G. Szabó Sarolta: Névadó költészet

Érdemes-e könyvek címén hosszasan merengeni – erről megoszlanak a vélemények. Verseskötet esetén leggyakrabban a könyv egy kiemelkedő vagy épp programadó szövegét választják címül. Szijj Ferenc legújabb kötete nem egy tematika köré szerveződik, a cím azonban szorosan kötődik a szerzői hanghoz. Az Igazi nevek versei hol konkrét személyekhez kapcsolódnak (képzőművészeti alkotások révén), hol neveket (a beszélőét vagy másét), megnevezéseket, a dolgok nevét és helyét keresik. Égen és földön, fényben és sötétségben: „Könnyű ég nehezedik a földre, egyszerű föld szorítja / felfelé az eget. Hol az ember?” (Távolképek) Szijj korábbi verseiben is fel-feltűnik a névadásra, a lehető legpontosabb elnevezések keresésére tett kísérletek sora (Fényleírás / Napfény), és így van ez az új kötetben is (Hármaskép, Növénymásolatok, Szünetminta, Ritka pillanat, Rajztöredék Szíj Kamillának, Kötetlen fény, Harminchárom kísérlet, Waldsee).

A kötetet szervező tematikát nehéz megtalálni, a könyv egységességét nem annyira a boncolt témák, hangulatok, hanem a senkiével össze nem téveszthető költői hang adja. „Kiben lehetne megbízni halálosan, / de csak átmenetileg, és hogyan lehetne / egyszer kibékülni a világgal, / ha egy kicsivel többet akarna, / mint amennyit valahol valakik kijelöltek neki.” (Hármaskép) A Szijj Ferenc-könyvekről szóló kritikák, elemzések, a szerzővel készült interjúk rendre szóba hozzák Szijj hallgatagköltő-szerepét, aki azonban írásművészetében kitartóan keresi a dolgok kijelöléséhez szükséges, a lehető legpontosabb szavakat, kifejezéseket. Az Igazi nevek beszélője nem fecseg, a könyv a világ jelenségeit részleteiben megfigyelni tudó és a jelenségekre maximálisan érzékeny, azokat átérző és sokszor elszenvedő alakot sejtet. A költői hang és a költő személyes jellemvonásai közti összefüggések keresése azonban aligha járul hozzá a kötet értő-érző olvasásához. „Most már legfőképpen a beszédet kell elfelejteni, / mert az olyan, mintha kifordítanám nekik / a fejem, és látnának mindent” (Kettős buborék). „Egyre furcsább lesz a világ. Egyre / többször és egyre több helyen történik / valami sosem volt vagy eddig / elképzelhetetlen” (Nyolc kormozott üveg) – nyugodt „narrátor” jelenik meg a versekben. E nyugodtság inkább táplálkozik a borúból, mint a derűből, a rezignált hang sem áll távol a szövegektől: „A jövőről nekem már nem kell / gondolkodnom, mert tudom, / hogy ugyanaz lesz, mint a múlt, / mostantól addig, hogy megszülettem, / és a végén egyszerre sok lesz a hó.” (Hármaskép) Ahogy Szijj korábbi kötetei sem beszélnek mellé, az Igazi nevek versei is egy középpont felé tartanak, szorosan a vers alapmotívumához tart minden verselem (szavak, versforma, tagolás). A költői hang rímhez, ritmushoz való viszonyáról a Három szonett Tandorinak című vers mondja a legtöbbet: „a versforma, a ritmus és a rím / nincs a legfőbb prioritásaim / között. És akkor ezzel megvagyok.” A vers ironikus: szonettformában íródott.

