Joseph O’Connor (1963–) a mai ír irodalom élő klasszikusa. Eddig kilenc regénye jelent meg, de írt színdarabokat és elbeszéléseket is, és hazájában különösen népszerűek a férfilélekről szóló mulatságos karcolatai. Az 1840-es évek írországi éhínségéről szóló, A Tenger Csillaga (Star of the Sea, 2002) című regénye nemzetközi bestseller lett – minden idők egyik legnagyobb sikerű ír regénye.
Joseph O’Connor Árnyjáték (Shadowplay, 2019) című bámulatos regénye olyan mélyen ábrázolja a szerelmi kapcsolatok szövevényeit és a művészi kreativitás alkímiáját, mint nagyon kevés mű a világirodalom történetében – s egyúttal elmeséli a Drakula előtörténetét: a viktoriánus Londonban és Bram Stoker lelkében lejátszódó hátborzongató eseményeket, amelyek minden idők legnagyobb hatású horror-regényének megalkotásához vezettek.
Három különleges művész élete kapcsolódik össze a londoni Lyceum Színházban az 1870-es évektől: Henry Irving, a Főnök a kor leghíresebb színésze – izzó szenvedélyekből, indulatokból, félelmekből és szeszélyekből szőtt rendkívüli ember; Ellen Terry, a rajongott színésznő csupa bölcsesség és nagylelkűség; Bram Stoker, a színház igazgatója pedig szinte észrevétlen mögöttük – ő mindig árnyékban van, a kulisszák mögött, de hármójuk szerelmi és művészi drámájának mégis főszereplője ő is.
Joseph O’Connor Árnyjáték (2020) című regényének részletét Falcsik Mari fordításában a Helikon Kiadó engedélyével közöljük.
Joseph O’Connor
Árnyjáték
(részlet)
I. FELVONÁS
Örök szerelem
Victoria Cottage Kórház,
Deal város közelében,
Kent megye,
1908. február 20
Legdrágább Ellen!
Bocsáss meg nekem, kérlek, ezért a túl régóta késlekedő válaszért. Mint már a föntiekből is sejtheted, sajnos azt kell mondjam, egy ideje nem vagyok a legjobban. Nagyon megviseltek az anyagi gondok, meg a túlhajszoltság, míg végül ez a nyavalyás tél annyira legyöngített, hogy összeroskadtam, mint egy öreg konflisló az útszélen. A jó hír az, hogy – mint itt mondják – kevés maradandó károsodást szenvedtem. Az én szegény szentem, a feleségem is leköltözött ide Londonból, egy tengerparti kis panzióban lakik, és naponta bejár hozzám busszal, hogy fölolvasson nekem, úgyhogy továbbra is folytonosan bosszanthatjuk egymást, ahogy csak a házaspárok tudják. Nagy élvezettel vitázunk olyan kicsiségeken, mint a szendvicskészítés meg a demokrácia. Mint láthatod, gépírni még tudok.
Tegnap éjjel álmot láttam Tudod-Kiről – épp a Hamlet harmadik felvonásában –, és ez téged is előhozott, valahogy úgy, ahogy a fák súgják meg híreiket a fáradt madárnak, és most tessék, itt vagyok, megkésve bár, de teljes szívemmel.
Milyen csodálatos tudni, hogy összerakod az emlékirataidat, és milyen ijesztő kilátásokkal fenyegeti ez a titkaikat óvó férjeket! Kérded, maradt-e nálam bármi a Lyceumból, műsorfüzetek, jelmeztervek, rajzok, netán fényképek Henryről, premiermeghívók címlistája, színlapok satöbbi. Sajnálom, de e téren egyáltalán nem szolgálhatok semmivel. (Még mindig tartod a kapcsolatot Jennel?) Ami csak ilyesmim volt, szinte mindet fölhasználtam Henry életrajzához, aztán meg, amint a könyv megjelent, a zömét (ötbőröndnyi anyagot) összepakoltam és bevittem a British Librarybe, néhány érdektelen és haszontalan személyes apróság kivételével. Jól emlékszel, valaha tényleg volt egy paksaméta levelem szegény Wilde-tól, de mikor elkezdődtek a zűrjei, úgy ítéltem, a legbölcsebb, ha mindet elégetem.
