Laurin rózsakertje
Középkori német elbeszélő költemény
(részlet)
A Laurin nevű törpekirályról szóló elbeszélő költeménynek sok változata maradt fenn. Népvándorlás-kori történelmi emlékek keverednek benne elhomályosult mítoszokkal és varázsmesei mozzanatokkal. Laurin ellenfele, Dietrich veronai herceg alakjában felsejlik Theodorik gót király alakja, aki a nyugatrómai birodalom bukása után újra egyesítette Itáliát; a harcias törpék talán Dél-Tirol – a történet helyszíne – kelta őslakosságának emlékét őrzik; a kincsekben bővelkedő hegy valóságmagja a római kori aranybányászat lehet; Laurin láthatatlanná tevő ködsüvege a Nibelung-mondakörből lehet ismerős.
A sok feldolgozás közül ezúttal a „Későbbi Laurin” néven emlegetett változatból mutatok egy részletet az olvasónak. Ez a verzió (a szakirodalomban Jüngere Vulgatversion, vagyis „Későbbi közkeletű változat”) a könyvnyomtatás kezdetekor jöhetett létre, alkotója (ha egy volt) igyekezett a szöveget hozzáigazítani a nyomtatott könyv adottságaihoz. Az 1470-es és az 1590-es évek közötti időszakból összesen tizenegy kiadás maradt fenn, ebből hat a Hősök könyve („Heldenbuch”) című gyűjteményes kiadvány részeként, egyéb Dietrich von Bernről szóló elbeszélő költemények mellett, öt pedig a „Későbbi Laurin” különálló kiadása.
A „Későbbi Laurin” tekinthető a „Régi Laurin” átdolgozásának. (Ez utóbbi a történet legkorábbi ismert lejegyzése, valamikor a XIII. században jöhetett létre, de nyilván sokkal korábbi eredetű.) Nem tudjuk, hogy az ismeretlen újrafogalmazó milyen és mennyi régebbi szöveg alapján dolgozott. Tény, hogy a cselekmény a „Régi Laurin” első kilenc fejezetét fogja át, az eseménysort békével és barátsággal lezáró megkeresztelkedés (amely a koppenhágai – L1 – kéziratban átvezet a Walberan-epizódhoz) nincs benne. Szerepel viszont az első százhúsz sorban Dietlaub (itt Dietleib) húgának Laurin általi elraboltatása, nem visszatekintésként, hanem a cselekmény szerves kiindulópontjaként. Így az összes későbbi esemény a jelen szövegben a Similte nevet viselő hercegkisasszony kiszabadítására irányul. Ez nyilván erősíti a cselekmény koherenciáját, viszont sokat elvesz a régi változat költőiségéből, bájos iránytalanságából és naivitásából. A mitológiai mozzanatok is ártalmatlan mesekellékekké halványodnak. Így jár a láthatatlanná tevő süveg és a varázsgyűrű, de például a rózsakert határát jelölő baljóslatú selyemszalaggal végképp nem tud mit kezdeni az átdolgozó. A középfelnémet „borte” (szalag) szót „porte” vagy „pforte” szónak olvassa és ebben a jelentésben (kapu) használja. A veronai herceg vitézei nemcsak elpusztítják a kertet, hanem a kapuját is ledöntik. Szentségtörés helyett (ami a határszalag földbe tiprása volt) közönséges garázdaság tanúja lesz az olvasó.
A régi változat számos elemet megőrzött abból a történeti mítoszból, amely Tirol kelta-rétoromán őslakóinak germánok (azaz gótok és langobárdok) általi leigázását öltöztette mesés formába. Ilyen mozzanat Dietrich tüzes lehelete, amely leperzseli a megkötözött hős béklyóit, mi több, más Dietrich-költeményekben a bilincseket olvasztja meg. Ilyen a szalamandra vére, amely megkeményíti a páncélt. (Nem nehéz ráismernünk arra a Siegfried által megölt sárkányra, amelynek vére A Nibelung-ének szerint magát Siegfriedet tette sebezhetetlenné.) Az új változat ledörzsölte a történet vázáról a mese festékrétegeit, és ezzel a történelem nyomait is eltüntette.
Az új változat tekinthető bővítésnek és pontosításnak is. Amit a „Régi Laurin” az első kilenc fejezet során elmond 1580 verssorban, ahhoz az újabb verziónak 2830 sorra van szüksége. Így tehát bővítés helyett akár hígításról is beszélhetünk: a bővebb szöveg tartalmilag semmi lényegeset nem tesz hozzá a régebbi változathoz. Az új változat több figyelmet fordít a tér- és időviszonyokra, valamint a rangbeli hierarchiára és az udvari viselkedés szabályaira, mint a régi, de ezek a realisztikus törekvések megfosztják a szöveget attól a népköltészetre emlékeztető nagyvonalúságtól, amely a régi verzióban megvolt.
