irodalom prototípusa, a népkönyv között. Talán csak azért nem számítják az irodalomtudósok az új verziót a népkönyvek közé, mert megőrizte a verses formát, márpedig a népkönyvek prózában vannak írva.

Azt is meg kell említenem, hogy a „Későbbi Laurin” különböző kiadásai fametszetekkel vannak illusztrálva. Ezek száma húsz körül van (kiadásonként változik). Jelenlétük fejezetekre tagolja a szöveget, a képaláírások pedig fejezetcímekként olvashatók. Minthogy pedig a névtelen fametszetek a cselekmény egy-egy hangsúlyos mozzanatát jelenítik meg, tekinthetjük a nyomtatott kiadásokat afféle kezdetleges képregénynek is, ahol egyelőre még a szöveg dominál; innen egyenes út vezet a Wihelm Busch-féle, szintén többnyire „Knittelvers”-ben írt verses-képes groteszk történetekig.

A Laurin-költemény magyar változata előreláthatólag a Kalligramnál jelenik meg. Benne lesz a „Régi Laurin” teljes szövege és a folytatásképpen írt Walberan-epizód. A kötet utolsó harmada pedig áttekintést ad a többi változatról. Szerepelni fog benne a „Későbbi Laurin”, a „Pozsonyi Laurin”, a „Drezdai Laurin” és a többi – ez már legyen meglepetés.

Fordította és a jegyzetet írta: Márton László