Éles fájdalomra ébredt. Bal oldalon hasított végig a kegyetlen érzés, a fül felől a homlok irányába. Vizsgálták már, darabokra szedték az agyát, de nem találtak semmit. A fájdalmakat jól ismerte. Volt már ilyen is – olyan is, mindenféle. De egyik sem volt ehhez hasonlítható. Ebben a fájdalomban nem maga a fájdalom volt a legelviselhetetlenebb, hanem, a vele járó szomorúság. Az jobban fájt, mit a szaggatás a halántékban.
Idegesen kotorászott a gyógyszerfiókban. A Cataflam ott volt az orra előtt, mégsem vette észre, csak azokat a dobozokat találta meg, amikkel most semmire se menne: D3 vitamin 1000 NE, korpásodás elleni hintőpor, No-spa, terhességi teszt bontatlan csomagolásban. Kimeredt szemekkel nézte a dobozt. Miért van ez még mindig itt?
Érezte, mennyire kiszáradt a torka. Megengedte a csapot, és tenyeréből kezdte kortyolni a vizet. Gyerekkorból rögzült rossz szokása. Eszter ezt utálta benne. Most is rászólna, ha még itt lenne. A Cataflamról el is feledkezett, nekiállt kávét főzni a régi csöpögtetősben. Szemét az edény görbe csőrén tartotta és várt. El akarta csípni a pillanatot, amikor az első csepp kibuggyan a csőből. Mindig úgy képzelte, hogy ha majd gyereke születik, ott lesz a születésénél. Elképzelte, az ágyékból előbukkanó csatakos fejtetőt, a kicsusszanó kicsi arcot, a rózsaszín testet, dundi karokat és lábakat, és azt a képet, ahogy magához öleli a gyermeket. Van már egy fia, az anyjával él. Ő ugyanis lemaradt a várt pillanatról, aznap temették az apját, amikor a fiú született. Hófúvásos idő volt, mire felértek vidékről, a gyermek már be volt pólyálva. Aludt.
Amikor este belépett a lakásba, nekiállt kávét főzni, hogy megtöltse illattal az otthon üres levegőjét. Akkor is hasogatott a halántéka. Nyomasztotta, hogy nem tudott örülni a fiának, és fájdalmat sem érzett az apja miatt. A kávéillat maradt az egyetlen kellemes érzékelés az apjából. Amikor nagyfiú lett, úgy tízéves, ő főzhette le otthon a délutáni feketét.
Az is zavarta, hogy nem tudta felidézni az apja arcát, elveszett a kép. Van egy fia, és nem látta még a tekintetét. Kihez is tartozik ő? Akkor sem tudta. A felesége neheztelt rá, mert cserben hagyta a legnehezebb órán, az anyja halott volt már, amikor a mellére tették, testvére nincs. Más férfi ilyenkor leissza magát a sárga földig, zokog, őrjöng a boldogságtól, aztán szédülten az ágyra vágódok, és álomba zuhan. Ő nem bírta az alkoholt. Mélyen szomorúvá tette, és ráébresztette magányára. Úgy érezte, mindenki másnak nagyobb köze van az apja gyászához és a fia születéséhez, mint neki.
A kávéfőzőből megindult a gőz. Illatanyagai meglegyintették az emlékeit.
Esztert tavaly karácsonykor ismerte meg fenyővásárlás közben. A lány hamar felmérte a férfi tanácstalanságát, odalépett hozzá, megnevezte neki a fákat, a származási helyüket és megmondta, hogy melyik bírja legtovább az ötven négyzetméteres száraz levegőjű, távfűtéses panelben. Kisméretű ezüstfenyőt választottak füles edényben, újraültethetőt és együtt tették be a Peugeot hátsó ülésére. Aztán a lány fenyőjét is megvették, és azt is bepakolták a kicsi Nissanba, mert, hogy a lány maga is vásárló volt. Este együtt vacsoráztak az Aromiban. Eszter csípős spagettit kért száraz vörösborral, ő hagyományos pizzát és alkoholmentes sört. A lány feljött vele a lakásba. Szeretkeztek. A fenyőket a kocsiban felejtették. Másnap a lány hazament, hozott fogkefét, néhány bugyit, pólót meg egy pár meleg cuccot és karácsonyfadíszeket. Szenteste felállították a két fenyőt az ötven négyzetméteres száraz levegőjű, távfűtéses panel kisméretű nagyszobájában, a két fát körbetekerték az egyetlen működő égősorral, a lány felszeletelte az Aldiból beszerzett mákosbeiglit, és behozta a tálat a szobába. Bort is vettek, ünnepi vöröset. Eszter nevezte így a karácsonyi bort. Úgy ültek ott egymáshoz bújva, mint két csodára váró gyermek.
Karácsony másnapján elhozta a fiát. Így volt megbeszélve. Eszter hamar feloldotta a kölyök kezdeti zavarát, ő nehezebben oldódott, nem tudott mit kezdeni a tízéves kiskamasz fiával. Az utolsó pillanatban megvásárolt ajándékot is olyan esetlenül adta át. A fiú udvariasságból megpuszilta. Másnap visszavitte a gyereket az anyjához, és amikor a fiú kiszállt a kocsiból, összeszorult torokkal utána szólt: „Akkor, ha visszajöttetek a síelésből találkozunk, ugye…”. „Lehet, anya majd szól, ha igen.”
Nyáron felvetődött, hogy lehetne közös gyerekük. Eszter is akarta. Attól kezdve hónapról-hónapra romlott a kapcsolatuk. Talán az, hogy nem cigizhettek?
Elhagylak – ezt mondta Eszter, amikor utoljára lépett be az ajtón. Fogta a fenyőjét, leszórta földjéről a fölösleges homokot, betette a Nissan hátsó ülésére és elhajtott.
A kávé kifolyt, biztosan látta az első csepp kibuggyanását, de nem vette észre, csak az utolsó cseppenések ütemét érzékelte. Az pedig pont olyan volt, mint a koppanások a halántékán az aktatáskától, amit apja cipelt a kezében, amikor mentek hazafelé a bölcsődéből.
