2020. március 10.
fények
forognak velem a fények
szavak
a szavak vannak
a testem is van
én vagyok te vagy ő van
baba
a baba is van
nézze milyen szép!
szép?
nem tudom
baba
2020. április 12.
Nagyon világos van. Zavar. A fal felé fordulok. Hallom a sírást, hozzák a babát. Nem bajlódok a mellemmel, én nem szoptatok. Nincs tejem, nem is volt, azt mondják. Nem tudom, nem emlékszem a tejre. Cumisüvegből etetek. Mutatják, hogy csináljam. Behajlítom a térdemet, kicsit megemelem, és kitámasztom rá a könyökömet. Így kell tartani a babát. Jobb kezemmel fogom az üveget, és szájába tolom a cumit. Ez a baba nem Emma. Ennek a babának nem ismerem a szagát. Emma szagát ismerem. Emma a mellemből ivott. Ledobom a gyereket az ágyra. Sír. Rámkiabálnak. Mit csinálsz? Pisilni kell, ki akarok menni. Nem lehet, mondják, majd, ha már tudok járni. Tartsam vissza, majd hoznak ágytálat. A baba még éhes, mondják, etessem meg rendesen, és az istenszerelmére értsem már meg, hogy nem lehet csak úgy letenni etetés közben, mert megfulladhat. Én nem akarom, hogy megfulladjon. Visszaadják a babát. Vállamra igazítják a fejét. Folynak a könnyeim. Félek, hogy vizes lesz a haja. Le fognak szidni. Gyenge még a nyaka, tartsam a fejét, mutatják hogyan. Akarom tartani, de mindig leesik a karom. Nem baj, dőljek a falnak, úgy nem hanyatlik meg a nyaka. Figyeljem a többieket, hogy csinálják, fog ez menni, csak akarni kell! Figyelem őket. Ezek gépek. Egyformán csinálnak mindent. Én nem vagyok gép. Én nem tudok olyanokat csinálni, mint ők.
Bepisiltem. Elveszik tőlem a babát. Megint sír. Kiabálnak velem. Csak egy kicsit kellett volna még várnom. Nem igaz, hogy nem bírtam ki. Direkt csináltam. Nem baj, mondják, holnap úgyis visznek a rehabra.
2020. május 25.
Tibor hívott, hogy menjek le a sorompóig. Ott állnak Emmával a mentős bejárónál. A babát is hozták. Erzsikétől kapok egy maszkot. Erzsike ma is megölelt. Erzsike mindenkit megölel. Tőle nem kell félni, ő innen ki se megy, és hozzá se megy be senki. Benne nincs vírus, benne csak szeretet van, mondja, és még egyszer megölel. Megfésül, mielőtt kilépek az ajtón, hagyom. Megemeli a hajamat egy kis tupírral. Ez tetszik majd a Tibornak, mondja és telekeni a számat rúzzsal, jaj, micsoda butaság, maszk alá rúzs, Erzsike nevet. Mindenki nevet a kórteremben. Én is nevetek – meg sírok. Egyszerre nevetek és sírok. Erzsike ad egy zsebkendőt.
Na, elég legyen a sírásból mucikám, az árt a szépségnek. Nem könnyek kellenek ide, hanem színek, mondja, és beporozza az arcomat bronzzal meg vörössel. Nesze nektek szőrös gorillák, mondja, csorogjon csak a nyálatok! Erzsike lelkes. Körbetapsol. A többiek is tapsolnak. Ugye lányok, milyen gyönyörű? Kár, hogy a maszk takar a szépségből. De nem baj, nem baj, sőt! Képzeljem csak el, hogy én vagyok Seherezáde. Az arcomat sűrű fátyol fedi, és csak a szemeim világítanak. Mutassam csak a szemeimet! Na, pont erről beszél, hogy olyan szemeim vannak, mint az Ezeregy éjszaka királynőjének.
Hercegnő vagy lányom! Hallod? Királynő vagy! A Tibor gyönyörű fekete szemű királynője. Tudom-e, hogy Seherezáde nem csak szép volt, hanem okos is, kérdi. És mi volt az ő okossága? Hát a titok. Az volt az okossága, hogy nem mondta el a mese végét, csak másnap, ezzel tartotta fenn a szultán kíváncsiságát. Mondd csak lányom, vannak neked titkaid? Nincsenek? Kár. Nagy kár. A titkokkal életet lehet nyerni.
