Szálinger Balázs 2012-ben megjelent Köztársaság című kötete igencsak nagyralátó költői program felmutatására vállalkozik: egyazon kötetben mindhárom műnemet bejárni, és eközben mégis megtartani egyfajta kohéziót, felmutatni a költői nyelv és a tematika által kiszabott egységet, miközben hagyományosan – és helytelenül – ellentétesként felfogott fogalmak egybefésülését célozza: a privát és a nyilvános, a közös és a magán összejátszatását.
A belső borítón a cím alatt alcímként ezt olvassuk, zárójelben: „líra, dráma, epika”. Ez a tipográfiai megoldás többféle értelmezésre is lehetőséget ad. Vajon ugyanannak a kérdésnek futnak neki a kötet elkülönülő részei (amelyek egyébként egy kis trükkel öt szakaszra bomlanak, ekként sajátos, ám egyszersmind problematikus szövevényt létrehozva), vagy a három különböző műnembe tartozó szöveg összefüggéseiből, egymásra vetüléséből kell kiolvasnunk azt, hogy saját vállalását beteljesíti-e a kötetegész? Műnemi-műfaji szinten is tematizálódik a kötet részeinek egymáshoz és a kötet egészéhez való viszonya, és miközben nyilvánvaló nehézségekre utalunk (a Köztársaság címet viselő, Julius Caesar fiatalkorába kalandozó történetet bemutató dráma hogyan olvasható szorosan össze néhány (56 + 1[!]) verssel meg egy „utópisztikus szerelmi verses elbeszéléssel”, túl az általánosságban megvonható párhuzamokon), azt is észben kell tartanunk, hogy a szerkesztés sokféle szempontot mérlegelő munkája után a végeredményként kapott kötet egysége mindenképpen befolyásolja a befogadói élményt. Nem is kell messzire mennünk, hogy hasonlót találjunk: a szerző 2007-ben megjelent A százegyedik év című kötetében három, műfajilag jól elkülönülő szöveg kapott helyet: egy eposzparódia, egy eposz és egy verses elbeszélés. Noha korábban önálló kötetben megjelent két szöveg, a Zalai passió és A sík is, ezek olvasását érdemben rendezte át az új kontextus. (A kötetről szóló írásom: Újraéledt műfajok karneválja, Új Forrás, 2010/4.)
Írásomban a Háború című szövegre koncentrálok, arra, amelyik itt, ebben a korpuszban az epikát (re)prezentálja. Ahogy az eddigiekből következik, nem gondolom, hogy ez a szöveg a kötet többi részétől elkülönítve olvasandó, tehát utalni fogok más szöveghelyekre is. Néhány megállapítás erejéig az említett A százegyedik év című kötet szövegeivel, műfaj-koncepciójával kapcsolatos összefüggésekre is kitérek majd, ahogyan más verses epikai szövegeket is bevonok utalásszerűen az értelmezésbe, hiszen a több mint tíz éve tartó versesepika-hullám felől is érdemes értékelni a szöveg teljesítményét.
A verseskötet a Köztársaság címet kapta, és ezzel rögtön a közéleti költészetről folytatott eszmecsere diszkurzív terében jelölte ki önnön helyét. A magyar kulturális emlékezetet, történelmet, topográfiát stb. tematizáló verses blokk és az ókori politikai szüzsét kibontó dráma után olvasva különösen jelentésessé válik a Háború cím: mintegy a demokrácia (a kötet nyitóversének első szava!), a köztársaság (a dráma címe) és egyáltalán, az emberi együttélés konfliktusainak ad absurdum vitt feloldásaként az erőszak, az apokaliptikus pusztítás lehetőségével játszik el. A harmadik, egyelőre fiktív világháború víziója tulajdonképpen maga az armageddon: ekként apropója egy alapos, az egész 20. századra visszatekintő morális önvizsgálatnak. Ez az önvizsgálat a „lírai” szál, egy szerelem befejeződésének történetén keresztül sodródik bele a történeti önelemzésbe: így a szöveg a narratívában egyesíti a gyakran külön kezelt „szerelmi költészet” és „közéleti” vagy „háborús költészet” hagyományait (vö. Balassi Bálint stb.).