Szijj versei, bár többnyire több oldalas, olykor fejezetekre tagolt művek, nincsenek túlbeszélve. A versek témái sokszor látszólag jól körülhatárolhatóak – fotó (Távolképek), festmény (Kötetlen fény), kiállítás (Harminchárom kísérlet), családi emlék (Szalagok), közös, történelmi emlék (Egy Radnóti-sor cáfolata, A képek vigasztalása) révén –, azonban számtalan jelentésréteget halmoznak fel. A más műalkotásokhoz, szövegekhez kapcsoltsága fontos vonása a könyvnek, számos író és művész neve szerepel versek alcímében (Eperjesi Ágnes, Szűcs Attila, Veszelszky Béla, Szíj Kamilla, Michael Donhauser, Marno János stb.), melyek új jelentésrétegeit bontják fel a szövegeknek. Ugyanakkor érdemes esélyt adni a versek képek nélküli befogadásának is – ahogy a szerző írja a kötet végén: „nem akartam képes könyvet csinálni.” A Jegyzetekben a megidézett, inspirációs forrásként szolgáló festmények, fotók fellelési helyének gyűjteménye azonban további lehetőségeit nyújtja az olvasói értelmezésnek.

„Mintha valaki / mindenhol búcsút intene, talán szólna egy szót / a következő időkről, elég lenne a másnap, / de nem tud, mert úgyse terjed a hang, / se kívül, se belül, ő maga se hallaná. / Hogyan lehetne egy készen kapott világban / új bizonyosságot kitalálni?” (A képek vigasztalása) Szijj nem használ felesleges szavakat. A versek vállalják az akár töredezett, hiányos megfogalmazást is, de ezek a szövegek sem lesznek terjengősek, nem keresik túl hosszan a megfelelő kifejezést: „Ahonnan visszafelé, és éppen ezt nem / tudjuk, hogyan, vagy fordítva tovább, kezdetben csak / érthető, vagy majdnem. Egészen addig, hogy mindent / egybefogva, lábát megvetve áll.” (Növénymásolatok) A versnyelv, ha néha töredezett is, egységet sugall: a beszélő tisztában van vele, hogy pontosan megnevezni és lejegyezni valamit lehetetlen. Ennek megfelelően nem háborog, de figyel, lejegyez, szavakat, neveket keres a történéseknek, érzéseknek: „Én már pontos nevekre és tankönyvi / formákra nem vagyok kíváncsi, / úgyis tudom, hogy ebben az ingyen / valóságban több a zavaros dolog, / mint a harmonikus” (Nyolc kormozott üveg).

A kötet, bár nem fecseg, mégis túl sok mondandóra vállalkozik. Közel száznegyven oldalával hosszú verseskönyvnek számít, a napjainkban gyakori olvasói szokásokat tekintve – miszerint rövidebb kötetet szívesebben tesz zsebre az ember – nem a legszerencsésebb. A könyv végeztével ugyanakkor világossá válik, hogy nem szorosan összetartozó, egy téma köré csoportosuló versekről van szó, így egyéni olvasási módok, csoportosítási lehetőségek kerülhetnek előtérbe – a kötet ciklusai (Hármaskép, Kovalkád, Kötetlen fény) is segíthetnek ebben.

A Kovalkád és a Hajlatzug című versek kvázi-fordítások: a Kovalkád egy korábbi Szijj-vers (Utazás. Agyag és kátrány, Magvető, 2014) átirata: német fordítók a szöveg írásképe alapján próbálták megfejteni a szavak jelentését. A Kovalkád a magyarul nem beszélő fordítók próbálkozásait gyúrja verssé, a vers „Egy nem létező fordítás fordítása”. A Hajlatzug „Egy fordítás fordítása” (és szintén az Utazás kvázi-fordítása): egy német nyelvű, a magyart nem ismerő szerző szabad fordításának eredménye – magyar nyelvre, szintén szabad fordításban, Szijj ültette át. A vers a maga látszólagos kuszaságában gyönyörű szavakat, szókapcsolatokat rejt: tréfasátán, hegymenetszél, „galaxisunk fonnyadó szívében / egy roppant nehéz nyúl nyuszog.” Az Igazi nevek hosszasan keres igazi vagy legalább annak tűnő szavakat. A Hajlatzugban a folyamatos névalkotás és szókeresés üres, világos térbe érkezik – az egész könyv mintha itt mozogna. A vers a kötet talán legmegkapóbb mondatával zárul: „Búcsútlan / falu, puszta házak puszta házak tövében, felettük / rikító óriásplakát a korai boldogság ígéretével, / de tényleg bármi; a fény legszebb otthona / az üres utcasarok.”