Na, húzd ki magad mucikám! Férfiak előtt csak egyenes derékkal szabad, így ni. Ezt tartsd jól a fejedben. Indulhatsz. Hadd lássa a te szultánod, hogy milyen egy szívdöglesztő felesége van neki!
Visszahívom Tibort, hogy még tíz perc, annyi kell nekem, hogy leérjek. Jó, csak siessek, mert ő nem ér rá sokat várni. Valakinek dolgoznia is kell ebben a családban. Sietek, de akkor is kell a tíz perc. Ott állnak ketten, a sorompónál. Tibor és Emma. Mintha fényképről néznének rám. Meg se mozdulnak. A baba a kocsiban van, mondja Tibor, alszik, nem akarja felébreszteni. Sokat sír, bassza meg. Most legalább csönd van. Megnézhetem, ha akarom, mondja. Megnézem. A baba csendben van. Alszik. Emma Tibor mellett áll, mint akit odacövekeltek. Kérdezgetem tőle az óvodát, az jut hirtelen eszembe. Nem válaszol. Tibor beszél helyette. Nincs óvoda, járvány van. Hát ezt se tudom? Emma majdnem megfogja a kezemet. Nem szabad, kiabál rá Tibor, beteg leszel. Mars be az autóba. Indulnunk kell. Gyerünk, gyerünk, befelé.
Elhajtanak. Integetek. Emma nem néz vissza.
Útban vagyok, nem látom? üvölt velem a portás, álljak már arrébb, az istenáldjonmeg. El fognak ütni, és akkor konyec filmá. Fel tudom fogni, vagy rakjon ő arrébb? Megyek magamtól. Megyek vissza Erzsikéhez. Meleget érzek a lábaim között, és lucskosan ragad a combom, ahogy lépek. Ismerem ezt az érzést. Nő vagyok. Vannak petéim, és méhem is van. Jó lesz még abortuszra – Tibor nem akarta a babát, Tibor Emmát se akarta, ő erősködött, hogy legyen, legközelebb kikapartatja magából a gyereket.
2020. június 10.
Szépen alakulok, és meglepően gyorsan tanulok, ezt mondja az orvos, aki kezel. Négy nap kóma, három hónap lábadozás után, ez szép eredmény. Elégedettek velem. Az jó, hogy minden nap elmondják, hol tartunk a naptárban, meg hogy mennyi idő telt el a nem tudom micsoda óta. Egyedül még nem tudom számolni az időt, de szorgalmasan gyakorlok. Emlékezéssel ingerlem az időérzékemet. Az emlékeket el kell helyeznem egy idővonalon. Van saját idővonalam egy füzetben. Be vannak jelölve rajta az évek, hónapok, napok. Azt például tudom, hogy Emma tizenötödike, augusztus. Akkor született. Azt is tudom, hogy 2015. augusztus. Akkor az öt év. De, hogy mennyi az öt év, arra már nem emlékszem. A baba március tíz. 2020. Ezt néha elfelejtem.
Az idővonalra írnom is kell. Ez feladat. Feketével, ami rossz, pirossal, ami jó. Nem tudom melyikkel írjak. Az írás is fáraszt, az emlékezés is fáraszt, minden fáraszt.
Ma megdicsértek. Ha ilyen jól haladok, hamarosan hazamehetek. Erzsike marad. Ezt feketével fogom írni.
Minden nap nézegetnem kell a fotót, amin hárman vagyunk. Emma, Tibor és én. Ez a feladat. Beszélgetnem is kell a képpel, vagyis Emmával, Tiborral és magammal. De nem tudom, mit mondjak. Estére megfájdul a fejem.
A pszichológus szerint kellene olyan kép is, amin négyen vagyunk. A család. Tibor, Emma, a baba és én. De olyan kép nincsen. Azt is mondta, hogy írjak le mindent, ami eszembe jut. Bármit. Hiszen író vagyok. Előveszem a papírt. Nem jön semmi. Nem vagyok író, nem tudok írni. Odaadják a novelláimat, amiket írtam, elolvasom az összeset. Szép mondatok vannak bennük. Szépek, olyanok, amiket most feketével írnék az idővonalra.
Nem szoktam álmodni. De az is lehet, hogy egyfolytában álmodom. Egy vázát szoktam látni, fehér porcelán, de amikor akarom látni, nem látom. Belenézek a tükörbe. Jól lenőtt a hajam, pont takarja a heget. Ha érzem, hogy jön a remegés, megnyomkodom rajta a dudorokat. Attól jobb.
2020. december 11.