Amim van, azt itt küldöm mellékelten: egy rakás naplójegyzet és magánjellegű följegyzés, amiket az évek során rendszertelenül irkáltam magamnak. Elkezdtem őket beledolgozni a tőlem megszokottól valamelyest idegen stílusú regénybe, vagy talán egy darabba, nem tudom. Azt reméltem, ezt az egész nyomorult dolgot be tudom fejezni még az aggkori hanyatlásom előtt. De most, hogy szemlátomást elvesztettem a régi erőmet, már nemigen látom, elkészül-e valaha. Mindenesetre most, minthogy nincs semmiféle eltett pénzünk, és a londoni házat súlyos jelzálog terheli, muszáj áttekintenem, milyen forrásaim vannak, és találnom kell egy állást, ami fizet annyit, amennyit a firkálmányaimmal sose sikerült megkeresnem. Az a tervünk, hogy fölpakolunk egy hajóra és átköltözünk Németországba, talán Hamburgba vagy Lübeckbe, ott alacsonyabbak a megélhetési költségek, és Florence beszéli a nyelvet. Isten tudja, a mi korunkban tán kicsit már öregek vagyunk a kivándorláshoz, de hát ez van.
Ami a csatolt följegyzéseket illeti: némelyiket kidolgoztam készre, de vannak még mindig naplóformában lévők is. A neveket eleinte meg akartam változtatni, de nem jutottam odáig – a te neved, lévén a lényed része, túl gyönyörűnek tűnt ahhoz, hogy lecseréljem –, aztán, pár hónappal ezelőtt, szembejött velem egy bizonyos Adams nevű amerikai írása, amiben harmadik személyben beszél saját magáról, mintha kitalált szereplő lenne, és ez a megközelítés izgalmasabbnak tűnt, úgyhogy azt gondoltam, a nevek maradjanak csak az igazi nevek.
Mivel te magad gyakran föltűnsz az események sodrában, talán egy csöppet kíváncsibban szemlézel majd a múlt romjain, és esetleg itt-ott kicsalnak belőled egy mosolyt a tűznek és dicsőségnek e letűnt napjai, azok a régi szép eszelős idők. A lapok közt találsz némi törmeléket egy interjúból, amit egy bizonyos utolérhetetlenül tehetséges színésznő adott a Spectatornak jó egynéhány évvel ezelőtt: a válaszai leirata megvan, de a kérdések nincsenek meg, fogalmam sincs, miért. Ha ebből a hajóroncsból akár csak egy deszkát föl tudnál használni a visszaemlékezéseidhez (amit erősen kétlek), tessék, tiéd a mentési jog. Vagy tudod, mit: talán mégis egyeztess előbb velem.
A följegyzéseimet javarészt Pitman-féle gyorsírással rögzítettem, amit, ha jól emlékszem, te is tudsz olvasni. Ha mégsem, akkor van a faluban egy idevalósi lány, aki átírja, vagy ott van neked Miss Miniter titkári szolgáltató irodája a Covent Garden mellett – teljesen tisztán látom magam előtt az utcát, de sehogy se jut eszembe a neve. Talán emlékszel is arra a hölgyre, az adattárból. Van még egy-két rész a jegyzetekben, valami olyan titkosírással írva, amit már a kitalálója is elfelejtett. Jó volna tudni, vajon mi a csudát igyekeztem ennyire elrejteni, és ki elől.
Tudod, drága öreg barátném, féltve őrzött Kincsem, áldott érzés még elképzelni is, ahogy a szavaim a szíved közepéig érnek, hisz akkor egy részem találkozik egy részeddel, és így egy darabig ketten együtt ácsoroghatunk egy esernyő alatt, ugyanabban az esőben.