Ízelítő gyanánt ideiktatom az egyik viszonylag szerencsés bővítményt. Ez a szövegrész felléptet egy „gazda” néven emlegetett magasrangú törpét is, aki Laurin hűbérese. (A „wiert” szót házigazdának, de akár várúrnak vagy földesúrnak is fordíthattam volna; a „gazda” kellőképpen általános.) Az ő vára is az egyik hegy belsejében van, mint Lauriné, de ez a hegy nyilván kisebb és szegényesebb. Érdemes odafigyelni a részeteket mindig szemmel tartó előadásmódra és a Régi Laurinénál jóval szabályosabb verselésre. (Fordításom a Heldenbuch / Hősök könyve 1560-as frankfurti kiadásának szövegén alapul. Két sort az értelemszerűség kedvéért átvettem az 1479-es darmstadti első kiadás szövegéből.)
.
1255 Szólt Wittig, a merész lovag:
„Ördögtől szálljon rá harag!
Csapdába próbál minket hozni,
azért kell neki hazudozni.”
Az erős Wolfhart így felel:
1260 „Jó, ha csapatunk útra kel.
Lássuk a nagy szépségeket,
amikről annyi szó esett!”
Így szól az öreg Hildebránt:
„Kis vitéz, hallgass szóm iránt!
Mindannyian megbízunk benned:
nem szabad ártalmunkra lenned!”
Felelte Laurin, a parányi:
„Amíg életem van szikrányi,
hozzátok én hű maradok.
1270 Bennem bátran megbízzatok!”
Bizalmukat így elnyeré,
mennek barlang és hegy felé.
Wittig szól: „Nem lesz jó utunk!
Már látom, hogy bajba jutunk.
A hegy veszéllyel viselős.”
Dietlieb és Wolfhart, az erős,
Dietrich úr és Laurin király:
gúny neki mindüktől kijár.
Wittig ettől dühbe gurul:
1280 lovát sarkantyúzza vadul.
Vágtat a lovas, a dühöngő
a hegyhez, míg a pata döngő.
Annyira gyors, annyira friss:
megtesz egy nagymérföldet is.
Nem szól, miközben tart a vágta,
míg a hegy csúcsát meg nem látta.
Akkor a lováról leszáll.
Hildebrand mellette megáll.
Dietlieb jön s a törpék királya,
1290 Wolfhart, valamint a gazdája.
Csodálkozástól szájat tátnak,
mert igen magas hegyet látnak.
Szól Wolfhart: „Nagy öröm fog el:
úgy látom, a hegy már közel.” –
„Még nincs közel!” – szól Laurin. –
„Higgyétek el, barátaim,
három nagymérföldnyire van.
Lássátok, igaz a szavam:
jól ismerek minden utat,
1300 amely a hegy felé halad.
Az éjszaka közeledik,
Laurin szól: „Utunk visz pedig
errefelé, míg tart az erdő.
majd lesz egy kútforrás, csepergő,
és hegyoldalban barlang, párás.
Az lesz az éjszakai szállás.”
A törpe nyomában haladtak,
a fenyvesen így átvágtattak.
Oly sötét volt az erdő mélye,
1310 hogy elhűlt az urak kedélye,
de az ösvény odavezet,
ahol forrás csörgedezett.
A törpe Laurin ott megáll;
nyergéből minden úr leszáll.
Laurin odamegy, lépte reng,
hol arany csengettyűcske leng.
A csengő megszólaltatása:
hegyet kinyitja a hatása.
Törpekirály éppen ezért
1320 erősen a csengőhöz ért.
Visszhangzott a csengés a hegyből:
ki is nyitották neki egyből.
És amikor kinyílt a hegy,
világító láng odamegy.
Szépen világít, mint a nap:
egy drágakő, mely fényre kap.
Átvilágítja a vadont;
öröm, hogy fénysugarat ont.
Azt mondja Dietrich uraság:
1330 „Tetszik nekem e csudaság.
Ha jól értelmezem a tényt,
karbunkulus adja e fényt.”
1332A Halljuk Laurint, a kicsi lényt:
1332B „Karbunkulus adja e fényt.
Van a hegyben egész halom.
De most az a javaslatom,
többet nem mondok egyelőre:
minden ló menjen legelőre,
nem lesz nekik semmi bajuk.
Minket vár a hegyben a lyuk.
A rét gazdája derék ember,
1340 nekem szolgál engedelemmel,
tőlem van hűbérbirtoka:
várak sora, földek soka.
Nála maradunk éjszakára;
lesz kenyér, lesz jó bor pohárba,
lesz, amit kér az uraság.
Van a hegyben sok drágaság.”
Az urak bemennek a hegybe;
látnak sok törpét tülekedve.
Hallanak sokféle zenét:
1350 betölti a hegy belsejét.
Zengett számtalan húros hangszer,
közbedalolt madár, nem egyszer,
harsant harsona velük szemben,
királynak fenntartott teremben.
Asztalhoz ülne már a gazda,
ám ezt azon hír megszakasztja,
hogy Laurin, a törpék királya
őt meglátogatni kívánja.
„Társaságában öt lovag.” –
1360 „Kedvesek nekem e szavak!” –
szól a gazda a személyzethez. –
„Itt minden a vendégnek kedvez.”
Kiváló ember a hűbéres:
a vendégfogadás szívélyes.
Az öt urat és a királyt
méltó mód üdvözli kivált.