A háború fikciójával a történelem belép a vers beszélőjének közvetlen életterébe. Érzékileg is, és itt komoly hangsúly van az érzéki tapasztaláson: Csepel bombázását lakásának erkélyéről figyeli katasztrófaturistaként, spektákulumszerűen, a pusztítástól egyszerre távol és mégis éppen a pusztítás közepén. Lord Shaftesbury, a 18. századi brit moralista egyike volt azoknak a gondolkodóknak, akik a természeti fenséges jelenségét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy ennek megtapasztalásához elengedhetetlen a megfigyelő biztonságos, kívülálló pozíciója, miközben szemléljük a saját erőnket jóval felülmúló természeti jelenségeket. Ez a distancia teszi lehetővé az esztétikai élvezetet, a kontemplációt. Ez a helyzet, a külső megfigyelő-pozíció egy bombázott városban némileg másként működik: a szöveg eljátszik a külső és a belső nézőpont keveredésével: „Nem tudtam, hogy katasztrófaturizmus / Részvevői lehetnek azok is, / Kik a katasztrófa nyilvánvaló / Áldozatai (jó, tudom: itt senki / Se gondolja, hogy bármi baj éri)”.
A nézőpont dinamikus váltakozása a szöveg egyik kulcsa: a régi háborúk traumatikus emlékként újra terítékre kerülnek (az elbeszélő és a barátnője átbeszélik az emberiség háborúit: „És végigvettük az ismert világ / Történetét egész a kezdetektől.”), az új háború kitörésével új(ra) értelmet nyer a közmondás: a történelem az élet tanítómestere. Ez a történelem most – régen magunk mögött hagyott emlékszilánkokból összeállított narratívák helyett – a jelenben zajló háború előképévé válik. A történelem végét bejelentő háború átstrukturálja a múltat, homogenizálja, mintegy pecsétet üt rá: a befejezettség miatt az elbeszélő korlátlan önkénnyel rajzolhatja fel saját interpretációját a magyar történelemről, illetve őszintén vallhat elképzelt döntésekről (pl.: „Arra jutottunk, hogy egy háborút sem / Helyeslünk, de bevallottuk: igen, / Az első nagy háborúba talán / Mentünk volna mi is olyan lelkesen, / Ahogy minden fényképen látható…”, vagy: „Könnyen lehet az, hogy sunnyogtam volna / ’44-ben, azt hiszem, félrenéztem / volna…”). Ha tehát elfogadjuk azt a kötet felépítése által megrajzolt történelmi ívet, amely a római köztársaságtól a huszadik század kataklizmáin át a fiktív jelenig és az ebből következő alternatív jövőig tart, akkor a harmadik világháborút fikcionalizáló elbeszélés egyfajta válasz mindarra, amit történelemnek, múltnak, emlékezetnek nevezünk.
A hagyományos verses elbeszélések – már amennyiben beszélhetünk ilyenről – a verses regénnyel ellentétben verses formában elbeszélt történetek. Szálinger művében maga a történet a lírán átszűrve jelenik, meg: a Háború lényegi pontokon kapcsolódik a kötet verseihez, ebből a szempontból pedig különösen fontos az összefüggés. Az elbeszélésnek van konkrét tere és ideje (Budafok, „Háromnegyed négy”), de maga a cselekmény voltaképpen az elbeszélőben játszódik le, hosszas belső monológ. Felmerül ezért az epikum és a líra egymáshoz való viszonya: a művet nem sorolhatjuk egyértelműen egyik műnemhez sem, hiába az idézett szerzői paratextus. Érdemes felidéznünk, hogyan mutatkozik meg e viszony problematikája Szálinger korábbi epikus verseiben: látható, hogy a műfaji hagyományhoz való – bizonyos tekintetben ironikusnak mondható – odafordulás sosem írta felül a hétköznapi értelemben vett személyes érintettséget. A Zalai passióban szülőföldjének történeti mintázatát illesztette irodalomtörténeti távlatba, A százegyedik év történetében pedig a jelen közéletének visszásságai jelentek meg. Ezektől a művektől a Háború abban különbözik, hogy itt csak két figurát használ az elbeszélő, a párbeszéd teljesen hiányzik: a narrátor hangján szólal meg a barátnő figura is, a nézőpont egyértelműen az övé. Emiatt a verses regény több szólamot mozgató, ironizáló, frivol attitűdjét is nélkülözi a szöveg. Emiatt a kortárs magyar verses epika színterén leginkább Térey János Protokolljával rokonítható, más művektől – a szerző korábbi, már említett verses epikai műveitől is – viszont nagyobb távolságot tart.
Pogrányi Péter
Discussion about this post