Kifeszítem az eget. Nyomokat keresek rajta,
fekete, de olvasható jeleket. Maga H_rm_sz
hagyta őket, a Merkúr ura, aki úton útfélre
vezérel, aki ennyi beszédre késztet.
Kezében talált tárgyak, kitalált állatok.
Elcseréli a teknőspáncélt, messzebb sétál
az éjszakába. Rajta játszom, belehallatszik
a szél és a zene, amit az égitestek mozgásából
alkottak, kottává fordították, másik nyelvre
át, a fonákjára. H_rm_sz nyelvi tartozéka
az éjnek. Amikor távolodik, mondatvégi
pont lesz a teste. Ha ismét erre jár,
megkérdezem, be lehet-e zárni a jelekbe
egész életeket. Hogy aki így tesz, kiirthatja-e
a vágyak tarackgyökérzetét, megtalálja-e
egy történet vízfolyását, tud-e látni maga felé.
.