Szeretetteljes ölelésem a családtagjaidnak, és neked, legdrágább aranyló csillagom. És, boldog születésnapot – jól tudom, a jövő héten lesz?
Örök híved, Bram
U.i.: Mint a legtöbb igazán jó történet, ez is egy vonaton kezdődik.
I
Melyben két színházi úr Londonból Bradfordba utazik
1905. október 12., pirkadat előtt
A sűrűn kavargó ködből ordítva tör elő a tüzes fekete szörny, sivít, okádja keserűn maró füstjét, árad a lőporbűz. Szikra és szénpor, fűtő és segéd, fekete vas és fehér izzás az acél síneken, kattogás-dübörgés az ősöreg tölgy talpfák fölött, a sínszárnyakról sisteregve párolognak a harmatcseppek. A rókák visszasettennek odúikba, az őzek riadva menekülnek, odafordítják fejüket a tiszafán ülő, merev tekintetű héják.
A King’s Crossról induló hajnali postavonathoz kapcsolt, gyéren megvilágított első osztályú fülkében két színházi úr ül egymással szemben, lábukon pokróc, nyakuk körül kopott, vastag sál, kezükön szánalmasan viseltes egyujjas kesztyű, és csak úgy páráll belőlük a kora reggeli mogorvaság. Ha halványan is, de látszik leheletük párafelhője. Még hét óra sincs. Éjszakai emberek lévén, nincsenek hozzászokva, hogy korán reggel ébren legyenek, hacsak nem épp a klubból veszik hazafelé az irányt.
Henry Irving a szemközti ülésen nyugtatja csizmás lábát, és csipás szemmel olvassa A harangok című vérfagyasztó melodráma forgatókönyvét, amelynek főszerepét már több százszor eljátszotta kiemelkedő színészi pályája során, Londontól San Franciscóig, Koppenhágától Münchenig. Minek tehát a forgatókönyv neki, és miért jegyzetelget a szélére még mindig oly sok év után is, miért motyogja félig lehunyt szemmel maga elé a dialógusok töredékeit, míg az ablakon túl szaladnak a szántóföldek? A társa egyenes derékkal ül, mintha valami gerincegyenesítő jógagyakorlatot mutatna be. A könyvet, amit olvas, úgy tartja maga előtt, mint a pajzsot. A vonat csak csikorog tovább, London északi külvárosai felé.
Eltelt már néhány évszázad, mióta utoljára egy szótagot, vagy akár egy árva gesztust is kicseréltek azokból a pózokból, grimaszokból, a szemöldökemelgető meredt bámulásokból – abból a nyelvből, amit ők, mint az összes színházi ember, folyékonyan beszélnek. A King’s Crosson hamarjában megvett birkaláb és ecetes-sós angolna megmaradt érintetlenül, és, mintha izzadnának – a hideg ellenére is – a piszkos, gyűrött újságpapírban. De az üveg madeirát megostromolták, a padlón álló palackban alig maradt pár csepp, az is tán csak azért, hogy akik a többit kiitták, meggyőzhessék magukat: ők nem olyasféle urak, akik már reggel hét előtt, a bérkocsiban az állomásra menet kinyitnak egy üveg madeirát, ami aztán alig nyolcig el is fogy a vonaton. Az a jellegzetes szabadkőművesi viszony van köztük, mint az idős párok közt, akik már olyan hosszú ideje vitorláznak együtt a monogámia furcsa szélességi fokain a szigetvilágok sziklás partjai közt, hogy mindent tudnak, mindent láttak, és szinte mindent meg is bocsátottak már egymásnak, és amit csak el kellett, azt réges-rég el is mondták, bár az eleve nem volt túl sok.
– Mi az a szemét, amit olvasol? – kérdezi Irving, olyan tónusban, mint egy nagymester, aki „kifinomult unalmát” demonstrálja egy teremnyi szájtátinak.
– Chislehurst történelme – feleli Stoker.
– Jóságos ég!