Tibor a zuhany alatt áll, nem húzza be a kabin ajtaját. Nézzem ahogy fürdik, azt akarja, hogy kéznél legyek amikor merevedése van. Közben a húsról beszél, amit ő fog kisüti este. Okádékja van attól, amit én csinálok. Tibor elment, föltápászkodok a vizes padlóról, sokáig csöpög a hajamból a víz. Mindig elfelejtem megszárítani, pedig nem akarom, hogy vizes legyen a baba feje. Attól sírnak a babák. Emma is sírt régen, amikor reggel az ölembe vettem. Nem zárom el a vizet, a zuhanyrózsát az arcomra irányítom és kimosom a számat. Fuldoklásig mosom az arcomat. Utána jó.
Emma lázasan ébredt, csináltam neki teát. Biztosan azt hiszi, tőlem lett beteg, és haragszik rám. Nem merem megsimogatni, mesélem inkább a kisherceget, azt szereti. A baba is ott van a nagyágyban, őt is átvittem, miután Tibor elment. A baba rámászik Emmára, játszani akar, nem engedhetem, hogy ő is beteg legyen. Ölbe akarom venni, de elhúzódik tőlem. Emmát akarja, bebújik mellé az ágyba, és a fejére húzza a takarót.
Kinyitom a mesekönyvet, olvasni kezdek. Emma figyel. Engem figyel, nem tudom érti-e a mesét. Tudod, mit jelent az, hogy megszelídítve, kérdem, Emma nem válaszol. Elolvasom még egyszer. „Jó napot, mondta a róka, jó napot, felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit. Itt vagyok az almafa alatt, mondta a hang. Ki vagy? kérdezte a kis herceg. Csinosnak csinos vagy, én vagyok a róka, mondta a róka. Gyere, játsszál velem, javasolta a kis herceg. Olyan szomorú vagyok. Nem játszhatok veled, mondta a róka, nem vagyok megszelídítve”. Tudom, mi a szelídítve, mondja váratlanul Emma, azt jelenti, hogy maradj itt.
Nem tudom mi történik velem, de mondom, hogy maradok, én vagyok a ti anyukátok, erre a baba, aki nem is érti a szavakat, kidugja fejét a paplan alól. Hol Emmára néz, hol az én tekintetemet lesi. Néz a nagy szemeivel, aztán becsukja őket, megint, kinyitja, becsukja. Utánacsinálom. Becsukom a szememet, aztán kinyitom, becsukom-kinyitom. Játszunk egymással. Befekszem melléjük az ágyba. Nagyon dobog a szívem.
A baba egyszer csak átmászik Emmán, és begombócolja magát kettőnk közé. Meleget érzek a hasamban. A testem emlékszik a babára, érzem, hogy Lilike bennem van, visszatúrta magát a hasamba. Lilike engedi, hogy hozzá bújjak.
Sokat aludhattunk így, talán órákat. Éhes vagyok. Enni fogunk. Emmának lement a láza. Főzök levest, és felmelegítem a tegnapi főzeléket. Helyet keresek a főzéshez, ahová kipakolhatom az edényeket, de kiesik kezemből a kerámiatál… tartozott hozzá egy váza is, az a váza, amiről álmodtam, vagy nem álmodtam, nem tudom, de most újra látom azt a vázát, és látom benne Tibor arcát. Megfájdul a fejem. Nagyon fáj. Nyomkodom a dudorokat a hegen, kaparom, ütöm-vágom őket, de nem használ. Nekiesek a kettétört tálnak, töröm-zúzom, szilánkokat csinálok belőle. A szilánkokat beleszórom a főzelékbe. Ma húst fogunk enni, és én fogom kisütni. Tibor majd elropogtatja a tegnapi főzeléket. Meg fogja enni, éhes lesz. Tibor mindig éhes.
Belenézek a tükörbe. Eszembe jut, hogy most már nekem is van titkom. Kellenek most a színek, kell a bronz és a vörös, a húst megettük Emmácskával, ízlett neki. Lilikének összeturmixoltam a puha részeket. Neki is ízlett a hús. Tibornak is terítettem. Vágtam kenyeret a főzelékhez. Ülünk hárman az asztalnál és várunk.
Öt óra. Most kell jönnie. Ölbe veszem a gyerekeket. Összekapaszkodunk. Öt óta két perc. Tibor belép az ajtón. Egyből rám néz, én vissza.
egyenes marad a derekam
tudom tartani
tudom, hogy áll valaki mögöttem
és a többi már nem számít