Mondanom egy szóba kerül:
a gazda is melléjük ül.
Jó ételeket kap a vendég,
1370 örömest esznek a leventék.
Jó borral töltenek kupát:
ki-ki érezze jól magát.
Nem is kellett kéretni őket!
Gazda kérdi az ott ülőket,
amikor asztalt bontanak:
meddig maradnak az urak?
Laurin király emígy felel:
„Ez az egy éj itt telik el,
és majd ha megreggeledünk,
1380 jókorán továbbügetünk
az én hegybeli palotámba,
míg ragyog ránk az égi lámpa.”
Jól töltötték az éjszakát,
a hegy sok mulatságot ád.
Laurin a gazdától búcsút vett,
uraknak így örömöt szerzett.
Gazda kísérte hegy elé:
seregnyi törpe követé.
Már áttör a napfény a felhőn,
1390 Laurin szájából szava feljön:
„Mindeddig minket jól tartottál;
most kérlek, tőlünk búcsúzkodjál.
Már nem szór ezüst fényt a hold,
naptól ragyog az égi bolt.”
Ki-ki paripájára ül,
és elügetnek délcegül
és virgoncan és vidoran.
Dietrich a gazdához rohan.
Így szól: „Most elügetünk innen,
1400 téged pedig óvjon az Isten!”
Viszi kis Laurint kis lova,
vele Dietlieb, a sógora,
Wolfhart és öreg Hildebrand
és Wittig és merész Wigand.
Gazda földjéről eltávoznak,
gazdát hallgatni nem haboznak:
„Távozzatok békével innen;
útján kit-kit óvjon az Isten!”
Az urak az időt nem húzzák:
1410 lovaikat megsarkantyúzzák.
Már napfényben ragyog a táj.
Azt mondja kis Laurin király:
„Szerencsésen megéjszakáztunk,
most már tényleg közel a házunk.”
Ennek örülnek az urak.
Elöl vágtat Laurin lovag.
Azt hiszik, már közel a hegy,
mind az öt úr csak arra megy,
de a távba majd΄ belevesznek:
1420 három nagymérföldet megtesznek.
Már áttör a napfény a fölhőn,
ragyogása látszik a földön.
Az urak reggel jókorán
zörgetnek a hegy kapuján.
Volt ott egy szép hímes mező,
virágdísztől lenyűgöző.
Bizony, ki merem mondani:
a fák gyümölcsöt ontani
ott minden percben készen állnak.
1430 Ők sok szép gyümölcsöt találnak.
.
Felfoghatjuk az új változatot műfordításnak is. A „Régi Laurin” középfelnémetül szólal meg, annak különböző nyelvjárásaiban, a bajortól a felsőfrankig. A későbbi változat nyelve már a korai újfelnémet (annak is a frankfurti és nürnbergi nyomdászok által használt szociolektusa), amelyből kifejlődött a modern irodalmi nyelv. Fordítói teljesítményként értékelhető a verselés módosítása, szabályosabbá tétele is. A régi változat majdnem tetszőleges ütem- és szótagszámú, kiszámíthatatlan verssorokból állt, ezt váltja fel a későbbi verzióban a szabályos négyütemű „Knittelvers”, amely aztán óriási karriert fut be a német költészetben Sebastian Branttól Hans Sachson át egészen Goethe Faustjáig és még tovább is.
Észrevehetjük a „Későbbi Laurin”-ban a műfaj átalakulását is. A régi változatban még érezni lehet a népi énekmondók rögtönzésre való hajlandóságát, spontán nyelvi sziporkáit; ilyesminek a pontosabb és szabályosabb nyomtatott szövegben már nincs helye. A „Későbbi Laurin” félúton van a hagyományos elbeszélő költemény és a modern szórakoztató irodalom prototípusa, a népkönyv között. Talán csak azért nem számítják az irodalomtudósok az új verziót a népkönyvek közé, mert megőrizte a verses formát, márpedig a népkönyvek prózában vannak írva.
Azt is meg kell említenem, hogy a „Későbbi Laurin” különböző kiadásai fametszetekkel vannak illusztrálva. Ezek száma húsz körül van (kiadásonként változik). Jelenlétük fejezetekre tagolja a szöveget, a képaláírások pedig fejezetcímekként olvashatók. Minthogy pedig a névtelen fametszetek a cselekmény egy-egy hangsúlyos mozzanatát jelenítik meg, tekinthetjük a nyomtatott kiadásokat afféle kezdetleges képregénynek is, ahol egyelőre még a szöveg dominál; innen egyenes út vezet a Wihelm Busch-féle, szintén többnyire „Knittelvers”-ben írt verses-képes groteszk történetekig.
A Laurin-költemény magyar változata előreláthatólag a Kalligramnál jelenik meg. Benne lesz a „Régi Laurin” teljes szövege és a folytatásképpen írt Walberan-epizód. A kötet utolsó harmada pedig áttekintést ad a többi változatról. Szerepelni fog benne a „Későbbi Laurin”, a „Pozsonyi Laurin”, a „Drezdai Laurin” és a többi – ez már legyen meglepetés.
Fordította és a jegyzetet írta: Márton László
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)