– Chislehurst bizonyos szempontokból nagyon érdekes város. A száműzött III. Napóleon is ott halt meg, rettenetes agóniában.
– És máig egy rakás ember él ott rettenetes agóniában.
Lehet, hogy hosszú és feszült nap lesz ez a mai.
Fönn, a skarlátszínű vérfoltos égen végighúzódó fekete ujjnyomok csíkjai, köztük keményen odacsapott maroknyi aranyrög. Aztán fölemelkedik a mocsárvidék fölé a vizenyős hajnal, sápatag kékekkel-szürkékkel és sártól nehezülő zöldekkel, mint a virradat egy szűzleány vízfestményén. Itt is, ott is egymás mellett sorakozó bükkfák, hegyi juharok, berkenyebokrok lépcsős körvonala, amarra királynői tartású, szél tépázta szilfacsoport, a magas égbolton pedig a vadludak átvonuló V-je, mint valami roppant tágasságba mutató nyíl.
A párás, homályfoltos ablakon túl már kezdődik a jellegzetes közép-angliai vidék: a városok távoli fényei, a gyárkémények és templomtornyok, a téglaföldek és kőfejtők, és az azokat kiszolgáló új, kavicsolt utak. A városok közt a lágy, harmatozó legelők az istállóikkal és pajtáikkal és keresztre feszített madárijesztőikkel, a hajóvontatóutak a nyugodt, zöld vizű csatornák mentén, a majorságok és gyümölcsöskertjeik és vöröstéglás határfalaik, a sövénylabirintusok és házikók és parókiák. Épp olyan, mint az ír vidéki táj, mégsem olyan egy csöppet sem. Valami más, meghatározhatatlan, a fénynek egy bizonyos minősége, szomorúság talán, a hiány jelenléte. Isten hozott a jelenlét hiányában, amit úgy hívnak: Anglia.
A vonat zörömbölése, ahogy erőlködik fölfelé a Stubblefield Hillen, az az ólmos hintázás és rázkódás, ahogy leereszkedik és továbbgördül, az a mozzanat, ahogy elbizonytalanodik a völgymeneti kanyarban, és időről időre megint az a váratlan nehézkedés, egyfajta nyugtalanító dráma, ahogy a kocsi hirtelen fölsikít vagy megrázkódva billen egy nagyot. Fejük fölött a csomagtartóban ide-oda csúszkál a kikötözött utazóláda – a hordár a poggyászvagonba akarta rakni, de Irving nem hagyta –, és most: egy város széle.
Apró házak elsorjázó hátsó udvarai az esőben. Ruhaszárító kötelek az ablakpárkányhoz erősítve, vagy kifeszítve a szemétdomb fölé, amin ádázul ugató kutyák csinálják a zenebonát. Egy üvege vesztett ablakból maszatos képű kisgyerek integet. Egy rémisztően girhes agár a láncát rángatja. A kékesfekete ég és a hold letörtköröm-karéja – és most: hirtelen lezúduló felhőszakadás, annyira váratlan és erőszakos, hogy mindkét férfi kiles rá az ablakon.
Stoker – élete negyedik évtizedét taposó, megtermett, szakállas férfi – még mindig ugyanaz az atléta, aki valaha volt. A Dublini Egyetemen bokszolt, úszott, evezett. Egyszer megmentett egy embert a vízbefúlástól. Öltönye a Savile Row-ról való, finom halszálkás tweed szövetből szabott, háromrészes Gieves & Hawkes, ami vagy harminc éve volt divatban. Télikabátja – Huntsman márkájú nehéz frízszövet – akár egy tábornoké. Van hozzá érzéke, hogyan viselje a ruháit: rajta mindig kényelmesnek látszanak, pedig amit ma reggel visel, az összes darab átesett már több reparáláson, újraszegték, kiengedték, bevették, megfoltozták már nemegyszer mindet – akárcsak a barátságukat. Klasszikus lyukmintás brogue cipője – mérték után, bár újratalpalva tán – frissen kibokszolva. Keze szinte buján eres és bogos, mintha görcsös mocsárfából faragták volna.
Irving törékenyebb, lóarca beesett a betegsége óta, szinte csontvázzá soványodott. Tíz évvel idősebb Stokernál, és még többnek látszik. De nyughatatlan alkat, hosszú végtagokkal, nehezére esik egy helyben maradni. Lila bársonyfez, organza- és lensálak, prémgalléros kabát, gyöngyházcsíptetős szemüveg. Sötét, fáradt szemének tava körül vonalakban szemceruzanyomok, feketére festett haját minden áldott reggel göndör fürtökbe ondolálja a szobainasa, mint tette e mai reggelen is. Sétabotján miniatűr koponya a gomb („George Bernard Shaw zsugorított feje”). Mint minden színész, ő is képes meghatározni, mennyi idősnek akar épp látszani. Játszotta már egyazon turnén a tizennégy éves Romeót egyik este, majd az ősöreg Lear királyt másik este – sőt, olykor ugyanazon az estén mindkettőt egymás után.
Rövid, vastag szivarra gyújt, kiles az esőbe.
– Die Todten reiten Schnell – mondja. A holtak gyorsan járnak.
Stoker válasza egy rosszalló szúrós pillantás.
A vonat alagútba ér. Föl-fölvillanó arcok.
– Te szánalmas szárazdajka, nehogy kiessen a szemed – mondja Irving. – Akkor gyújtok rá, amikor és ahányszor csak kedvem tartja.
– Az orvos azt tanácsolta, mondj le róla egészen. Hisz tudod nagyon jól. Mellesleg elég sokba került ez a tanácsa.
– Teszek az orvosra!
– Hálás lennék érte, ha a ma esti előadásig még életben bírnál maradni.
– Miért is?
– Elég késő volna most töröltetni a műsort, és a terembérleti letétet is elveszítenénk.
– Hogy te milyen körültekintő vagy, beszarás!
– Persze, ha öngyilkos akarsz lenni, a te dolgod. Minél előbb, annál jobb, ha már ez a szándékod. Ne mondd, hogy nem akartam megakadályozni.
– Igen, Mami. Micsoda gondoskodó öreglány!
Stoker nem kapja be a csalit. Irving unottan beleszív a szivarjába, megnedvesedik gyulladt szeme, mintha nyers fehér whisky gyűlne benne. Most ezerévesnek látszik, önmaga paródiájának.
– Én azt mondom, Bramzi, öreg cimbora, lehet, hogy szerencsém lesz.
– Milyen tekintetben?
– Talán én is úgy járok, mint az a fickó abban a te ócska bóvlidban. Az élőhalott, kedveském. Az öreg Drakó. Pipiskedni kicsit a Piccadilly körül, aztán belemélyeszteni az agyaradat a kívánatos fiatal húsba. Rosszabb sors is juthatott volna a pofának, nem?
– Próbálnék olvasni.
– Ó, persze, Chislehurst. A külvárosok Bizánca.
– Ha már mindenáron tudni akarod, azt gondoltuk, odaköltözhetnénk.
– Úgy érted, a nejecskéd gondolta azt, hogy odaköltözhetnétek, te meg azt gondolod, amit parancsolnak neked, ahogy ez már lenni szokott.
– Én nem így értettem.
– „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.”
– Na most már fogd be.
– Csuda jól mutatna a nadrágodban, ezt adjuk meg neki. De mondd csak, te hogy préselnéd bele magad a fűzőjébe?
– Nagyon fárasztó ez a te állítólagos szellemességed. Mostantól nem veszek rólad tudomást. Jónapot.
Irving fájdalmas kuncogást hallat a torka mélyéről, majd visszavonul büdös füstje és álmossága felhőjébe. Stoker odanyúl, kiveszi a szivart az ujjai közül, és eloltja az üres gyógycukorkás bádogdobozban, amit e célra mindig magánál hord. Az ilyesmi könnyen balesetet okozhat.
Fordította: Falcsik Mari
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)